Az élenjárók és a derékhad

A húr egyre jobban feszül. A fogalmak elkopnak: „mester és tanítványok", karakterek és stílusok, tapasztalatátadás, egyéniség és tehetség. Marad a feszültség: miért ő és miért nem én? Tényleg vannak élenjáróink?Mónus János töprengése a „120 kontra 9000" ürügyén.

A húr egyre jobban feszül. A fogalmak elkopnak: „mester és tanítványok", karakterek és stílusok, tapasztalatátadás, egyéniség és tehetség. Marad a feszültség: miért ő és miért nem én?

Tényleg vannak élenjáróink? (Akik művészek is, és a művészet erejével igazmondók a valóságok hazugságaival szemben). Van egyáltalán derékhad? (Az élenjárók elfogadásával és a reménnyel, hogy élenjáróvá innen lesz valaki, nem az égből.)

Vagy csak egy felismerhetetlen masszát alkotunk? Élenjáróvá hogyan lesz hazánkban valaki, az építészetben? Tehetsége révén, érzékenységgel a kapcsolatiságra, kitartó törtetéssel, mások kihasználásával, vagy csupán csekély önkontrollal? A vak szerencsével?

A derékhadban hogy reked meg valaki? Szerény képességekkel, belátással, kevés kitartással, vagy csupán erős realitásérzékkel? Élenjárók és színtelen tömegük nélkül funkcionálhat egy művészetérzékeny szakma?

1/2

Mivel nem saját pénzünkön műveljük, hihetünk-e abban, hogy szakmánk művészet is?
Elhihetjük-e a másik állítását, hogy ő művészként gyakorolja? Képes-e a művész (építész) szürke követői nélkül működni, nap mint nap érvényesülni?

Jelenlegi „élenjáróink" tényleg élenjárók, vagy alternatíváik kirekesztőik csupán?
Évente újabb és újabb 300 fiatal építőművész-jelölt ülhet számítógépéhez, szaporítva a munkával egyre kevésbé ellátott építészek hadát.

Ha vannak mégis élenjárók, akkor mi van az „egyenlőséggel", „szabadsággal", „testvériséggel"?

Nem lehet, hogy mindent újra kellene gondolni – szervezni, és nem az elkopó régieken keseregni (várni az új megkopottakat)? Esetleg nem kéne mindent kinyitni, szélesre tárni? Mindig, mindenütt szabad versenyt gerjeszteni (a megítélést javarészt a résztvevőkre bízva), mindig mindent nyilvánossá tenni, mindenről mindenkinek tudni (az igazi esélyegyenlőségért), és elfogadni az adott pillanat, az adott helyzet „élenjáróját", aki nyilvánvalóan a következőben már nem automatikusan az. Mit veszíthet a szakma? Veszíthetünk még valamit? A mai „élenjáróknak" sem lesz munkája, hamarosan.

Van Budapesten olyan kerület, ahol egyetlen építési engedélyt sem adnak ki egy hónap alatt (mert nem kért senki) mostanában. A fővárosban tavaly csak 19 tervpályázatot tartottak. Nem kéne megpróbálni elhitetni a társadalommal, hogy ne adjon ki „egyenes" megbízást senkinek, mindig, mindent versenyeztessen (ne mérlegeljen, versenyeztessen). Szokja meg, ha építészet, akkor „verseny"! A megvalósítás mérhetetlen ráfordítása ezt nem érdemli meg?

2/2

Nem kellene elhinnünk, hogy hitelesebbek vagyunk (a magunk szemében is), ha kiválasztottak vagyunk? (S nem kapcsolataink működtek.) Nem kellene jogalkotást, városrendezési szabályozásokat, kamarai szabályzatokat, építészeti oktatást és tudatot a versenyszellemnek alárendelni (kis posványaink helyett)?

Hátha az igazmondó művészet is közénk férkőzhetne így (kis és nagy epigonjaink, kis és nagy másolataink helyett), különböző helyzetekhez rendelt sok különböző művészettel (például a racionalitás, az érzékenység, az egyneműség, a különbözőség, a hovatartozás, a sehovatartozás művészetével).

Mindezt Richard Strauss: Salome operájának 2008. évi londoni előadása (rendező: McVicar) felvételének megnézése után írtam (zárókép: a véres Salome ölében Jochanaan általa levágatott feje, melyet szájon csókol); no meg a „120 kontra 9000" ürügyén.

Mónus János építész