Az építész világ-helyzetben

A Woldwatch Institut (Világfigyelő Intézet) több mint harminc éve kíséri figyelemmel Földünk környezeti állapotának romló változását, és 1984 óta évről évre megjelenteti A vlág helyzete című könyvsorozat aktuális kötetét az emberiség előtt álló egyik legnehezebb feladatról: hogyan építhetünk fel egy környezeti szempontból fenntartható világot. Minden alkotó értelmiségnek kötelessége ma, hogy tisztában legyen ezekkel a feladatokkal, és napi feladatainak megoldás-alternatíváit szembesítse, ill. összehangolja azokkal.Kapy Jenő írása

1/2

Például a grafit nanoméretekben hatszor erősebb lehet, mint az acél úgy, hogy könnyűségét megtartja, vagy a nanoméretű réz nagyon rugalmas fémmé válik, és eredeti hosszúsága ötvenszeresére nyújtható anélkül, hogy eltörne. Ma már több száz, ezzel a technológiával gyártott cikk van kereskedelmi forgalomban, a pattogzás mentes festéktől az öntisztuló üvegig, vagy a grafitti ellenes falbevonatig. A számítógépek processzorának teljesítményei exponenciálisan nőnek meg, ha a sziliciumot nano-anyagokkal helyettesítik. Már alkalmazzák a technológiát a víztisztításban, például uszodák, halastavak víztisztító berendezéseinek fejlesztésében.

„A nanoméretek tudománya lehetővé teszi, hogy különböző technológiák – köztük a biotechnológia, a kognitív tudományok, az informatika, és a robotika – a nanotachnika, mint fő közvetítő, segítségével egymáshoz közelítsenek"- írják a szerzők, ez a nano legfőbb vonzereje. A technológiai konvergencia logikája annak megértésében rejlik, hogy valamennyi anyag a nanovilágban egységes, vagyis a makrovilágban értelmezett anyagkülönbségek megszűnnek az atomok és molekulák szintjén, sőt itt már az élő és élettelen között sincsen különbség, a DNS csupán az egyik molekula a sok közül. Amikor arról beszélünk, hogy például az építészetben ugrásszerű váltás előtt állunk, akkor tudnunk kell, hogy e mögött sok tudós azon meggyőződése áll, hogy ez a konvergencia hatalmas ipari forradalmat indított el már napjainkban, amely nemcsak az új anyagok tervezését gyártását forradalmasítja, de fel fogja lazítani a határokat az élő és élettelen anyag között, sőt megváltoztathatja az emberi létnek még a definicióját is.

Bennünket, építészeket elsősorban az építészetben várható változások érdekelnek, de még egyszer hangsúlyoznunk kell, hogy ezek csak mint rezonanciák vannak jelen egy olyan gondolkodás összességében, amely az anyag, az élet és a tudás feletti uralmat kívánja megszerezni a bitek, az atomok, a neuronok és a gének manipulációjával. Persze megint előállhat az a helyzet, hogy a fától nem látjuk az erdőt, vagyis hogy nem tudunk rátekinteni saját új világunk megértéséhez szükséges „egészre". Végül is mindig oda lyukadunk ki, hogy meg kellene változzanak oktatási módszereink például az egyetemek közötti jobb átjárhatóság biztosításával, ill. hogy egyetemeinken a kutatás lehetőségeit és nemzetközi kapcsolatainkat erősíteni kellene.

Óriási versenyfutás zajlik a világban, a kormányok világszerte milliárdokat áldoznak nanotechnikai kutatásokra és fejlesztésekre. Közel 60 ország dolgozott ki országos nanotechnológiai kutatási programot; bár ez esetben is elmondható, hogy itt sem az emberi fejlődés szükségletei, hanem a profit hajszolásának különböző módozatai adják a kutatásokra irányuló hajtóerőket, amelyek egyben a technológia veszélyeit is jelentik. A kormányok eddig inkább szurkolóként, mintsem szabályozóként vettek részt fenti programokban. Néhány civilszervezet - a fogyasztók védelmében – máris egyes termékek betiltását követeli arra az időre, amíg a társadalom nem rendelkezik megnyugtató eredményekkel ezek biológiai és környezeti hatásairól. Ez az igény megint csak sürgeti a független, társadalom által ellenőrizhető alapkutatások, és azok intézményeinek (például az egyetemek) ilyen irányú állami, kormányzati finanszírozását.

Olvasom ugyanebben a számban, hogy annak felmérése, mekkora „ökológiai helyet" foglal el az ember, ma akár már országonként is mérhető. Mathis Wackernagel környezetvédő szakember megalkotta az ökológiai lábnyom fogalmát. Az elemzés azt kívánja megmutatni, hogy egy ország a maga ökológiai lehetőségeinek határain belül működik e, vagy ellenkező estben mennyire terheli túl a hazai környezet hulladékelnyelő kapacitását azzal, hogy forrásokat importál, és hulladékot – főként szén-dioxidot – exportál, vagyis-hogy ökológiai lehetőségein túlnyúlva működik.

Négy ország, az USA, Japán, India és Kína, valamint az EU együttesen jelenleg a föld kapacitásának mintegy 75 %-át veszik igénybe. Ez azért lehetséges egyelőre (és még nem pusztult el a Föld), mert Afrika és a többi, nem felsorolt földrész biokapacitásának csak töredékét használja fel, de ezzel együtt Wackernagel szerint a világ ökológiai lábnyoma ma már 20 %-kal haladja meg a globális biokapacitást. A jövőben a helyzet rohamosan romlani fog, mert az említettek közül két ország, Kína és India - a jóslások szerint – soha nem látott módon megrengetheti a világot. C. Flavin (a Világfigyelő Intézet igazgatója) és G. Gardner írják „Kína, India és az új világrend" című tanulmányukban, hogy a két ország az egész mai civilizációt átalakítani képes felemelkedése a Római Birodalom, vagy az Újvilág felemelkedéséhez hasonlatos. E két ország rövidesen jóval több lesz, mint gazdasági nagyhatalom, egyszerűen tőlük függ majd, hogy sikerül e a fenntartható jövő megvalósíthatósága. Törvényszerűen utolérik a legfejlettebb régiókat a források nagymértékű fogyasztásában és a helyi, illetve a globális ökológiai rendszerek szennyezésében.

„A világ ökológiai rendszerei és forrásai egyszerűen nem elegendőek ahhoz, hogy eltartsák az iparosodott Nyugat jelenlegi gazdaságát és emellett több, mint kétmilliárd embert felhozzanak a világ középosztályának szintjére, méghozzá a fejlődés ugyanazon, a forrásokat intenzíven igénybevevő útján, amelyet Észak-Amerika és Európa járt végig." – írják az említett szerzők. Persze az a tény, hogy Kína és India sikereinek alapja köztudottan az, hogy évtizedeken keresztül befektettek az emberi erőforrásokba, vagyis a felsőoktatásba, annak a reménynek ad okot, hogy a jelentkező problémákat ők maguk képesek lesznek (részben) megoldani. Mindkét országban világszínvonalú egyetemek működnek, és ezek évente félmillió kutatót és mérnököt bocsátanak ki. Ez akkor is így van, ha a reklámhadjáratok által befolyásolt európai közvélemény ezeket dolgokat egyenlőre nem képes felfogni.

Elemzők szerint bár a kínai és indiai fejlesztési tervek egyenlőre kevéssé ismerik fel az ökológiai realitásokat, egyre több mid-két országon belül azon véleményformálók száma, akik megkérdőjelezik maguk számára a nyugat fejlődési mintáit. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ilyen kérdőjelek nálunk is felmerültek a rendszerváltás környékén, és közismerten komoly lehetőségeink voltak egy harmadik utas fejlődési szisztéma megvalósítására. Több nyugati közgazdász felajánlotta segítségét egy Bécsben rendezett konferencián, de aztán nem sikerült létrehozni a modellt – mondják - főleg amiatt, hogy nem volt jelen Magyarországon egy valóban rendszerváltó értelmiségi erő.) Persze nem kell itt nagy dolgokra gondolni: a kínai építésügyi minisztérium a közelmúltban kijelentette, hogy a tömegközlekedés prioritás. Támogatandó azt az egyébként Brazíliából származó ötletes rendszer, amely a metró gyorsaságát az autóbusz viszonylagos olcsóságával ötvözi. Ennek lényege, hogy a buszvezetők válthassák át a lámpákat védett útvonalukon, és megállás nélkül haladhassanak.

Az elterjedt elektromos bicikli becslések szerint 15-20-szor hatékonyabban szállít egy személyt, és a kínai Kongresszus kerékpározást támogató törvényt hozott, amely az elektromos kerékpároknak más járművekhez hasonló úthasználati jogot biztosít. Még kisebbségben vannak az ésszerű megoldásokat szorgalmazók az autó-, és benzin-lobbi iszonyatos nyomulásával szemben, de a küzdelem koránt sem dőlt el. Indiában több városában az önkormányzat elrendelte az esővíz gyűjtését, mert az indiai Környezetvédelmi Központ szerint az országra hulló csapadék 43 %-a nem éri el a folyókat és a talajvizet. A lakó- épületek, sőt például a metro állomások tetején gyűjtik az esővizet, amit a háztartásban használnak fel, a felesleget pedig bevezetik a talajba, hogy feltöltsék a város talajvízkészletét. Érdekes kísérletnek számít, hogy Kerala állam fejlesztési terveibe bevonták a lakosságot. 14000 lakógyűlést hívtak össze, és a költségvetés 35-40%-át a helyi civil szervezetek által eldöntött célokra fordították… és így tovább. Itt is vannak komoly ellenérdekeltségek és nyomulások, korrupció, mégis remélhető, hogy mindkét ország kulturális és filozófiai háttere talán szilárd alapot ad az ész-szerű alternatíváknak.

Olvasom a könyvet tovább a megújuló energiaforrásokról. (Szerzők: S.C. Hunt, J.L. Sawin és P.Stair) Napi téma nálunk is. „A jövő üzemanyagát az utak mentén növő szömörce terméséből, almából, magvakból, fűrészporból – szinte bármiből elő lehet majd állítani, minden fermentálható növényi rész üzemanyag" – idézi az írás a Ford autógyár igazgatóját. Már 1925-ben jártak autók bioüzemanyaggal. Az etilalkohol a jelenlegi bioüzemanyag-fogyasztás 90 %-át teszi ki. Cukornádból, szójából, vagy más takarmányféléből, például repcéből készítik, de gyártanak biodízel üzemanyagot is növényi olajokból, ezt használják lakások fűtésére is. A legnagyobb előállító ma Brazilia, 15000 millió literrel évente, ez a világ etilalkohol készletének 37 %-a, és az itt eladott autók 96 %-a etilalkohol-hajtású. A gyártás felfutásának oka az olajárak emelkedése mellett elsősorban az volt, hogy a cukrot egyre nehezebb volt értékesíteni, így a brazil kormány ösztönözni kezdte a lepárló üzemek építését. Kifejlesztették az etilalkohol-benzinkutak hálózatát is.

„Számos energetikai szakértő véli úgy, hogy a bioüzemanyagok következő generációja még ígéretesebbnek mutatkozik" – írják a cikk szerzői. A cellulóz alapú üzemanyagok, ill. a biodízel-olajok az alapanyagok széles skálájából előállíthatók úgy, mint kukoricaszárból, szalmából, papírból, sőt szennyvízből, és városi szemétből is, és várhatóan sokkal kisebb gazdasági és környezeti költséggel, mint a mai bioüzemanyagok, bár már ezek költségei is közben drasztikusan lecsökkentek úgy, hogy már ma sincs szükség mindenhol ártámogatásra. Az utóbb említett új technológiák ugrásszerű növekedése szinte biztosra vehető az elkövetkezendő években. Az új energiaforrások megjelenésére nem csak azért van szükség, mert az olajkészletek előbb-utóbb kimerülnek, hanem mert alkalmazásuk az üvegházhatásért felelős gázok kibocsátásának csökkenésével jár, de használatuk csökkenti a vízszennyezést és savasodást is, illetve az ezekkel összefüggő egészségügyi problémákat (asztma, rák stb).

Ma az üvegházhatás növekedésével járó éghajlat-változások jelentik az emberiséget fenyegető egyik legnagyobb veszélyt. A gabonából készült etilalkohol esetén az üveghatású gázok csökkenése – megfelelő technológiák alkalmazása esetén – 20-40%-ra tehető, cellulóz alapú etilalkoholnál ez az arány elérheti a 70-90%-ot. Azonban itt is felmerülnek kínzó kérdések: nem mindegy, hogy a termeléshez és az üzemanyag előállításához, vagy a szállításhoz mennyi fosszilis energiát használnak fel, ez függ az alkalmazott gazdálkodási rendszer típusától. Például ha kukoricát hagyományos módon termesztik földgázból készült nitrogén műtrágya felhasználásával, ha hagyományos üzemanyagokkal működő járművekkel aratják és szállítják, valamint szénből és földgázból termelt árammal desztillálják, akkor a növényből kivont üzemanyag létrehozása során ugyanannyi fosszilis égéstermék kerül ki a levegőbe, mint az azzal egyenértékű benzin elégetése során, tehát nem csináltunk semmit.

Kapy Jenő
A régi-új Magyar Építőművészet Utóiratának 2007/1. számában megjelent írás rövidített változata