Az OTÉK alakú ház

Mennyi mozgásteret ad a szabályozás a tervezőnek? Mit lehet tenni azért, hogy egy beépítés ne az építési szabályzatok által maximálisan megengedett kubus formájához idomuljon? Korényi András, Korényi Balázs és Dobos András, a LAB5 tervezői vitaindító cikkükben e kérdéskörről fejtik ki véleményüket.

Alacsony belmagasságot hozó szintszámok, gondosan megválasztott erkély-loggia-tornác-árkád kombinációk, a határig feltolt épület-építmény-homlokzat-párkány-gerinc magasság, dudorodó kutyaólok, zárterkélyek és konzolok. Trükkök, illúziók. A ház a papíron úgy növekszik, mint a palackba zárt japán cica, és kitölti a szabályozás által meghatározott lehetséges legnagyobb kubust.

Az építész az építtető elvárásai szerint "kimaxolja" a beépítést. Utána megnézi miből lehet főzni, menteni a menthetőt, és homlokzatot találni a már kialakult tömegformához. Mintha utólagos építészeti magyarázatot keresne a keletkezésre. Kéztördelés a Tervtanácson, a kormányhivatalnál, majd újra, a főépítész irodájában.

Természetesen a tehetség nem ismer határokat, van lehetőség alkotásra, nagyvonalúságra, színvonalra, de ez inkább csak egy zsákban futás Usain Bolt mellett.

Az Építtető elégedetlen, "nem jön ki a matek". Amikor megvette a telket nem ezzel számolt, a táblázatba nem ez van írva, az ütemterv nem így volt kitalálva.

Természetesen az építészet nem egy kapitalista ármány, a lényeg nem az Excel, hanem a lakható környezet. Az építésznek nem az építtető maximális kiszolgálása a célja, hanem jó házak és terek tervezése. Számon lehet kérni a veszteséges beruházáson, hogy nem volt jól előkészítve, a cégeken a profithajhászást, de mégiscsak mindenki keserű szájízzel lép tovább, s velünk marad az OTÉK alakú ház kellemetlen portréja.

A beépítési mutatók, főleg a szintterületi mutató, mindig valahogy többet engednek meg, mint ami az OTÉK* virtuális kubusába belecsomagolható. És mindig valahogy nagyobb lakásszámot engedünk meg, mint amit a telek, a környezet és a parkolómérleg elviselne. Tervezés során rengeteg kreatív energiát emészt fel az, hogy folyamatosan vissza kell ellenőrizni olyan paramétereket, melyek nem is teljesíthetők, és már-már parametrikus tervezési feladatként tekinteni egy alapvetően építészeti kihívásra. Maga a jelenség nem új, és nem hazai – és nem is lehet teljesen megszabadulni tőle, de egy ponton saját magunknak köszönhetjük.

Több út lehetséges:

Egyfelől, megtarthatjuk a szintterületi mutatót, de emeljünk a homlokzatmagasságon, vagy a beépítési százalékon – ne dugjuk homokba a fejünket, számoljunk a következményekkel, a megengedett szintterülethez nagyobb épületkubust kell feltételezni. A szomszédokhoz való illeszkedés enélkül is számonkérhető, nem kell minden telket megerőszakolni ahhoz, hogy csűrés-csavarás árán legyen telepakolva eladható négyzetmilliméterekkel. A homlokzatmagasság növelése mellett szól az is, hogy a TNM rendelet miatt az épületszerkezetek jóval vastagabbak, mint korábban – egy kétszintes épület nem csak 6, hanem már 6.5 méterben sem igazán fér el.

Másfelől lehetne természetesen az is, hogy gyakoroljunk visszafogottságot, amikor meghatározzuk egy szabályozási tervben ezt a bizonyos szintterületi mutatót. Nagyon leegyszerűsítve, várostervezőként ugyanis általában úgy adjuk meg a szintterületi mutatót, hogy a beépítési mutatót felszorozzuk a maximális szintszámmal, és még rászámolunk valamennyit a tetőtérre. Az így kapott négyeztmétert aztán soha nem lehet teljesíteni a belmagasságok, egy tűztávolság, vagy bármi más miatt. Ha hagynánk benne 5-10% tartalékot, vagyis kisebb szintterületet adnánk meg a teleknek, akkor ennyi mozgástere adódna a tervezőnek tömegformálásra, nagyobb belmagasságra, nagyvonalúságra, egyszóval élhetőbb környezetre. Nem mindig ez az ideális út, mivel a szintterületi mutatóval már előzetesen többet foglakozott a szabályozás alkotója és céljai voltak vele, de jól tetten érhető a helyzet ellentmondása.

Egy jó példa arra, amikor a szintterületi mutató kevesebb négyzetmétert enged beépíteni, mint az épületmagasság a nyitóképen is látható társasház. A Hadak útján tervezett épület esetében kb. 15% tartalék volt a telek beépíthetőségében, és ez már nagyon sok segítséget jelentett a telekadottságokhoz és a környezethez igazodó, szinte szoborszerű tömegformálás kialakításában.

Ami manapság igazi kihívás, hogy a "hagyományos" telkek, amik könnyen megfoghatóak ezekkel a mutatókkal, a települések belsejében mind beépítésre kerültek. Manapság szinte csak "problémás" telkekkel találkozunk. A szabályozások egyfajta egységesség mentén többnyire tömbökkel foglalkoznak, nem pedig telkenként vizsgálják a lehetőségeket. Ez utóbbi nem csak hatalmas feladatot jelentene, de szinte reménytelen is, a telkek is sok változáson eshetnek még át. Így olyan paramétereket kell meghatároznunk, melyek elegendő mozgásteret hagyak az előre nem látható változások és a nehezen kezelhető beépítések esetére is.

Ez az írás nem a "kimaxoló" tervezőt, és nem az "Excel-alapú" fejlesztőt szeretné felmenteni, de sokkal szabadabban beszélgethetünk és gondolkozhatunk közösen mindannyian a környezetünkről, ha nem sétálunk gúzsba kötve. Érthető szabályozói szándék az épület fő formájának determinálása, hiszen így fog illeszkedni környezetéhez, a város struktúrájához, mely a szabályozás megalkotója számára elsődleges szempont. De egy kis mozgástér senkinek sem árthat.

Korényi András, Korényi Balázs, Dobos András (a szerzők építészek, várostervezők)

* Valójában nem az OTÉK a legszigorúbb, onnan a szintterületi mutató kikerült, és azt (a sűrűséggel) a helyi szabályozások határozzák meg.

Szerk.: Hulesch Máté