Belsőépítész kiállítás a FUGÁban – dr. Finta József megnyitója

2011. január 27-én este nyílt meg a FUGA Budapesti Építészeti Központ Breuer Marcel termében A belsőépítészet minőségi térformálás című kiállítás, amely az elmúlt évek belsőépítészeti munkáiból sorakoztat fel gazdag válogatást. A Momento Kamarakórus fellépése és Noll Tamás köszöntője után a kiállítást dr. Finta József Kossuth-díjas építész nyitotta meg, akinek gondolatai az alábbiakban olvashatóak.

Belsőépítészeti minőség

A jó épületek tömegeinek, formáinak akarata befordul a TÉRBE s alakítja annak szellemét, - mondjuk úgy, indulatait, a TEREK, enteriőrök szándékai pedig kiáramlanak a ház formáira, meghatározzák az építmény képletét. Nincs ebben az evidenciában semminemű alá-és fölérendeltség, csupán FORMÁK vannak, meg TEREK, s együttesük, a HÁZ. Talán az épületek térvilága jobban hozzátapad az emberhez, aki e terekben él – mozog – dolgozik, s létezésének eme mesterséges burkai vagy anyai módon körülölelik, vagy idegen, levetésre váró hártyaként manipulálják életét. Igen, az enteriőrök talán még megértőbbek kell legyenek e beléjük költöző élettel szemben, mint a külső formák,- mondhatni, funkcionálisabbak, testre szabottabbak, cizelláltabbak, - s azt is ki kell mondani, hogy keletkezésük, használatuk idejéhez, KORÁHOZ jobban kötődőek, a KOR indulataival szemben szolgálóbb habitusúak,- mai szóval, kiszolgáltatottabbak. Én nem tudom, hogy az építészet jelenbéli változó-válságos, divergens irányokra bomló útjai hova – merre vezetnek a közeli, vagy távolabbi jövőben. Zavart akaratú, indulatos stílusok feszülnek egymásnak, s bizonyítják perelhetetlennek tartott saját igazságaikat. Az a magamutogató presztízsépítészet, amely Amerikából startolva, formálja Sanghaj vagy Dubai szerencsétlen testét, az a licit-építészet, amely – persze – oly sokszor lenyűgöző, ám magának való, s magával is ragadó deklarációival manipulálja az egész világot, és a percre kész aktualitásokkal játszó média-technikák segítségével, saját, itthon születő formáinkra és tereinkre is rátelepszik. Örökös és öröklött zavarunk abban, hogy szegénységünk ellenére up-to-date európai színvonallal huzakodjunk elő, mai építészetünk egészére kiható szándék és erő, ám mégis hiszem (talán épp építészeti kritikánk oly sokszor követhetetlen, manipulatív, klikk-indulatú kijelentéseivel szemben is), hogy a magyar építészet sokkal jobb, mint a híre, s az, hogy minderről a világ nem hallott, az évszázadosan csapnivaló kultúr-propagandánknak is köszönhető.

Ez a kiállítás épp azt kívánja bizonyítani (véghez is viszi ezt a bizonyítást), hogy jó építész – belsőépítész párosok jó házakat képesek létrehozni, s hogy a jó építészet szándékai rajtakaphatóan tiszták, emberségük, humanista üzenetük önnön lényegükből következik – még egy ilyen zavart szellemű világban is.

Jómagam igen nagy szerencsének tartom, hogy már több mint egy évtizede részt vehetek az ÉV BELSŐÉPÍTÉSZE pályázat zsűrijének munkájában, - mondhatnám azt is, hogy épp e pályázat révén a hazai belsőépítészet legjavának munkáit jobban ismerem, mint az építészekét. Egy társadalom ellenében nem lehet és nem szabad építészeket csinálni – még akkor sem, ha e társadalom vizuális műveltségéről, polgári habitusáról akár igen kemény véleményt is formálhatunk. Az építészek folyamatosan beleütköznek ebbe a szerencsétlen helyzetbe, az e helyzet alkotta falakba; a belsőépítészek talán jobban viselik ezt a terhet, s jobban is taktikáznak vele szemben. Jó ezt a kiállítást nézni, mustrálni, mert a kiállított TÉRVILÁGOK embersége, szakszerűsége meggyőző, s meggyőző az az erkölcsi tartás is, amely nélkül jó munka nem születhet, s amely e tervek és alkotások mögött perelhetetlenül ott vigyáz!

Abban azonban biztos vagyok (ez nem KOR függvény), hogy a belsőépítészek stílusismeretére, stílusérzékenységére, építészeti örökségünk iránti empátiájára, anyag- és szerkezetismereteik folyamatos innovációjára, a funkcionalitás feltétlen tiszteletére mindenkor szükség lesz. Nem véletlen, hogy az ÉV BELSŐÉPÍTÉSZE pályázatain a legtöbb esetben olyanok nyertek, akik munkájukkal képesek voltak a ház építészével együtt szólni, vagy akik rekonstrukciós – rehabilitációs cselekedeteikben voltak képesek bámulatos érzékenységet, szaktudást és szerénységet felmutatni. A belsőépítészet az a műfaj (szakma, művészet) – amely a legkevésbé léptékfüggő; egy kávéházi pult, egy szék, egy falborítás, ha igazán MINŐSÉG, a legerősebb hangon szólhat. S hogy munkáikkal a gyorsuló IDŐ bizony kegyetlenül elbánik – nos, az eldobható építészet formálódó KORÁBAN mi, építészek is meg kell tanuljuk tőlük azt az alázatot, amellyel ezt a TÉNYT elfogadják.

Hogy mit hoz a jövő, ismét mondom, nem tudom. Nem tudom, hova, mibe torkollik jelenünk formai hangzavara, s azt sem, hogy az energiatudatos-zöld építészet, a fenntartható fejlődés jelszavával élő, vagy a jelszót divat szinten manipuláló és használó terv – akaratok, szándékok igazsága munkánk valódi lényegévé válik-e az elkövetkező időben. Azt azonban tudom, hogy bármilyen fordulatokkal, stiláris, formai, szerkezeti, anyaghasználati újdonságokkal is lep meg bennünket a rohanó IDŐ, a MINŐSÉG (szellemi és anyagi minőség) dominanciájába vetett hitünk meg kell maradjon. S maradnia, vagy inkább emelkednie kell az építész- és belsőépítész-képzés színvonalának is, hogy azt a versenyt, amelyet a világ egésze ránk kényszerít, becsülettel állni tudjuk. A belsőépítész-képzés számára nagy kihívást jelentenek az egyre szaporodó designer-magániskolák, amelyek magabiztos fellépést tanítanak ugyan, szakmát azonban alig. Csak reménykedni tudok egy olyan polgárosodó, igényes társadalom mielőbbi kiépülésében, amely, mint megrendelő, kezelni tudja ezt az áldatlan helyzetet. S talán jobban kellene figyelnünk az építész-, és belsőépítész képzés szerves egymásra épülésére, karakteresebb összefonódására is.

Lehet, hogy mindezeket nem egy ilyen szép és tartalmas kiállítás megnyitóján kellett volna elmondanom, ne haragudjanak, ne haragudjatok meg érte. Inkább ünnepeljük a kiállítókat, s gratuláljunk a kiállítás szervezőinek.

Dr. Finta József
Budapest, 2011. január 27.