Brüsszel, Európa régi-új fővárosa

Nagy horderejű és hosszú távra szóló döntések is születhetnek mintegy mellékesen. Ilyen volt például az, amelyik Brüsszelt ismét - és most már alighanem végleg - Európa fővárosává tette. Mivel a belga főváros az uniós intézmények egy részének székhelyeként csaknem fél évszázada halad e jórészt jelképes státus betöltése felé, a fordulat eleve nem lehetett látványos - de rendhagyóak voltak bekövetkezésének körülményei. A 2000. decemberi nizzai EU-csúcson, az intézményi reformokról folytatott bonyolult és hosszúra nyúlt alkudozások valamelyik mellékágában állítólag Jacques Chirac francia elnök jelezte fel Belgiumnak, hogy a jövőben valamennyi csúcstalálkozó helyszíne Brüsszel lehetne. Az epizód pontos részletei azóta is homályosak, de az ügylet megköttetett, és ahhoz képest, hogy egy alkalmi ötletből fakadt, semmilyen ellenállásba nem ütközött a többi tagállam részéről. Pedig a döntés a legkevésbé sem formai vagy protokolláris jelentőségű. Lehetséges pénzügyi, közigazgatási és politikai kihatásai nehezen felmérhetőek, amit egyebek között az mutat, hogy a belga szövetségi kormánynak és az érintett helyi kormányzatoknak csak ahhoz másfél évre volt szükségük, hogy megállapodjanak a majdani csúcstalálkozók állandó helyszínéről. 

 

 

Nemrég jelentették be, hogy a választás a brüsszeli Európa-negyed szívében álló Résidence Palace-ra esett. A két világháború között, art déco stílusban épült monumentális palotát eredetileg lakóépületnek szánták. A belga arisztokrácia és felső középosztály igényeinek megfelelő luxuslakásokat alakítottak ki benne, de valóságos város volt a városban: a bérlőknek nemcsak külön személyzet, hanem éttermek, színház, uszoda, tanácstermek, bank, postahivatal és egy sor kisebb-nagyobb üzlet is a rendelkezésére állt az épülettömbben. A II. világháború után a palotát a belga állam vásárolta meg, amely különféle kormányhivatalokat költöztetett oda. Egy időben még lebontásának a gondolata is felmerült, de építészeti értékeinek köszönhetően ettől megmenekült. Egyik szárnyában később nemzetközi sajtóközpontot rendeztek be, amelyet belga soros elnökség alatt avattak fel.

 

 

 

A nizzai megállapodás úgy szól, hogy 2002-től elnökségi időszakonként, vagyis félévente legalább egy csúcstalálkozót Brüsszelben tartanak, ha pedig a tagállamok száma eléri a 18-at, akkor valamennyit itt rendezik. A most legvalószínűbbnek tekintett forgatókönyv szerint ez utóbbi helyzet 2004-ben következik be, akkor viszont már nem 18, hanem mindjárt 25 - később pedig ennél is több - tagállammal. Ezzel viszont Brüsszel számára is új dimenziók nyílnak meg, amelyekben már nem a csúcstalálkozók helyszíne lesz a legfontosabb probléma, hanem annak újragondolása, hogy mit jelent és mivel jár egy kontinensre kiterjedő szervezet jelképes fővárosává válni. Az Európai Bizottság és a belga kormány egy sor neves európai (pontosabban egyetlen kivétellel nyugat-európai) értelmiségit kért fel arra, hogy nyilvános vitákban segítsenek ötleteket adni ehhez. A résztvevők között volt Umberto Eco olasz író és filozófus, Michel Crozier francia szervezetszociológus, Bronislaw Geremek lengyel történész és volt külügyminiszter, Rem Koolhaas holland építész, Maryon McDonald brit antropológus és Juan Ignacio Vidarte, a bilbaói Guggenheim múzeum igazgatója.

A vitákban két irányzat bontakozott ki: az Eco által képviselt "puha" és a Koolhaas által vázolt "kemény főváros" felfogása. Az olasz filozófus jövőképében egy európai fővárosnak olyasféle szerepet kellene betöltenie, mint a számítógépes rendszerekben a szervereknek. A "szoftver" - vagyis a nem megfogható, de a rendszer működéséhez nélkülözhetetlen közös értékek - közvetítését és szabad áramlását kell biztosítania a kultúrák és vallások sokféleségének, a többnyelvűségnek és a toleranciának a közegében. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy egy ilyen fővárosban van-e Colosseum, Empire State Building vagy bármilyen hasonló, kulturális-civilizációs azonosságtudatot erősítő jelkép - véli Eco.

 

 

Koolhaas "kemény fővárosában" nagyobb hangsúly esik a város képére, fizikai megjelenésére, mindarra, amit épületei, elrendezése sugallnak vagy kifejezésre juttatnak. A holland építész úgy látja, hogy magának az Európai Uniónak mint egységnek a külső megjelenítése a legtöbbször lapos, fantáziátlan, s ez többek között éppen az uniós intézmények épületeire jellemző. "Brüsszel ma csak jobb híján Európa fővárosa. Esztétikailag különös látványt nyújt, helyenként eredeti, másutt olyan méretarányokat testesít meg, amelyek csak a megalomániát juttathatják az eszünkbe. Ebben az állapotában alkalmatlan arra, hogy bármit is kifejezésre juttasson Európáról" - mondja Koolhaas.

Néhány alapvető tételben viszont csaknem valamennyi résztvevő egyetértett. Ilyen volt mindenekelőtt az, hogy az európai fővárosnak nem szabad a nemzeti fővárosok múltbeli szerepére törekednie vagy fejlődésmintáit másolnia. Nem lehet egy hierarchia csúcsán elhelyezkedő kizárólagos központ, amely minden fontosabb szerepkört és intézményt magának tart fenn, divatokat diktál és jelképeket teremt. Ehelyett stabilnak, de "könnyűnek" kell lennie. A stabilitás az e szerepet a gyakorlatban már évtizedek óta betöltő Brüsszel esetében adott; a "könnyűség" követelménye pedig azt jelenti, hogy ennek a helyzetnek távlatilag sem volna szabad a döntéshozatal itteni összpontosulásához vezetnie. Meg kellene őrizni a "vándorló főváros" hagyományát, ami az uniós intézmények székhelyeit több városban - Brüsszel mellett elsősorban Strasbourgban és Luxembourgban - szórta szét. Felmerülhet a kérdés, hogy ha egy európai főváros jellege és szerepkörei ennyire különböznének a nemzeti fővárosokétól, akkor miért van rá egyáltalán szükség? A legtöbben erre azt a választ adták, hogy nem Európának van rá szüksége, hanem az Európai Uniónak.

Az EU politikai és adminisztratív központja pedig már most is Brüsszel, és ha az unió idővel föderatív szerkezetűvé alakul - amit sokan célnak tekintenek -, akkor az egység erősítéséhez szüksége lesz arra a spirituális szerepre, amelyet egy európai főváros betölthet. A vita egyik fő következtetése az volt, hogy a "puha" és a "kemény" főváros ellentéte végső soron csak látszólagos. Az előbbihez társított funkciók ugyanis jórészt már ma is működnek, legfeljebb nem mindig tűnnek egy belsőleg is összefüggő rendszer részeinek. Másrészt működésük nehezen lenne elképzelhető a "kemény fővárost" alkotó műemlékek, múzeumok, egyetemek, színházak, kulturális és szellemi központok nélkül. (Erdész Jenő, MTI-Panoráma)