Függetlenségi későmodern Nyugat-Afrikából

A Velencei Biennálé 64 nemzeti pavilonjából 36 európai. A 3 afrikai pavilon egyike az idén debütáló Togo. A ´Considering Togo’s Architectural Heritage´  című kiállítás nem csupán a nyugat-afrikai ország későmodern építészetével ismerteti meg a látogatót, hanem arra is emlékeztet, hogy az afrikai kontinens – amely a Föld szárazföldi területeinek és lakosságának egyaránt mintegy 20%-át adja – minimálisan van jelen a világ első számú építészeti seregszemléjén.

Afrika építészetének reprezentációja még mindig elég szegényes a Velencei Építészeti Biennálékon. Bár a kontinens építészeti öröksége, valamint az afrikai diaszpórák európai építészetre gyakorolt hatása az elmúlt években egyre nagyobb teret nyer, mégis többnyire az Arsenale ömlesztett kurátori kiállításában vagy európai nemzetek saját pavilonjaiban, ezen országok gyarmatosító múltját feldolgozó kiállításokon keresztül látjuk a közel másfél milliárd ember által lakott földrészt. Afrika népessége, kulturális diverzitása, földrajzi kiterjedése bőven nincs arányban a világ egyik legjelentősebb építészeti seregszemléjén való megjelenéssel. A kontinens államainak évszázados gyarmati elnyomásának hatása – a reprezentáció szegényességéből – máig érzékelhető az euroatlanti térségben megrendezett építészeti eseményeken.

A 2025-ös Biennálén összesen három afrikai ország jelent meg nemzeti pavilonnal: Egyiptom, Marokkó és Togo. Összehasonlításképpen: a tavalyi képzőművészeti biennálén tizenhárom afrikai ország képviseltette magát. A 65 nemzeti pavilon közül 36 európai országhoz tartozott. Ezzel kapcsolatban felmerülhet az a kérdés, hogy valóban képes-e a Velencei Biennálé a globális építészeti kultúra megjelenítésére. Az európai túlsúly kapcsán talán nem tévedünk nagyot, ha egy elsőrosban kontinentális építészeti rendezvényként gondolunk rá.

A posztkoloniális építészettörténeti narratívák, a gyarmati múlttal való szembenézés – ahogy azt a brit pavilon esetén is látjuk –, vagy az építészet földrajzi kiterjedésének politikai/hatalmi vonatkozásai – ezzel a román és a Yiddisland pavilonok foglalkoznak – kapcsán a Velencei Biennálék eurocentrizmusát is kritika alá vonhatjuk.

Ebből a perspektívából (is) különösen érdekes Togo debütálása a Biennálén. A nyugat-afrikai ország pavilonja a Squero Castello galériában kapott helyet. A tér furcsa atmoszférát teremt, ugyanis az egykori gondolakészítő műhelyhez, ahol a togói pavilon helyet kapott, egy régiségboltszerűségen keresztül vezet az út. A térbe lépve azonnal egy méretes 19. századi szacuma vázát látunk egy biedermeier asztalon. A szacuma egy japán kerámiatípus, amely az ázsiai ország egyik legjellemzőbb exportterméke volt az 1880-as évek végéig. Díszítményeit a növekvő európai export miatt fokozatosan az európaiak ízléséhez és a japán kultúra erősen egzotizált európai képéhez igazították. Az egyik legjellemzőbb „gyarmati portéka". A boltszerűségben egyébként zömében 19. századi bútorok, ampír tárgyak – az egyiptomi formakészletet elsőként europanizáló neoklasszicista stílus – vannak; kicsit talán szerencsétlen – de valószínűleg szükség szülte – választás a gyarmati árukat (is) értékesítő/bemutató térben felállítani az 1471-től a nyugat-európai rabszolgakereskedelem egyik központjaként, majd 1884-től közel nyolcvan évig megszakítatlan gyarmati függésben létező Togo pavilonját.

A kiállítótér egyszerű faszerkezetes csarnok, belső kertre néző, masszív üvegfelülettel. A kiállítás maga is egyszerű, konzervatív. Vászonlapokra kasírozott fotográfiákat látunk Togo későmodern építészetéről és annak törzsi építészeti gyökereiről. A tér alapstruktúráján a kurátorok nem módosítottak. A vásznakat vastag kötéllel rögzítették a tetőgerendákra, alul pedig tradicionális togói kerámiaedényekkel feszítették a földhöz. A tér bal traktusában találjuk a kurátori szövegeket, amelyek a későmodern építészetről és annak területi elhelyezkedéséről szólnak.

Miért épp későmodern?

Togo 1960-ban függetlenedett. Korábban német, angol, majd végül francia gyarmat volt. Az 1960 utáni modern építészetet mutatja be a kiállítás. A későmodern kelet-európai recepciójától jelentősen eltérő, mondhatni ellentétes a togói: míg a posztszovjet államok zömében a „diktatúra építészeteként" tekintünk a későmodernre (helytelenül), addig Nyugat-Afrikában épp a függetlenséghez, az önálló modernizációs törekvésekhez kötődik a tendencia.

Grandiózus, színes, finoman formált, szoborszerű épületeket mutat be a kiállítás, hangsúlyozva azokat a jegyeket a helyi későmodern örökségben, amelyek a törzsi építészet formakincsét értelmezik újra. A bemutatott épületek zöme elhagyatott, mára lakatlan vagy kihasználatlan. A tárlat történeti anyagként, örökségként hivatkozik a pusztuló későmodern épületállományra, és hangsúlyozza a rehabilitáció igényét.

Az épületek túlnyomó többsége még tükrözi a gyarmati függést: nyugati, jellemzően francia építészek tervezték, helyi közreműködéssel. A modern építészet posztkoloniális olvasatába illeszkedik a kiállítás, ugyanakkor sajátossá teszi a függetlenség-narratíva. A gyarmatosítások és a globális kereskedelem egyenlőtlenségei felől közelítő építészettörténeti pozíció jellemzően a modern építészet globális elterjedését euroatlanti kulturális expanziónak tekinti. Egyszerűbben szólva, az európai elnyomás és túlsúly építészeti megjelenéseként értelmezi, kultúraexportként. A togói pavilon azért is különösen érdekes, mert bár a gyarmati elnyomás hangsúlyos elemként jelenik meg, meghatározza a kiállítás alapkontextusát, mégis a legjellemzőbb posztkoloniális építészettörténeti olvasattal ellentétes következtetésre jut. Egyrészt arra törekszik, hogy a válogatáson keresztül bemutassa a későmodern építészet vernakuláris gyökereit. Az épületek adatainak alapos felkutatásával visszaadja a szerzői pozíciót azoknak az afrikai építészeknek, akik – a gyarmati függés maradványaként – nem jelentek meg alkotóként a házakat hivatalosan jegyző brit, belga, francia tervezők mellett. Továbbá a független Togo építészeteként mutatja be a későmodernt.

Pusztuló későmodern és kihaló kézművesség

Különösen szép kurátori gesztus, hogy a vásznakat agyagedényekkel rögzítették a földhöz. Az agyagedények egy eltűnőfélben lévő törzsi kézműves hagyomány jellegzetes termékei. A bemutatott épületek plasztikái, festett felületei szintén a helyi hagyományok újraértelmezésével kísérleteztek, valamint több épület megjeleníti valamilyen formában a togói hagyományos építészeti örökséget. Az agyagedényekkel a pusztuló későmodern örökséget és a kihaló helyi kézműves hagyományt szervezték egy térkompozícióba a kurátorok.

Togo függetlensége nem tartott hosszú ideig, a gyarmati függést egy majd negyven évig tartó diktatúra váltotta 2005-ig. Jelenleg is a válság és az önkény határoza meg a togói politikát. Máig a negyven évig uralkodó diktátor leszármazottjai birtokolják a  – névleg demokratikus – hatalmat. A togói kurátori csapat kijutása a Biennáléra minimális állami támogatással valósult meg, és egy olyan kiállítás jött létre, amely az építészettörténeten keresztül – szükségszerűen szűkszavúan – az állam politikai függetlenségéről szól.

 

kurátorok: Jeanne Autran-Edorh & Fabiola Büchele