Velencei Biennálé 2025 – Szerb Pavilon

Az Építészfórum szerkesztőségének egyik közös kedvence volt az Unraveling: New Spaces, vagyis a szerb pavlon. A Biennáléról szóló eddig megjelent két rövid válogatásunkba is bekerült. Most az eddigieknél kicsit hosszabban és részletesebben összegezzük, miért különösen érdekes a projekt.

Mit látunk?
A szerb pavilon egyike a 30 állandó pavilonnak Giardiniben, vagyis a Biennálék központi kertjében. A pavilonépületet Brenno Del Giudice tervezte 1932-ben a román, a lengyel és a velencei pavilonokkal egy kompozícióban, eredetileg Jugoszlávia számára. Az épületegyüttes őrzi az olasz fasiszta építészet jegyeit: hófehér, szigorú modern kubusok, finomra munkált, díszítetlen kőfelületek palladianista és antik elemekkel. A szerb (egykor jugoszláv) pavilon kapuzata és térszervezése megegyezik a lengyel és a román pavilonéval: kisebb előtér és egy csarnok felülvilágítóval.
Az idei biennálén az épület külső felületén egyetlen változtatást eszközöltek. A külső homlokzat egyik homorulatában a födémről, díszítményszerűen lóg le pár csillogó, sötétkék tallér egy fekete zsinóron. A sötét-tükrös felületek nincsenek rögzítve, néha megmozdulnak, elfordulnak a széltől.

Az előtérbe lépve egymásra helyezett kartonhengerek fogadják a látogatót, a kiállítótér bejáratától balra pedig egy vörös gép, ahová kábelkötegek futnak. A kábelek érintkezési pontjainál különböző mérőszámokat látunk.
A kiállítást működtető technológiai infrastruktúrát ismerjük meg először, még mielőtt látnánk egészében, miről is van szó. A központi térbe lépve egy, az egész teret a padlótól a plafonig behálózó gyapjústruktúrában találjuk magunkat. Vajszínű gyapjúfelületek egymásra rétegződve, egymást keresztezve, néhol kifeszülve, néhol megereszkedve. A masszív textilrendszer különböző elemei apró fémklipszekkel vannak egymáshoz rögzítve. Az egész egy acélraszteren függ. A konstrukció betakarja a felülvilágítót, de a lazán szőtt gyapjú átereszti a fényt, így nappal a mű természetes megvilágításban látható. A falakon apró fa rokkákat látunk, amelyek alig észrevehető lassúsággal forognak, a terem egyik végében újabb kartonhengerek, egy rövid kurátori leírás – három mondat –, szemközt négy képernyő, melyeken kezeket látunk.

Mi történik?
A pavilon egyetlen összetett művet mutat be. Egy olyan kollektív munkát, amelynek egyszerre alkotója az ember és a gép. A falra rögzített rokkák folyamatosan tekerik fel a textilstruktúrát, amely a Biennálé időtartama alatt egyre kisebb és szellősebb lesz, míg végül teljesen lebomlik, feltekeredik a falra, a gyapjúfelületeket összekapcsoló fémklipszek pedig lehullanak a földre. A homlokzatra rögzített napelemek hajtják a rokkákat, az ajtó melletti piros gépdoboz pedig az egyes rokkák forgását szabályozza. A Biennálé finisszázsát követően a 125 gyapjúgombolyagot a kartonhengerekbe helyezik és visszaszállítják a művet Belgrádba.

A textilstruktúra kapcsolódási pontjait, kialakítását, pozícióját és tárgyformáját egy algoritmussal hozták létre (lásd bővebben a katalógusban a file-ok között). A tervezőprogram által létrehozott művet később két hónapig szőtték szerb textilművészek, végül kézzel lebontották, Velencébe szállították, újabb két hónapig szőtték, majd a rokkás-napelemes rendszerrel összekötve installálták a térbe. A mű tulajdonképpen egy kinetikus struktúra, ami folyamatos mozgásban van.
Nehéz behatárolni azt a jelentésmezőt, amelyben a mű mozog. Egyszerre vázolja fel többszörös történeti keretben az ember és a technológia // a gépi és az emberi munka viszonyrendszerét, a természetes és a mesterséges viszonyát, az anyagszerű és az anyagtalan kérdéskörét. Mindezt folyamatos mozgásban, lassan, hat hónap alatt, végül felszámolva magát.

Kéz
A szerb pavilon kiindulópontja a kéz. Az emberi és a mesterséges. Rajko Tomović 1963-ban tervezte meg az első biomechanikus kezet. A robotika és a szerb tudományos élet történetének egyaránt mérföldköve a Belgrade Hand, az első olyan mechanikus implantátum, amely képes volt hatékonyan imitálni az emberi kéz mozgásait, valamint képes volt a nyomásérzékelésre. A robotika horizontját kitágítva megalapozta annak egészségügyi felhasználási lehetőségeit.

A Belgrade Hand az Unraveling: New Spaces elsődleges referenciája. Egyrészt egy Szerbiában, szerb tudósok által tervezett tudományos mérföldkő, másrészt egy fordulópont a helyettesíthetetlennek vélt emberi szervek technológiai implantátumai tekintetében. A kézzel, két ütemben, összesen négy hónap alatt felszőtt textilműben találkozik az anyagszerűség, az emberi kéz érzékelése, működése, gesztusrendszere és a mesterséges tudás az algoritmikus, adatalapú és gépi rendszerekkel, amelyek a tervezést és a bontást végzik. Egy olyan lassan változó térkonstrukció, amely – a Belgrade Hand-hez hasonlóan – az emberi kéz alapmozdulataiból indul ki, és olvad össze a nap által táplált gépekkel egy biomechanikus hibriddé.

Mi köze van ennek az építészethez?
Egyszerre lehengerlő térkompozíció, óriási egybefüggő struktúra és részletgazdag, puha, természetes szövetrengeteg. A szerb pavilon mérnöki, textiltervezői és képzőművészeti kompozíció, amely esetlegességről, tervezettségről, emberről és technológiáról, valamint az időről szól. A munka az építészeti tér ciklikusságáról, adaptív képességeiről gondolkozik, és arról, hogy ebben milyen szerepe lehet az embernek, az anyagnak és a technológiának. A teret időbeli, dinamikus rendszerként vázolja fel, amelyet az anyagszerűségen, a változáson és a mozgáson keresztül érzékelhetünk. Egyszerre képes modellezni a tér haptikus és időbeli dimenzióját, technológiai meghatározottságát, az emberi alkotáshoz fűződő viszonyát, eltűnését és újraalkothatóságát.

Kurátor: Slobodan Jovic