/ MÉD Közönségszavazás / Épített környezet, Tervek, Épületek / MÉD Közönségszavazás / Épített környezet, Tervek, Épületek / MÉD Közönségszavazás / Épített környezet, Tervek, Épületek / MÉD Közönségszavazás / Épített környezet, Tervek, Épületek / MÉD Közönségszavazás / Épített környezet, Tervek, Épületek / MÉD Közönségszavazás / Épített környezet, Tervek, Épületek
Emberek/Interjú

Cságoly Ferenc: „Az eligazodás képességét kell megtanítani”

1/6

Cságoly Ferenc átveszi a Kotsis Iván emlékérmet

?>
Cságoly Ferenc átveszi a Kotsis Iván emlékérmet
?>
Cságoly Ferenc, Kotsis Iván Emlékérem átadása, MÉSZ, 2011. december 15. - fotó: perika
?>
Cságoly Ferenc, Kotsis Iván Emlékérem átadása, MÉSZ, 2011. december 15. - fotó: perika
?>
Cságoly Ferenc, Kotsis Iván Emlékérem átadása, MÉSZ, 2011. december 15. - fotó: perika
?>
?>
1/6

Cságoly Ferenc átveszi a Kotsis Iván emlékérmet

Cságoly Ferenc: „Az eligazodás képességét kell megtanítani”
Emberek/Interjú

Cságoly Ferenc: „Az eligazodás képességét kell megtanítani”

2012.03.09. 13:21

Cikkinfó

Szerzők:
Pásztor Erika Katalina

Építészek, alkotók:
Cságoly Ferenc

Cságoly Ferenc fontos mérföldkőhöz ért az életében. Tíz év után, 2011 júliusától átadta annak a tanszéknek a vezetését, amelyet a szakmában egyfajta mítosz leng körül. A Középülettervezési Tanszék nem csak egy oktatási egység a BME Építészmérnöki Karán, hanem „a Közép", amihez a magyarországi építészet meghatározó egyéniségei kötődnek, több mint hatvan éve. Cságoly Ferenccel a kortárs (és a jövőbeli) építészeti diskurzusra vitathatatlanul mély befolyással bíró oktatói, tanszékvezetői munkájáról Pásztor Erika Katalina beszélgetett.

Cságoly Ferenc átveszi a Kotsis Iván emlékérmet
1/6
Cságoly Ferenc átveszi a Kotsis Iván emlékérmet

Cságoly Ferenc fontos mérföldkőhöz ért az életében. Tíz év után, 2011. júliusától átadta annak a tanszéknek a vezetését, amelyet a szakmában egyfajta mítosz leng körül. A Középülettervezési Tanszék nem csak egy oktatási egység a BME Építészmérnöki Karán, hanem „A Közép", amihez a magyarországi építészet meghatározó egyéniségei kötődnek több mint hatvan éve. Az elmúlt évtizedben átrajzolódott az építészképzés térképe Magyarországon, ma már új képzési helyek is aspirálnak erre a kitüntetett pozícióra.

2011 őszén Debrecenben volt egy konferencia Puhl Antal, Szalai András és Vukoszávlyev Zorán szervezésében, ahol több olyan előadás is elhangzott, amelyre a magyar építészettörténet – szerintem – a jövőben még sokszor hivatkozni fog. Cságoly Ferenc itt elhangzott előadása mérföldkő a 21. századi kakofóniában való eligazodás szempontjából. Lát és láttat, mert képes tisztán és egyszerűen fogalmazni, rámutatni a lényegre. A „Hol vagyunk? Merre tartunk?" című előadás szövegét az epiteszforum.hu-n is közzétettük, magam is hatása alatt voltam, amikor személyes beszélgetésünkre novemberben sor került. Arra szerettem volna rájönni, hogy mi bölcsességének forrása, vagyis hogy létezik-e az ember életében valamiféle vízválasztó, ami jelzi, hogy most végre a jó úton, a bonyolult dolgok egyszerűvé nemesítésének útján jár? Vajon az ember saját bejárt életútjára visszatekintve be tudja-e azonosítani azokat a döntéseket, amelyek a helyes útra terelték? Önző módon azt szerettem volna tudni, hogy hogyan kell életünket okosan beteljesíteni, hogyan kell belenőni a bölcs tradicionális szerepébe, s Feri vajon hogyan élte meg életének ezt a – kemény lemondásoktól sem mentes – egy évtizedes szakaszát? Rossz kérdés, tisztában voltam vele. De néha egy suta, esetlen kérdés a másik oldalon olyan titkos ajtót nyit meg, amelyet okos kérdéssel amúgy nem lehet feltárni.

Cságoly Ferenccel a Budapesti Műszaki Egyetemen, 2011. november 25-én beszélgettünk.


EF: Nemrég olvastam az előadásod szövegét, és még mindig a hatása alatt vagyok. Mióta vagy ilyen bölcs?

CSF: Nem vagyok bölcs. Az emberben megszületik egyfajta igény a rálátásra, hogy ellépve az aktualitásoktól inkább azokat az általános mozgató erőket figyelje, amelyek életünket, ezt a zsivajgó sokféleséget alakítják. Amíg az irodában dolgoztam, ugyanúgy benne kellett élnem az aktualitásokban, ahogy mindenki más is részt vesz az építész tervezői létben. Ebben az életben - részint a pillanatok leterheltsége, részint a dolgok nagyon közelről való nézése miatt – nem lehet hátrébb lépni.

Amikor bejöttem az egyetemre, két olyan döntést kellett hoznom, amit akkor nagyon súlyosnak éltem meg, de most már másképp gondolkozom róluk. Az egyik döntés az volt, hogy abbahagyom a korrigálást. 1972-ben végeztem, és már 1973-ban tanítottam itt a közép tanszéken. Még ma is emlékszem az első négy hallgatóra, óriási élmény volt ez nekem. Egy pici kihagyással egészen 2001-ig korrigáltam. Valamikor 2001 nyarán együtt mentünk Balázs Misivel a Közép2 tervezési feladat helyszínét megnézni a Dunakanyarban, és útközben Misi említette, hogy szerinte nekem nem kellene korrigálnom. Egész nyáron azon gondolkoztam, hogy vajon miért mondta ezt, aztán szépen lassan rájöttem. Ha három, hat vagy tíz gyereket korrigálok, akkor velük biztos, hogy elfogultabb leszek, mint a többivel. Őszre dűlőre jutottam magammal, hogy nem korrigálok. A másik döntés meghozatala sokkal hosszabb ideig tartott, talán két évig is, hogy az oktatás mellett tervezzek-e vagy sem. Egy ideig próbáltam, de nagyon sok időt töltöttem a tanszéken. Belsősként ez teljesen más. Főleg vezetőként.

 

Cságoly Ferenc, Kotsis Iván Emlékérem átadása, MÉSZ, 2011. december 15. - fotó: perika
2/6
Cságoly Ferenc, Kotsis Iván Emlékérem átadása, MÉSZ, 2011. december 15. - fotó: perika

 

 

Így aztán pont arról a két dologról kellett lemondanom, amit addig a legjobban szerettem az életemben: a tervezésről és a korrigálásról. De az ember mindig kap annyi mindent a másik oldalon, hogy azok bőven kompenzálják az elmaradt dolgokat. Nekem ez a kompenzáció a gyerekek világa, ami egy gyökeresen más világ, mint a felnőtteké. Ez egy ártatlan, érintetlen világ, itt még élnek azok az értékek, amelyekkel az ember megszületik. Aztán a felnőttek világában az emberből kigyúródik ez, jönnek a mű-értékek és a mű-tulajdonságok. Innen, ebből a perspektívából nézve, ahol tényleg még a tisztaság és a szépség határozza meg a dolgokat, elrettentő a mű-dolgok özöne. Rossz szó, hogy kárpótlás, inkább ajándék, amit az egyetemi lét jelent nekem.

EF: Kívülről sokak szerint a magyar építészképzés alfája és ómegája lett a közép tanszék, követendő mintaként tekintenek rá. Mit gondolsz, ha visszatekintesz az elmúlt tíz évre, akkor mi az, amit ehhez a képhez hozzá tudtál tenni a tanszékvezetésed tíz éve alatt?

CSF: A közép tanszék egy mítosz, amit olyan nagy emberek teremtettek meg, mint Weichinger, Gádoros, Farkasdy, Török. Sokkal inkább azt tekintettem feladatnak, hogy ezt a már meglévő minőséget folytassam, mint hogy homorítsak valami újat. Ez szinte lehetetlen egy ilyen közegben, mert az ember egyéni jelentősége eltörpül emellett a mítosz mellett. Sokak számára a tanszék azért válhatott mítosszá, főleg azok között, akik a tanszék közelében töltötték egyetemi éveiket, mert itt mindig karakteres, jó építészek voltak, mint ahogy most is azok vannak. Olyan erős, tehetséges karakterek, akik tényleg képesek egy meghatározó szellemi műhelyt teremteni.

Egy ilyen helyzetben a tanszékvezetőnek az a szerepe, hogy segítse a meglévő energiák minél szabadabb és minél koncentráltabb működését. Ennek feltétele a béke, mert békében mindenki sokkal nyugodtabban és koncentráltabban tud alkotni. Itt hihetetlen energiák vannak, pici szobácskákban fantasztikus emberek üldögélnek. S ha ez az elképesztő szellemi potenciál fel tud szabadulni, és koncentrálódni tud, akkor annak nagyon nagy hatása van. Abszolút őszintén mondom neked, hogy nagyszerűnek érzem azt a lehetőséget, amit kaptam, hogy egy ilyen eszméletlenül erős szellemi potenciált szolgálhattam.

EF: Hogyan kell békét teremteni? Kell-e a béketeremtéshez olyan legkisebb közös nevező, mondjuk ethosz, etika, vagy bármi, ami ezt a sokféle szellemi potenciált mint egy kohéziós erő, összetartja? Építészeti hozzáállásban van-e közös nevező?

CSF: Kialakult. Halvány fogalmam se volt róla, amikor idejöttem, mert nem itt bent az egyetemen éltem. Csak példaként említem, hogy az elején úgy képzeltem el egy tanszéki értekezletet, ahogyan mi az Építész Stúdióban hétfő délelőttönként beszélgetni szoktunk. Ott is voltak főnökök, mert minden kis társadalomban kialakul valami hierarchia, de ott mindenki mindenhez hozzászólt. Két-, három-, négyfős tervező csapatokban dolgoztunk, és mindenkinek mindenhez köze volt. Nem volt tétje, hogy kinek mi a véleménye, inkább annak volt tétje, hogy őszintén beletegye magát.

Gyorsan rájöttem, hogy ez itt az egyetemen nem így működik. Itt olyan fegyelem és kemény hierarchia van, mint a katonaságnál. Itt hiába igyekeztem az első alkalmakkor, hogy a tanszéki értekezlet beszélgetés legyen. Nem lett. Hozzá voltak szokva az emberek ahhoz, hogy a tanszékvezető megmondja, hogy mi van. Nem csak a tanszék, de az egész egyetem ilyen. Itt a sarzsik - mint dékán vagy rektor - nagyon fontosak, hierarchizálja a belső légkört, meghatározza, hogy kinek mihez van joga. Idő kellett ahhoz, amíg kitapasztaltam, kinek hol vannak a határai. Volt, hogy rosszul mértem fel, idő és türelem kellett hozzá, hogy megtudjam, kivel meddig lehet elmenni, mennyi munkával lehet megpakolni, mit lehet tőle elvárni. Ekkor már kezdett alakulni a béke. De ez nem olyan, hogy egyszer rendet csinálunk és aztán béke van. Ez inkább olyan, mint egy házasság, folyamatos jelenlét, gondoskodás és figyelem, mert minden ember menet közben is változik. S akkor változik az egész konstellációja is, percről percre. Az ethosz része, hogy próbáljuk megérteni a másikat, és az ott kezdődik, hogy én mint vezető próbáljak megérteni… mindenkit.

EF: [kuncogás]

CSF: Ez miért vicces?

EF: Csak eszembe jutott az írásod. A széttöredezett egók világáról is írtál benne, s most említed, hogy „neked kell megérteni – mindenkit". Végül is, mint építész tervező az ember egy olyan világban él, ahol az Én kitüntetett szerepet tölt be, központi kérdés, hogy az Én mit gondol, mit tervez. Azért ez a váltás – tervezőből tanszékvezetővé lenni – ilyen szempontból is érdekes tanulási folyamat volt, ha jól sejtem.

CSF: Hát persze! De a békéhez a szakmai rész is kell. Őrültség lenne elvárni, hogy legyen egy tanszéki stílus. De kell, hogy legyen egy olyan közös alap, aminek mentén pl. az oktatásunkat szervezhetjük, mert ha az nincs, ha mindenki azt csinál, amit akar, vagy amit éppen akkor fontosnak tart, akkor káosz van. De ez lassan, lépésekben alakult ki. A tanszék hatvan éves évfordulójára megjelent könyv nagyon jó eszköz volt arra, hogy megismerjük egymást. Egy-két kivételtől eltekintve mindenki írt bele, ez tényleg közös - és nagyon nagy - munka volt.

 

Cságoly Ferenc, Kotsis Iván Emlékérem átadása, MÉSZ, 2011. december 15. - fotó: perika
3/6
Cságoly Ferenc, Kotsis Iván Emlékérem átadása, MÉSZ, 2011. december 15. - fotó: perika

 

 

A közös szellemi alapokat nem én alakítottam, időközben én ugyanúgy alakultam, mint a többiek. Csak valakinek mindig meg kell fogalmazni a dolgokat. Amikor sok tehetséges és különböző karakterű ember közös szakmai mottóját kell elmondani, akkor az nem úgy megy, hogy én meghatározom vagy kitalálom. Kigyűrődik, kialakul, s ha az ember elég élesen figyel vagy koncentráltan benne van ebben a gyűrődésben-alakulásban, akkor ezt egy idő után ki lehet mondani. S a kimondás azért jó, mert azután majd minden abba az irányba koncentrálódik és gyűrődik tovább.  

EF: Mindez a „Közép 60" katalógushoz kapcsolódik?

CSF: Igen, és a hatvanéves évfordulóhoz köthető kiállításokhoz, amelyekhez katalógus készült, Sulyok Miklós szerkesztésében. Czakó Zsolt csinálta a könyv tipográfiáját, ami gyönyörű lett. Nagyon odafigyeltünk mindenre. Nekem a katalógus elejére kellett valamit írnom, és emlékszem, hetekig próbáltam a gondolataimat összeterelni. Nagyjából akkor fogalmaztam meg azt, hogy hogyan kell ehhez a kavargó világhoz hozzáállni, és ezt még most is igaznak érzem.

EF: Ez a gondolatmenet nagyjából azonos azzal, amit a debreceni előadásodban is elmondtál?

CSF: Igen, csak most már finomabban, csiszoltabban és részletesebben tudom kifejteni. Akkor fogalmazódott meg bennem az, hogy az építészet világa egy nagy kavargó sokféleség, amiben minden van, mint egy hipermarketben. Bármit levehetsz a polcokról, s mindennek az ellenkezőjét is. Nem lehet a gyerekeknek stiláris módon tanítani, mert akkor eleve kizárod a hipermarket nagy részét. Nem lehet egy irányba menni, mert az kirekesztő. Az eligazodás képességét kell megtanítani a gyerekeknek.

Minden egyetemnek, képzési egységnek van egy ún. hivatásnyilatkozata. Ez egy rövid fogalmazvány, ami arról szól, hogy az adott intézmény mit gondol az oktatásról. Ennek a karnak is van. Elolvastam a zürichi ETH hivatásnyilatkozatát, mely szerint ők alapokat teremtenek ahhoz, hogy abból bármiféle építészet születhessen. S ezek az alapok szikárak, szilárdak, racionálisak – olyanok, mint a svájci építészet. S erre az alapra, amit az egyetem megad, aztán majd ki-ki a saját vágyai, adottságai, saját maga által választott útja szerint ráépíti a maga által választott formákat és tartalmakat. Ez nekem nagyon megtetszett, és azt gondoltam, hogy nekünk is nagyjából ezt kell csinálnunk. Tulajdonképpen mindig is ezt csináltuk, csak korábban ezt így nem fogalmaztuk meg.

EF: Bocsánat, de most itt megszakítom a gondolatmenetedet. Ha összehasonlítjuk a tanszék előző korszakait, akkor mondhatjuk-e, hogy szakmai értelemben az egyik legnehezebb korszakban kerültél a tanszékre?

CSF: Minden időszakban lehettek nehéz helyzetek. Itt van például Weichinger, aki igazából az első volt a sorban. Nem tudom, hogy neki mennyi - a pártállami diktatórikus beszorítottságból adódó - problémával kellett szembenéznie, hogy fenntartsa a lelket és a lelkesedést, fenntartsa a szabadság imázsát. Ez nagyon nehéz lehetett. S lehet, hogy neki sokkal nehezebb volt akkor ezzel szembesülni, mint nekem most a kakofóniával. Mondok egy másik korszakot, amikor Farkasdy volt a tanszékvezető, és kirobbant a posztmodern a nemzetközi modernből. Addig lehetett stiláris alapon építészetet tanítani, mert az egész világ azt csinálta. Hirtelen jött a nagy váltás, ami alapjaiban rengette meg a dolgokat, és akkor most mi az igazság? Nagyon nehéz lehetett ebben is tájékozódni. A rendszerváltozás után Hofer Miklós volt a főnök. Lehet, hogy nem az építészet világában, de minden más környezeti rétegben ez nagy változást jelentett. Nem tudom eldönteni, hogy melyik lehetett a legnehezebb időszak.

EF: De a nehézségek ellenére is fenn kell tartani a mítoszt.

CSF: Ez egy rang.

EF: A mítosz lényege az, hogy itt tanít az magyar építészet színe java, s mindig is itt tanított az elmúlt hatvan évben.

CSF: Itt tanulnak! Az a lényege, hogy itt tanulnak azok, akik a szakma meghatározó szereplői lesznek. Weichingernek volt egy kicsi története, amit Lázár mesélt el egyszer, amikor együtt várakoztak valahol ők ketten. Weichingerből kibukott, hogy „tudja, az én hosszú tanári pályámon az volt a szép, hogy a legszorgalmasabb és a legtehetségesebb ember egy évben diplomázott". Ez volt Gulyás Zoltán és Jurcsik Károly. Ilyen figurák diplomáztak itt ezen a tanszéken, s még csőstül lehetne mondani a neveket. Ez a rang. A mítosz csak egy varázslatos, elvonatkoztatott kifejezése ennek az egésznek, de a rang - az elég konkrét.

EF: A középület tervezési tanszék hogyan viszonyul a „közjó" fogalmához, hogy van jelen itt az oktatásban a közjó reprezentációja? Időközben a közjó jelentése is bizonytalanná vált. Gondolkoztok-e az újradefiniálásán?

CSF: Folyamatosan. Direkt és indirekt formában is lehet a meghatározással foglalkozni. Indirekten arról van szó, hogy az ember hogyan viszonyul a tervezéshez. Ha az emberi viszonyulás a tervezéshez egyszerű, normális, két lábbal a földön jár, tiszta, nem hazudozik, akkor az már valahol a közjót szolgálja, mert nem tesz bele olyan fölösleges dolgot a tervezési folyamatba, ami akadályoz. Direkt formában pedig – amiről az utóbbi négy-öt évben nagyon sokat beszélgettünk tanszéki értekezleteken és kirándulásokon is – én ezt szolidáris építészetként neveztem meg, amit trombitával hirdetek, előadásokat tartok róla, és a doktori iskolának is ez most a központi témája, mert olyan fontosnak tartom.

 

Cságoly Ferenc, Kotsis Iván Emlékérem átadása, MÉSZ, 2011. december 15. - fotó: perika
4/6
Cságoly Ferenc, Kotsis Iván Emlékérem átadása, MÉSZ, 2011. december 15. - fotó: perika

 

 

Túl sok probléma van a világban, amit nem azért nem veszünk észre, mert buták vagyunk, hanem azért, mert ha teljes mélységében felfognánk azokat, agyonnyomnának minket. Ezért hárítunk. Mindenki hárít. Holott ezek a problémák itt vannak, és reagálnunk kell rájuk. S azért kell, mert ha nem reagálunk, akkor el fognak söpörni minket. Ha reagálunk, s mondjuk sok kicsi emberi cselekedet egyre nagyobbá kapcsolódik össze, akkor esetleg van remény, hogy ez a sok rossz irányba ható folyamat nem nyom agyon minket. Ennek az alapszava a szolidaritás. Ez nagyon sokféle, de főként emberi szolidaritást jelent, pl. a szegénységgel, a tanulatlansággal, vagy a természettel, mindazokkal a tényezőkkel vagy rétegekkel vállalt szolidaritás, ahol nagy baj van. Ennek kapcsán kezdtek szerveződni nyári táboraink is.

EF: Mióta szerveztek nyári építőtáborokat?

CSF: 2001 óta minden évben szerveztünk külföldi utazást a hallgatóknak. Nekem ez volt az egyik mániám, szereztem pénzt, hogy olyan gyerekek, akik egyébként nem tudnának, ingyen utazhassanak. Tizenkét-tizenöt gyerek, mikor hogy, amennyi belefért. Ez a kezdeményezés még ma is működik, idén nyáron Párizsban voltak, de sajnos két évvel ezelőttig még ment, de most már az ingyenességet nem lehet fenntartani. Nincs szponzor, nem tudok az utazásra pénzt szerezni.

Időközben rájöttem arra, hogy ha a hallgató a két kezével nem fogja meg a fát vagy a téglát, és nem kever habarcsot, akkor irdatlan messzeségben lesz az igazi építéstől. Ha viszont megfogja, akkor onnantól kezdve kevesebb hülyeséget tervez. Az első építőtábor keretében egy gyaloghidat építettünk U. Nagy Gábor kertjében, egy kis vízmosás fölött. Két egyetem, a győri és a miénk egy közös, kéthetes workshop-ot szervezett rá. Az első héten tervezgetés volt, a második héten pedig a gyerekek megépítették a hidat. Ezzel indult. Aztán az itteni tanszéki fiatalok, például Kemes Balázs tanársegéd és Láris Barnabás külsős oktató elkezdték a nyári táborok szervezését már sokkal profibban csinálni. Majd beindult a Perbál projekt is. Karácsony Tamás és Janesch Péter által tervezett, fogyatékos gyerekek perbáli otthonának felújítására a kutya sem ad pénzt. Elromlik a vízszigetelés, összeomlik a kukoricagóré, tönkremennek a járdaburkolatok, ezeket karban kell tartani. A perbáli építőtáborok is már több éve mennek, idén Láris Barnabás szervezett Kazáron bábszínház építést a helyi óvodának, és volt Mátraverebélyen is egy másik projekt. Szerencsére más tanszékeken is szerveznek építőtáborokat, de a mieink mind ilyen szolidáris jellegűek.

De itt van az egyik leggyönyörűbb történet is. Holczer Vera. A diplomaterve két félév alatt készült el, ebből az első félév azzal telt el, hogy két faluban - Magyargécen és Markócon - élt három-három hónapig. Az egyikben nagyrészt cigányok laknak, és izgatta a kérdés, hogy mit lehet egy olyan környezetben tenni, ahol a politika tehetetlen, vagy nem csinál semmit. Ilyenkor az embereknek meg kell mozdulniuk, előbb-utóbb valamit muszáj tenni, mert baj lehet belőle. Odament, kiirtotta a gyerekek hajából a tetveket, közben ő is tetves lett, a maga hajából is ki kellett irtania a tetveket. Megtanította a gyerekeket zöldborsót vetni, ott élnek a nagy mező közepén és nem tudnak vetni. Olyan a kertjük, mint a beton. Megtanította a gyerekeket arra, hogy hogyan tudnak maguknak takaróból, pokrócból télikabátot csinálni. Esőköpenyt varrt nekik, kitalálta, hogy hogyan lehet a legegyszerűbb szabásmintával esőköpenyt csinálni. Elkezdte őket rajzoltatni, festetni, pátyolgatta a leckéjüket, ott élt közöttük három hónapig.

Ugyanígy másik három hónapot délvidéken töltött, Markócon. Van ott egy szép, de lerobbant téglacsűr. S ebből jött az ihlet, hogy tervez a csűrből egy közösségi házat. Ez egy inspiráló falucska, értelmes, agilis polgármestere van, aki ezt az egész közmunka programot is igen jól csinálja. Van energia, lendület, irányítás. Vera ott választotta ki a csűrt, hogy közösségi épület legyen belőle az ott élő embereknek. De mellette tervezett egy aszalót is, mert van gyümölcs, s ha azt megaszalják, akkor még abból pénzt is lehet teremteni. Ez volt a két diplomatervi témája, nem a szokásos nagyságrend, mert a kettő együtt kb. 100 négyzetméter, vagy egy picit több. A diplomaterv feldolgozása sem volt szokványos. Hat-hét ív csomagolópapírra fölragasztotta a fényképeket, de az egész úgy nézett ki, mint annak idején egy úttörő őrs faliújságja, és ráírta a naplójegyzeteit. Lenyűgöző, hogy mekkora nagyság van emberekben, ilyen kisleányokban például. Szépen csoportosította, hogy milyen élmények érték, miket csinált, s amellett by the way, volt egy terv is. S ez a terv hatalmas ötös lett. Hála istennek, ekkorát fordulhatott a világ, hogy egy ilyen dolog ötös lehet az egyetemen. S az a legszebb benne, hogy a nyáron el is kezdtek építkezni.

EF: Egy közbevető kérdés: 2001-ben, amikor beléptél a tanszékre, Verának esélye se lett volna hatalmas ötöst kapni?

CSF: Esélye se lett volna ilyen tervet csinálni diplomatervnek.

EF: Akkor mondhatjuk azt, hogy egy ilyen munka reprezentálja azt a tíz évet, amit itt töltöttél?

CSF: De ez nem rólam szól.

EF: Értem, de mégiscsak irányt adsz, mint vezető.

CSF: Szerintem az igény már másokban is megérett. Ez nem személyes kezdeményezés. Aki egy kicsit is érzékeny és nyitott, az látja, hogy mi megy a világban, és ha jóindulat van benne, akkor megpróbál tenni valamit, hogy akadályozza egy kicsit a rossz tendenciákat. A gyerekekben ez a vágy még inkább megvan.

EF: Átadtad a tanszékvezetést. Milyen terveid vannak a jövőt illetően?

CSF: Egy éve elkezdtem írni egy könyvet. Itt az egyetemen és másutt is sok mindenről tartottam előadást, ezekre fel kellett készülni, ami tényleg nagyon jót tett nekem, mert soha életemben nem tanultam annyit, mint amennyit most a tíz év alatt. Körvonalazódik egy olyan könyv lehetősége, ami a gimnazistákat is meg tudja szólítani. Odáig még érzem a gyerekeket, lejjebb már nem. Ez a könyv egy picike elem, hogy a vizuális kultúra valamilyen szinten javuljon általa. Úgy gondolom, jó feladat az nekem, hogy olyan könyvet írjak, ami alkalmasint jó egyetemi olvasmánynak, de egy gimnazista is olvasgathat belőle szemelvényeket. Ha van egy szabad napom, amikor minden mást ki tudok kapcsolni, csak olvasok, olvasok, majd írok két oldalt. Ezt nagyon élvezem. De bejárok az egyetemre is, előadásokat tartok, vezetem a doktori iskolát. Nagyon jók a gyerekek, szívet-lelket gyönyörködtető velük lenni. Az is egy jó projekt, hogy a doktori iskola jó maradjon.

EF: Mondhatjuk úgy, hogy előre kiválasztottál egy utódot? Miért pont Balázs Mihályt?

CSF: Igen, mondhatjuk. Benne láttam azokat a vezetői képességeket és azt a béketeremtő, összetartó erőt, ami szükséges a vezetéshez. Nagyon erős egyéniségek vannak ebben a kis közösségben. S ahhoz, hogy rendezetten éljenek, erős vezető kell. Misi régóta itt van és benne látok ilyen erőt. Józan és természetes, a természet közelségében nőtt fel, ami nagyon erős garancia arra, hogy nem csúszik ki a talaj a lába alól.  

EF: De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre, hogy mióta vagy ilyen bölcs?

CSF: Nem érzem magam bölcsnek.

EF: Jó, ne a szavakon lovagoljunk, a bölcsesség itt azt jelenti, hogy messzebbről látod a hétköznapi eseményekben megnyilatkozó, jelzés értékű dolgokat, és felül tudsz emelkedni, ezáltal nagyobb ívű folyamatokat látsz és jobban tudsz tájékozódni.

CSF: Nincs konkrét dátum. Az ember szép lassan megy bele a vízbe a Balaton déli partján. Mikor lesz igazán vizes?

EF: Nem volt megvilágosodás?

CSF: Nem.

EF: A oktatói munka, a tanszékvezetés azért hozzásegített, nem?

CSF: Persze, de ezt mondtam is. Nem ülsz a darálóban és darálódsz te is a többi darálhatóval együtt, hanem hátrébb tudsz lépni, és muszáj nagyobb perspektívából nézned a dolgokat. Így most megfogalmazódott az is, hogy milyen jó dolgom van. Olyan ajándékot és lehetőséget kaptam az életemben, hogy hátrébb tudtam lépni.

Pásztor Erika Katalina

(a képek 2011. december 15-én készültek a MÉSZ-ben a Kotsis Iván Emlékérem átadásakor)

Vélemények (0)
Új hozzászólás
Épületek/Irodaépület

VISION TOWERS IRODAHÁZ // Egy hely + Építészfórum

2020.10.14. 15:17
00:03:53

A Váci úti irodafolyosó nyitányaként a Dózsa György út és Dráva utcák kereszteződésében 2015-óta egy új, karakteres épület áll. Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatának új helyszíne a 3h Építésziroda által tervezett Vision Towers irodaház.

A Váci úti irodafolyosó nyitányaként a Dózsa György út és Dráva utcák kereszteződésében 2015-óta egy új, karakteres épület áll. Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatának új helyszíne a 3h Építésziroda által tervezett Vision Towers irodaház.

Épületek/Ipari és kereskedelmi épület

TRANZIT ART CAFÉ // Egy hely + Építészfórum

2020.09.30. 19:04
00:06:46

Farkasfog? Lepkeszárny? Milyen alakja van a XI. kerületi Bukarest utcában lévő volt buszpályaudvar tetőrendszerének? Az Egy Hely következő állomása a Tranzit Art Café, amelynek eredeti épületét 1963-ban tervezte Félix Vilmos (Uvaterv).

A buszpályaudvart az éppen akkoriban lendületesen fejlődő budai városrész és az Érd környéki települések között ingázó emberek számára tervezték, és nagy forgalmat bonyolított. A világ változott: csuklós Ikaruszok már nem kanyarodnak arra, a pályaudvar bezárt, majd 2005-ben Borsay Attila építész vezetésével ez a hely is átalakult. A hajdani utasváró mára kultikus terében és a könnyed betontetők alatt egy nyári este italt kortyolgatva bárki maga is elmerenghet a nagy kérdésen: akkor tehát farkasfog vagy lepkeszárny?

Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatában tehát egy kis budapesti várostörténettel és egy izgalmas épülettel ismerkedünk meg.

A videósorozat megvalósítást az NKA támogatja.

Farkasfog? Lepkeszárny? Milyen alakja van a XI. kerületi Bukarest utcában lévő volt buszpályaudvar tetőrendszerének? Az Egy Hely következő állomása a Tranzit Art Café, amelynek eredeti épületét 1963-ban tervezte Félix Vilmos (Uvaterv).

A buszpályaudvart az éppen akkoriban lendületesen fejlődő budai városrész és az Érd környéki települések között ingázó emberek számára tervezték, és nagy forgalmat bonyolított. A világ változott: csuklós Ikaruszok már nem kanyarodnak arra, a pályaudvar bezárt, majd 2005-ben Borsay Attila építész vezetésével ez a hely is átalakult. A hajdani utasváró mára kultikus terében és a könnyed betontetők alatt egy nyári este italt kortyolgatva bárki maga is elmerenghet a nagy kérdésen: akkor tehát farkasfog vagy lepkeszárny?

Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatában tehát egy kis budapesti várostörténettel és egy izgalmas épülettel ismerkedünk meg.

A videósorozat megvalósítást az NKA támogatja.

Támogasd az Építészfórumot most, hogy legyen újabb húsz évünk!

Az Építészfórum minden tartalma ingyenes – és az is marad. De ahhoz, hogy eredeti, értékálló anyagokat hozzunk létre, Olvasóink támogatására is szükségünk van.

Támogatom

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk