Dunánk partjai

véleményem szerint ritka nagy baromság ez az írás... a Város, mint megszemélyesített fogalom, akinek növekedési akarata, no meg természetes fejlődése van... a defense negyedet, meg a wekerlét is ezek szerint ez az intrinszek növekedés hozta létre, a budai várhegyen meg a kövek kikövetelték, hogy palotát építsenek rájuk... azért egy építésztől egy picivel több gyarló paraszti logikát várna el az ember, nem pedig azt, hogy egy kósza allegóriának bedőlve totális hülyeségeket írjon... ez az a kategória, aki folyamatosan csodálkozik azon is, hogy Dunaújváros milyen szép és kellemesen lakható kisváros, pedig aljas központi akarat építtette, semmi természetes meg logikus fejlődés... nahát, tényleg van ilyen!

más: a város szövete... nem tudom, melyik egyetemen és kik verik be ezt a sületlenséget a szakma fejébe... attól tud szép és izgalmas lenni egy város, hogy terek, utcák, utak, parkok, laza és szoros beépítések, gyárak, lakótelepek, folyók, tavak satöbbik váltogatják egymást. ok, ne 50 méterenként, de építészeink elhomályosult tekintete, ahogy örökké csak az Isteni Városszövetet kergetik, több mint vicces... aztán városszövetileg abszolút helyesen megszülik az óbudai panoptikum-bazárt, meg a totál egymásra zsúfolt belvárosi beépítéseket, és pont úgy szúrják el az egész várost, mint 150 évvel ezelőtt tették elelink... az még fel sem merült senkiben, hogy esetleg sz@r a meglévő városszövetünk?

s visszatérve a logikára:  lakószövetbe monstre építkezést NE, üres placcra felülről irányított, zöldmezős építkezést NE, akkor mégi mit, kedves Mónus úr???

Mónus János írásának számomra kicsit más az olvasata. Jövőbe mutató víziók nélkül nincs magasszintű kortárs építészet. Elképesztő, hogy a pesti Duna - parton még mindig a Szent István park az egyik kitüntetett kulminációs pont. Ami attól északra és délre az utóbbi években épült - épül meg sem közelíti annak kvalitásait. A modern építészet formai világának  újraértelmezési kísérletei egyre gyengébb eredményre vezetnek. Nem feltétlenül kellene ennek így lennie, de a megépült épületek sajnos erről tanúskodnak. Nyilván nem törvényszerű, de nevek említése nélkül is megfigyelhető, hogy azok az építészek tudnak előremutató módon az építészettel foglalkozni, akik kutatásokkal, írásművekkel ( is ) előkészítik, alátámasztják, értelmezik individuális építészeti munkásságukat. Ez pedig nem más, mint az építésről való személyes víziók létrehozásának egyik formája.

Nem értem ezt az írást. Mónus János egyszerű építészként írja alá a szöveget, és persze érdekes is lehet egy szakmabeli tűnődése a dunapart (és a város) helyzetéről, alakulásáról, lehetséges jövőjéről is, de így sem igazán értem, mert nagyon nagy vonalakban, általánosságokban beszél arról, hogy a város mit „akar” és mit nem. Mónus János azonban a BÉK alelnöke (2004 óta), 1997 óra pedig a BÉK Szakmafelügyeleti Bizottságának elnöke. Így viszont már pláne nem értem hogy mi a viszonya ehhez a helyhez és a városunkhoz általában, illetve hogy mi is az írás üzenete – s közben az alábbi kérdések fogalmazódnak meg bennem:

A Nemzeti Színház tervezésével 1999-ben Siklós Máriát bízta meg Schwajda György – a Kamarának döntést hoznia, a tervezőt a soraiból kizárnia csak a terv jogerőre emelkedése után sikerült. Miért? Ez is csak „megtörtént”? „Így akarta a város?” Az ottani lassan kirajzolódó városszövet már induláskor egy soha be nem gyógyuló sebet kapott. Mik ennek az esetnek a tanulságai a Kamara számára? A Nemzeti, mint első seb vajon nem a szakmánk, s így a Kamara legnagyobb szégyene-e?A Művészetek Palotája eredetileg MMMM-ként (4M-ként?) volt pályáztatva, a sok funkcióváltást és az ezzel (illetve a határozottan szinte soha nem körvonalazott program következményeivel) járó költségnövekedéseket a köz fizette, külön cikksorozat szaladt végig a magyar sajtón a túlköltekezés botrányairól. Mit gondol(t) erről a kamara, mi volt az álláspontja, hogy vélekedik erről?A dunaparti „tornyok” valóban erősen kifogásolható minőségűek – ahogy a pesti oldal egyetemi (messze nem egyetemi színvonalú) épületei is. Mit gondol a Kamara ezeknek a beruházásoknak a menetéről, voltak-e valamiféle elvárásai a tervezőkkel-beruházókkal szemben, és hogy próbálta meg ezeket érvényesíteni? Mónus János a szövegben a „központi akaratot” (ha jól értelmezem, a politikát, a nagyberuházásokat) helyezi szembe a „város akaratával”, ami (számomra) nem igazán értelmezhető, de vajon nem pont itt kéne bejönnie a képbe a kamarának, mint szakmafelügyeleti szervnek, ebben a párbeszédben? Vajon nem itt kéne-e valamiféle moderátori szerepben fellépnie, képviselve a szakma, az alkotó építészek – és a város! – érdekeit? 

Amíg ez hiányzik, addig a fenti szöveget egy kamarai vezető tollából csak értetlenséggel tudom olvasni. És tele kérdőjelekkel: a Kamara tényleg ennyire a pálya széléről nézi a város alakulását, tényleg csak „tippelget” hogy „mit is akar a város”, és minket (városlakókat) közben türelemre int? (!!!)  

Persze „a városiasság sajnos fáradságos dolog”, ugyanúgy, ahogy ugye „verset írni nem lepkeűzés”, és talán a város-gondolatolvasás is bizonnyal nehéz feladat, de ennél azért én türelmetlenebb vagyok. És aggódom is kicsit a városért. Mert a városi szövet ugyan „adva van” (ld: első mondat), de hogy később is „adva lesz-e”, az rajtunk is múlik. És – gondolom – a minket képviselő Kamarán. (Vagy én értettem félre valamit? Titkon reménylem, hogy így van – akkor viszont nagy örömmel olvasnám a Kamara véleményét e területtel és a jövőbeni hasonló léptékű beruházásokkal kapcsolatban.) 

Marosi Bálint

Rögtön az elején kimondom: ritka jó írás! Mélységben gondolkodó és mélyen elgondolkodtató. Egyre kevésbé lepődünk meg: Mónus János publikációi egy konzekvens idealista értékes gondolatait tárják elénk.

Meg kell vallanom, eleinte számomra is nehezen emészthetők voltak Mónus sajátos szemszögű írásai. Túlzottan óvatoskodónak, senkit megbántani nem akarónak, majdhogynem diplomatikusan politizálónak (szakmai értelemben) éreztem őket. Számomra alapból nem szimpatikus a határozott álláspontot felvállalni nem akaró, nem merő, a konfliktusokat óvatoskodással kerülni igyekvő karakter. Eleinte Mónust ilyennek láttam. A mai napig nem értem egymondatos üzenetét a budai vári volt Honvéd Főparancsnokság épülete körüli tervezési folyamattal kapcsolatban: "A kulcs mégiscsak a mi kezünkben van." Írásainak sora azonban a hitelesség képét rajzolja ki Mónusról: ő ilyen. Egy felvállalt idealista. Tudva-tudván, hogy az idealizmus ritkán vezet konkrét azonnali megoldásokhoz. Ugyanakkor több ez, mint a problémák puszta felvetése, hiszen sejteti velünk a megoldást, vagy legalábbis az ahhoz vezető utat. De a többit ránk bízza. Időnként, mintha egy Zen bölcseletet olvasnánk. Az sem konkrét soha, mégis képes megvilágítani számunkra a helyes utat. A saját helyes utunkat. Ami mindenki esetében más és más.

Nem tévesztendő össze Mónus János eme írása Vargha Mihály dunaparti kritikai írásával. Való igaz: Vargha Mihály írásán alaposan elvertem a port, mert az ő írása a dunaparti látványban megjelenő építészet kritikája akart volna lenni, ehhez a célkitűzéshez képest viszont nagyon gyengére sikerült. Mónus írása ellenben egészen más célokat tűz ki. Hangsúlyozza, hogy nem "építészeti értékeik" felől szemléli az "épület-tetteket" (itt nyilván szándékosan kerüli még az "építészet" kifejezést is). Ez az írás a maga célkitűzése felől nézve kerek egész, nem érzem tehát szükségét annak, hogy kiegészítést, pontosítást fűzzek hozzá.

ÓT

Szabad Alkotók