Markó Barbara írásában bemutatja a Karim Rashid alakját övező misztikumot, a designer jellegzetes világát és felvillantja budapesti előadásának légkörét is. 

Karim. Az ‘i’ betűn pont helyett X, a felirat magenta, akárcsak a sztártervező öltönye, amiben belépett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem aulájába. Karim két lábon járó brand – ha nem is mélyrehatóan, de mindenkinek dereng valami a hullámzó, neonszínű plasztik-objektekről. Karim Rashid kisgyerekkora óta szerelmes a tárgyak sokféleségébe, és ötven év alatt sikerült is meghódítania őket. Szinte nem létezik olyan típusú objektum, a cumisüvegtől a luxusszállodáig, amin ne hagyta volna rajta a kézjegyét.

 

 

A design Nagy Sándora jellegzetes neon hajlatai, soha sem nyugvó, érzéki vonalai révén olyan globális formavilág megteremtésére vállalkozott, ami a világ minden táján ugyanazt jelenti. Munkái helyett saját auráját prezentálta, összefüggő designfilozófia helyett pedig inkább szlogenek hangoztak el a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem nagy előadójában. Olyan design-mantrák, amiket a durva jet leg zúgásával a fejében is bármikor elő tud rántani, de Karim jelenléte nélkül üresen hullanak vissza rám a jegyzetfüzetemből.

Az elszánt design-őrültek már mind látták Milánóban, Londonban előadni Rashidot, de így is rengetegen gyűltek össze a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen – sőt sokan csalódottan indultak haza, mert már nem fértek be a terembe. Karim az első sztártervezők egyike, és az egyik legimpulzívabb, érthető, hogy sokan kíváncsiak a titkára, még akkor is, ha köztudott, hogy a design világában a végéhez közelít a globális ikonok korszaka.

 

 

A rosszindulatnak – miszerint Karim budapesti látogatása olyan, mint amikor a popsztárok a csúcsról lefelé útba ejtik Kelet-Európát – ezúttal nincs helye, ugyanis Karim gyakran jár errefelé, szerb felesége miatt kötődik a régióhoz. A szervezők igyekeztek kapcsolatot teremteni Rashid és a magyar dizájn közt – az egyik ilyen kapcsolódási pont az első sorban ült és egy szimbolikus ajándékot is hozott. Rubik Ernő, a magyar sztártervező nagy meglepetésünkre egy pink Rubik-kockával lepte meg a tervezőt. De felmerült Eva Zeisel neve is, aki a harmincas években távozott Európából, és most Karim szomszédja a new york-i MOMA állandó design kiállításán.

 

 

A sztárok nem adják könnyen a titkukat, viszont ismét rácsodálkozhattunk Karim Rashid hiperaktivitására, arra a lendületre, ami előrekergeti minden elképzelését a megvalósulás rögös útján – nem pusztán a szerencsének köszönhető, hogy több mint háromezer termék fűződik a nevéhez. Karim egy popsztár termékenységével ontja magából a dizájnslágereket, és ahogy mostani előadásában is elhangzott, nem törekszik intellektuális mélységekre, sokkal érzékibb szinten próbálja megszólítani a fogyasztókat. Tárgyai érzelmesek, hangosak, figyelemfelkeltőek, jól elkülöníthetőek a többi tárgytól. Nagyon fontos mozzanat a felismerhetőség, hiszen ez a Karim-brand lényege, ami a legkülönfélébb tárgyakat kapcsolja össze a megrendelő gyártók márkajegyein felül álló szuper-brand alatt. A kilencvenes években Karim volt az egyik legleleményesebb felismerője annak, hogy mennyire jó üzlet, amikor egy kellőképp hangos személyiség kreativitása válik hozzáadott értékké a piacon. A Dirt Devil azért kéri fel Karim Rashidot, mert ha ő tervez meg egy porszívót, akkor majd jobban el tudják adni – aki ettől még nem válik porszívóügynökké, bár kétségkívül tehetséges volna ebben a szakmában is.

 

 

Karim előadása rámutatott, mennyire fontos a közeg, amiből érkezett. A globális designkultúra nagykövete ugyanis Kairóban született, de már Kanadában járt egyetemre, absztrakt festő édesapja kiállításai révén rengeteg helyre eljutott -  már gyerekként szélesre tárult a világ előtte. Az apuka nem mellesleg nagy rajongója a Karim szavaival élve szép, intelligens, demokratikus tárgyaknak – ami a 60-as évek ipari design-boomjának közegében erős élmény lehetett egy tárgyakra figyelő kisfiúnak. Karim folyamatosan lerajzolt mindent, ami körülvette, elmondása szerint egykori lakásuk minden tárgyára emlékszik, az anyukája cipőitől kezdve a kedvenc narancssárga órájára, amire úgy tekintett, mint a megtestesült tökélyre. Tényleg lehetett valami ebben a fészekben, ha két olyan figura került ki belőle, mint Karim és Hani Rashid, utóbbi a digitális-organikus építészet nagymestere.

 

 

A gyerekkori érdeklődés a banális tárgyak iránt a mai napig tart, sőt a tervező egyik legnagyobb felismerésének számít ennek a piaci résnek a felismerése. Fontos, hogy a leghétköznapibb tárgyakra is irányuljon tervezői figyelem, hogy értékessé váljon a hétköznapi ember hétköznapi világa. Amikor azt mondja, hogy rájött, az iparnak szüksége van a designra, olyan vállalatokra gondol, akik egyszerű tárgyakat állítanak elő, például műanyag eszközöket – szerinte egy papírkosarat is megrajzolhatunk úgy, hogy érdekes és szerethető legyen és ezáltal vonzóbb a vásárlók szemében. Kiderült, hogy Karim az ipari formatervezés hőskorának gyermeke, és ez olyan mélyen rögzült benne, hogy a mai napig az ipari sokszorosítás és a design demokratizálódásának mítosza veszi körül. Rejlik némi ellentmondás az olcsó, sokszorosított tárgyak dicsőítésében – hiszen néhány kivételtől eltekintve (például a sokat emlegetett tíz dolláros Garbo papírkosár) tárgyai jóval drágábbak lesznek azáltal, hogy Karim Rashid nevével fémjelzik őket.

 

 

A másik nagy ellentmondást abban látom, hogy bár gyermekkora óta a minden design elvének bűvöletében él, mégis akaratlanul sokat tett hozzá ahhoz, hogy a közönség szemében a design kifejezés negatív jelentését erősítse. Ha valaki először találkozik a Rashid-féle tárgyakkal, terekkel, hajlamos azt gondolni, hogy a design valami furcsa és drága dolog. Amikor rosszindulatúan használják a dizájnos szót, akkor gyakran az eredetieskedő tervezői törekvésre gondolnak – ami nem áll elég távol a Karim Rashid Do something original -elvétől. Amikor azt fejtegeti, hogy a design a jövőről szóló programteremtés, a stílus pedig a múlt formáinak variálása, megmerevedett sémák ismételgetése – önkéntelenül arra gondolunk, hogy Karim szinte minden munkáját áthatja a hatvanas évek future hangulata, illetve saját formajegyeinek reprodukálása – amellett, hogy hiábavalónak tűnik a múlt minden formáját elvetni.

 

 

Karim kedvenc mantrái a digital age, designocracy és democratic art hármasságából indulnak ki. Számára a design demokratikus művészet, hiszen elérhetővé válik – kérdés, hány nappaliban van jelen a Meritalia-nak tervezett kanapéja. Teljesen megbabonázza a digitális kor szabadságérzete és közvetlensége, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy mindenki egy karnyújtásra van tőlünk, igaz, műholdak ezrei figyelnek minket odafentről. Sok szót ejt arról a szembenállásról, ami a digitália és a kézzel fogható tárgyak világa közt fennáll – számára nagyon fontos az előbbi, de remélhetőleg soha nem fogjuk elveszteni a kapcsolatunkat a tárgyainkkal. Jó példa erre a ragaszkodásra, amikor szoftvereket árulnak látványos csomagolásban, a fogyasztóknak ugyanis szükségük van arra az illúzióra, hogy egy tényleges, nem pedig virtuális dologért fizetnek. Rashidot lenyűgözi a modern technológia minitürizáló kedve, ahogy minden embert az első pendrive megszerzése után. Felhívja a figyelmünket rá, hogy nem szabad kiesnünk, fontos követni a technológiai változásokat, hiszen nem a gonosz robotok világa felé visz minket – megnyugtató ezt egy magenta öltönyös figurától hallani.

 

 

Egy idő után már nem is tudunk koncentrálni, elbódítanak Rashid mantrái és a nem éppen tömegrendezvényekre tervezett előadóban fellépő oxigénhiány. Nagyon jó látni, hogy egy dizájner képes ekkora érdeklődést kiváltani Budapesten – még akkor is, ha sokan csak dizájntörténeti relikviaként tekintenek rá. Egy lezárult korszak fontos és szórakoztató szereplőjeként.

Markó Barbara