Giudecca 8 kisebb szigetből álló szigetsora Velencétől délre helyezkedik el. Bár a két városrészt csak egy csatorna választja el egymástól, melyen vaporetto is jár, előbbi nagyrészt kiesik a Velencébe érkező turisták látószögéből.
A sziget nevének eredete bizonytalan. Bár hasonlít a latin Judaicára, nincs rá bizonyíték, hogy valaha is számottevő zsidó közösség lakta volna. Giudecca a mai napig nagyrészt a velencei munkások lakóhelye, belsejében sok hasonló utcával találkozhatunk.
Utunkat az 1980 és ’86 között épült, Gino Valle olasz építész által tervezett, 94 lakásos telepnél kezdjük. A Giudecca nyugati felén található épületegyüttes, melyet ’88-ban a Mies-díjra is jelöltek kedvelt célpontja a Velencébe látogató építészeknek.
A telep, mely egy cementgyár helyére épült, Valle leghíresebb lakhatási projektje. Az első látásra zavarba ejtő épület egységes, 1,65 m-es, négyzethálós modulrendszerre épül. 2-4 emeletes egységeiben 1-2 és 3 szintes lakások találhatók.
A lakások lépcsőzetes elhelyezése és a szükséges átjárhatóság biztosítása miatt kialakuló szintkülönbségek és árkádsor esztétikailag kétségtelenül megkapóak, de kissé kaotikus külső tereket eredményeznek.
A téglaburkolat és a vasbeton elemek szépen egészítik ki egymást, mindazonáltal a telep megkérdőjelezhető öncélúságát jól mutatják az erős téri élményt nyújtó, de a lakások megközelítésén túl minden egyébre alkalmatlan emeleti folyosók.
A beépítést utcák, átjárók, teresedések keszekusza rendszere oldja, ami ugyan felidézi Velence városszerkezetét, azonban a köz- és közösségi funkciók teljes hiánya miatt ezek zöme üres és kopár.
Mindezek ellenére a telepet jó állapotban találtuk, ami részben az épületek sikerét bizonyítja. Az előző Biennálé alatt az egyik lakás kiállításnak adott otthont. Az eredetileg üres lakást felújították, így új lakók költözhettek be.
A következő megálló a sziget ellentétes felén lévő Campo di Marte városfejlesztési projekt. A nemzetközi pályázatot a világhírű portugál építész, Alvaro Siza nyerte. Később Siza mellett többek között Aldo Rossi is tervezett ide lakóházat.
A képen a Siza tervezte, barátságtalan blokkokat láthatjuk. Bár a lakások belülről elvileg igényesek, a közterületrendezés teljes hiánya és a tömbök egymástól elforduló irányultsága miatt a köztes utcákban kifejezetten kellemetlen már csak átsétálni is.
A sarkon 45 fokos szögben kiálló erkély jópofa geg, de inkább csak felhívja a figyelmet az erkélyek, teraszok és kertek, tehát a privát külterületek érthetetlenül alacsony számára. (Csak a tömbök rövidebb oldalán meredezik néhány keresetlen erkély.)
Aldo Rossi házai színükből és formájukból adódóan egy fokkal barátságosabbak, de ezek sem tesznek semmilyen érdemleges kísérletet a lakókörülmények javítására és a teljes értékű lakozás megteremtésére.
A tömböket összekötő folyosók inkább esztétikai, mintsem funkcionális elemeknek tűnnek, bár a lakók – jobb híján – ezeket is hasznosítják. Ezúttal (is) jobb lett volna, ha szakmánk nagyjai inkább távol tartják magukat a szociális lakásépítéstől.
A Siza-épületek szomszédságában, egy tésztagyár helyén, 1993 és ’95 között épültek a Luca Rossi által tervezett szociális lakások. A leginkább csak Olaszországban ismert építész világhírű kollégáinál jóval igényesebben oldotta meg a feladatot.
Az épület lakásaihoz jelentős méretű privát kertek vagy teraszok, illetve közvetlenül a kültérre nyíló bejárati ajtók tartoznak. A képen a földszinti lakások kertjeihez vezető rámpákat láthatjuk.
A téglaburkolat monotonitását gyönyörűen kialakított részletek – Giudeccára jellemző, festett fa zsalugáterek, műkő vízköpők és ferde műkő párkányok – törik meg.
A tetőteraszok vízelvezetése a kerteket elválasztó, egyben ültetőként is funkcionáló falakban folytatódik. A képen is jól látható, hogy a növényzet az épület integráns részét képezi, akár kisebb fák is kinőhetnek a vastag falakból.
Az épület másik felén félpublikus passzázs vezet végig. Innen közelíthetők meg az emeleti folyosóra vezető, elzárt, félprivát lépcsőházak. Az épületbe integrált növényzet itt is megjelenik, de a földszinti sikátorok kis teresedései kihasználatlanok.
Utunk ezután az Ex Junghans városrészébe vezet. Az 1995 és 2005 között megújult, szintén eredetileg ipari terület beépítési tervét, valamint 5 új lakóházát is a neves olasz építész, Cino Zucchi tervezte. A képen a leghíresebb, D jelű épületet láthatjuk.
A ház Velence egyik híres kortárs beavatkozása, nem érdemtelenül. A szabályozásban előírt nyeregtetőt eltakaró falak, szabálytalan kiosztású, keretezett nyílásaikkal jól illeszkednek a környező városképbe, de egyértelműen új formanyelvet képviselnek.
Az épület egy megőrzött téglakéményhez is alkalmazkodik. A kémény mögött egy szintén Zucchi által felújított, vegyes funkciójú épületet láthatunk. A kialakult új térrel már sajnos keveset foglalkoztak a tervezők.
Az előzőekkel szemben állnak a G1 és G2 jelű lakóépületek, a beruházás talán legjobban sikerült házai. A lakásokhoz ezúttal privát erkélyek és nagy méretű, félprivát udvar is tartozik. Külön érdemes kiemelni a hajógarázsokat.
Az épület ezúttal csak a kanálisok irányában rejti el ferde tetejét. Az egyszerű kubusokat a változó méretű és arányú, könnyűszerkezetes erkélytornyok teszik izgalmassá.
A jól kihasznált erkélyek vékony beton lemezekből, acél keretekből és fa lécekből épülnek fel. A lécek magassága a privát szférát zavaró átlátásokra reagál. A lécek négyzetes metszetéből adódóan az erkélyeken csak közel frontális szögből lehet átlátni.
A kékre festett fa zsalugáterek elnyújtott arányai rímelnek a szomszédos ház árnyékolóira. A külső sarkokon lévő lakásokhoz nem tartoznak erkélyek, ami ugyan sajnálatos, de a kötöttségek miatt megbocsátható.
A ház utca felőli oldalának lépcsőházakat rejtő vágatai még csak-csak érthetőek, de a bejáratokat furcsa pozícióba (az ajtó az üvegkalicka rövidebb oldalán van) kényszerítő üvegdobozok felesleges építészeti elemek.
Az épület csatorna felőli oldala hamar elfeledteti velünk a bejáratokat. Egy ekkora méretű kert kincs Velencében. Azt ugyan nem tudjuk pontosan, hogy a lakások hány százaléka szociális, de bizonyos, hogy ez a ház páratlan lakókörülményeket biztosít.
Galériánkat Luca Rossi 2003 és 2006 között, egy lebontott ipari épület helyére épített társasházával zárjuk. Az épület mind formálásában, mind városépítészeti kialakításában, mind részleteiben kimagasló minőséget képvisel.
Az épület egy 3 és egy 2 szintes tömbből áll. Előbbiben 1 szintes lakások fölött 2 szintesek, utóbbiban kétszintes lakások sorakoznak. A földszinti lakások a két tömb közötti, félpublikus utcácskáról, az emeletiek egy fedett-nyitott közlekedőről nyílnak.
Valamennyi lakáshoz tartozik privát kert vagy erkély, sőt némelyikhez tetőterasz is. A vízelvezetés igényes kialakításával, a ferde párkányokkal, zöld zsalugáterekkel és az indusztriális hatású, fém kéményekkel már Rossi korábbi házánál is találkoztunk.
A folyosó itt sem szolgál másra a lakások megközelítésén túl, de ilyen méreteknél ez érthető. Kiemelendő a bejáratok kialakítása. A mély párkányok lehetőséget adnak a lakóknak, hogy a megérkezés pillanatától kezdve belakhassák otthonukat.
Az épület igazi fénypontja a már emlegetett, félpublikus utca, melyet egyik oldalról a földszinti lakások nagy kertjei, másik oldalról a kétszintes lakások gyönyörűen kialakított bejáratai határolnak.
Az utca építészeti kialakításában egyenértékű az épületekkel. Nemcsak egy burkolt járófelület, hanem gondosan megtervezett tér. A növények ezúttal is az épület részeként jelennek meg, legyen szó a kertek ültetőiről vagy az utca menti zöld sávokról.
A társasházhoz egy hagyományosabb megjelenésű épület is tartozik. Megkapó részlet, ahogy a felső folyosóra vezető lépcső a volt ipari épület megmaradt homlokzatához kapcsolódva egyfajta kaput képez az együttes bejáratánál.
Végezetül a Le Zitelle templom, háttérben Aldo Rossi épületeivel, a Szent Márk téri harangtoronyból nézve. Ha legközelebb Velencében járnak, feltétlenül látogassák meg Giudeccát, hiszen itt még betekintést nyerhetnek Velence városának valódi életébe.
