Elhallgatott epizódok a magyar építészek 20. századi történetéből (1.)

Az építészet története egyben az "építészek története" is. Vámos Dominika rendkívüli kutatási eredményeit egy most induló cikksorozatban ismerheti meg a közönség. A szerző az első részben a kutatási programot sok tekintetben megihlető és támogató Petróczy Gábor kutató-építész a magyar építészet egyes 20. századi hőseinek elhallgatott politikai szerepvállalását feltáró munkásságát, az elfeledett Petróczy-gyűjteményt mutatja be. 

A Petróczy-gyűjtemény

Petróczy Gábor (65) építésszel 2006 őszén találkoztam először a Máltai Szeretetszolgálat mentőkocsijában. Petróczy hajléktalanok gondozásával foglalkozott akkoriban, már hosszabb ideje. Janáky István tanácsára kerestük fel őt Székely Györggyel együtt, aki a MOME Doktori Iskolájában a hajléktalanság témáját kutatta. Szokásos esti körútján kísértük el Gábort, aki a kijelölt megálló helyeken a segítségkérőknek meleg teát, gyógyszert és némi biztató szót osztott vagy fekélyes sebeiket kötözte be. Útközben sok mindenről szó esett a kocsiban, többek között az Építész Mesteriskoláról is, amelyről Madzin Attilával éppen egy dokumentumfilm előkészítésén dolgoztunk. Ekkor derült fény arra a két évtizedes megszállott kutatómunkára, amit Petróczy Gábor a hetvenes évek közepétől folytatott a magyar építészek 1945 utáni történetéről, illetve annak 20. századi előzményeiről, és amelynek eredményeképpen mintegy nyolcvan levéltári dobozt töltött meg tematikusan rendszerezett dokumentumokkal, újságcikkekkel, kiadványokkal, jegyzetekkel és interjúkkal.

Petróczy még mesteriskolásként, az építész elitet körüllengő titokzatosságok iránti olthatatlan kíváncsiságának engedve kezdett dokumentumok után kutatni először a MÉSZ Székház irattárában, majd könyvtárakban, levéltárakban, a Műegyetemen, tervezőintézetek dokumentumai között, ahogy a felgöngyölíteni vágyott szálak megkívánták. Jegyzetelt, gyűjtögetett vagy fénymásolt, mikor mit lehetett. Aztán interjúkat készített akkor még élő és fellelhető történelmi jelentőségű építészekkel, Fischer Józseffel, Mistéth Endrével, Szendrői Jenővel, Major Mátéval, Preisich Gáborral, Ivánka Andrással és sokan másokkal, és ezeket magnókazettákra vette. A nyolcvanas évek elejére már teljesen eltávolodott a tervezői praxistól, az ELTE Szociológia szakán képezte tovább magát. Különféle intézményi keretek között – MTA, Típustervező Intézet - folytatta kutatómunkáját, míg a rendszerváltás környékén az ÉTK megbízásából a tervezői jogosítványok új rendszerének előkészítésén dolgozott, így lehetősége adódott az építész karriertörténetek teljes spektrumát feltérképezni, egyes építészeket kifaggatni a közelmúlt homályos részleteiről.

Nyomozómunkája origó pontjául az 1945-ös fordulatot jelölte ki, amely az egész magyar társadalom, és az építész szakma számára is különös meghasonlást hozott. Ez a dátum magában hordozta nemcsak a szovjet megszállás utáni – sok részletében már közismert – folyamatok (államosítások, diktatórikus irányítási rendszer) kezdetét, előkészítését, de mindazoknak az intézményeknek, sorsoknak, kapcsolati rendszereknek a megpecsételődését, bizarr átrendeződését is, amelyek nagyrészt elevenen túlélték a háborús megpróbáltatásokat. Míg az építész és művészettörténész köztudat mind a mai napig – szakmai szempontból érthető módon – elsősorban az építészeti tervezés csúcsteljesítményeit tartja számon ebből az időszakból, az Anyaghivataltól a MÉMOSZ székházon át a hódmezővásárhelyi kultúrházig, addig a kor társadalmi kataklizmáinak tudományos és morális feldolgozása egyéb diszciplínák, illetve műfajok felségterületére korlátozódott.

Petróczy megszállott nyomozó munkájával nagyjából egy időben többeket is foglalkoztatni kezdett a közelmúlt, a negyvenes-ötvenes évek eltitkolt, letagadott világa, illetve a műszaki értelmiség sajátságos történelmi pozíciója.

Ennek Bereményi Géza nemrég megjelent regénye, a Vadnai Bébi a legújabb lenyomata. A regényben az író saját hetvenes évekbeli önmagára tekint vissza, amikor fiatal íróként a közelmúlt felfoghatatlan bűneit, és még élő, aktív szereplőit kezdte faggatni, és rejtélyes nyomozati szálakat próbált felgöngyölíteni. A kettős idősíkban játszódó történetben, amelyben közvetett módon a ma nézőpontja is jelen van, egyszerre kavarodik fel a hetvenes évek végtelennek tűnő állóvize, és kerül emberi közelségbe a szándékosan elidegenített háborús évtized a maga felfokozott életszerűségével.

A két periódus párhuzamára Fábry Zoltán 1944-45 telén játszódó, 1976-ban elkészült Az ötödik pecsét című filmje (1976!) az egyik legerőteljesebb példa. A történet szereplői ugyan nem építészek, de az itt ábrázolt végletesen kiélezett egzisztenciális és morális szituáció – mutatis mutandis – könnyen leképezhető az építész társadalom akkori döntési kényszerhelyzeteire is. Az egymást váltó megszálló hatalmak és diktatúrák kereszttüzében zajlik a drámai cselekmény, amelyben a szereplők elhivatottságukat, emberi tartásukat féltő, megalázott és kiszolgáltatott emberek, pillanatnyi viselkedésüket, döntéseiket kiszámíthatatlan túlélési ösztöneik irányítják.

Az ötödik pecsét e tekintetben a legpontosabb látleletét adja annak az egészen rövid, de annál mélyebb nyomokat hagyó időszaknak, amely a szerencsétlen körülményekből kifolyólag jóvátehetetlenül és hosszú időre megosztotta a magyar társadalmat, és amelyből kikeveredve a túlélő többség megalázottan, merő cinizmussal tekinthetett a bizonytalan jövőbe. A film egy történeti pillanatfelvétel csupán, nem tekinthető autentikus szaktörténeti forrásnak, mégis jobban rávilágít néhány kulcsfontosságú momentumra, mint sok más aprólékos adatokat feldolgozó történeti munka.

Fábry filmjét 1976-ban mutatták be, éppen akkor, amikor Bódy Gábor Amerikai anzix című filmje is elkészült. Bódy Gábort a mérnök ember, mint sajátos történelmi szereplő érdekelte, aki bármely zavaros és reménytelen politikai kontextusban képes a maga hasznát megtalálni, mert míg szenvedélyesen szabadságvágyó vagy rendíthetetlenül hazafias társai sorra odavesznek, őt az alkotni vágyás, a műszaki feladatok adta kihívások felszabadítják az effajta „aggályok" alól. A titokzatos múlt megismerése ma már kevesebb izgalommal kecsegtet. A hetvenes években még elevenebben jelen voltak a negyvenes évek temetetlen árnyai, ma azonban – egy újabb generációváltással – immár erősen lelohadt szenvedéllyel, de némiképp reálisabban rajzolódnak ki a történelmi képletek.

Petróczy a rendszerváltás környékén próbált előrukkolni kutatási eredményeivel, amikor az állami tervezőintézeti rendszer és a MÉSZ irányító szerepének megrendülésével hirtelen időszerű lett az építészek szakmai identitásának újraértelmezése. A Mesteriskolán és az egykori Tölgyfa Galériában tartott előadássorozatával direkt célja volt, hogy a kamarai rendszer újraalakítása előtt eloszlassa azt a homályt, amely a szakma saját közelmúltját elfedi, és amely akadályozza abban, hogy saját érdekeit komolyan és érdemben képviselni tudja a társadalom színpadán.

Aki jelen volt, bizonyára hitelesen számot tud adni arról, személy szerint milyen hatással voltak rá az ott elhangzottak, de az bizonyos, hogy az építésztársadalom köztudata – puszta önvédelemből – akkor jórészt elhárította az általa nagyra becsült személyiségek és intézmények deheroizálási kísérletét, a háború alatti és utáni évek politikai és erkölcsi visszásságokban gazdag eseményeinek részletes és kíméletlen néven nevezését. A kutatómunka közel két évtizede alatt felhalmozott tudásanyag, a kinyomozott történetek dokumentumai akkor levéltári dobozokba kerültek, Petróczy Gábor pedig magatehetetlen, idős emberek, később hajléktalanok gondviselésével kezdett foglalkozni.

Néhány évvel később - utójátékként - az Építésügyi Szemle részletekben leközölt egy korábban elkészült összegző tanulmányt Petróczy tollából Gondolatok az építészeti tervezés és a politikai rendszer változásainak összefüggéseiről címmel (Építésügyi Szemle, 2002/5-6, 2003/1-3). Körülbelül ennyi került nyilvánosságra kutatási eredményeiből. A levéltári dobozokat Ferkai András gondjaira bízta, aki az interjúkat tartalmazó magnókazetták kivételével az Építészeti Múzeumnak adta tovább azokat, ahol ily módon kutatók számára hozzáférhetővé vált. A Múzeum két éve zajló átszervezése miatt jelenleg a gyűjteményt egy városszéli raktárban elzárva tárolják.

Petróczyt az építésztársadalom belső mozgatórúgói, a politikai rendszerek érdekérvényesítő mechanizmusai, így az államosítás folyamata, a MÉSZ és a vezető kommunista párt (MDP, MSZMP) összefonódása, személyes karriertörténetek, a döntéshozatali rendszerek, illetve azok következményei érdekelték elsősorban. A nagy tervezőintézetek és a Fővárosi Közmunkatanács létrejötte és tevékenysége, Budapest újjáépítése, az iparosítás, az ipari építészet, az iparosított lakásépítés politikai és szakmai motívumai. A sokszor nehezen értelmezhető kompromisszumok, ambíciók, döntések megértéséhez szükségesnek látta Petróczy, hogy a fordulatot hozó 1945-ös évet megelőző események, összefüggésrendszerek feltárásába is belefogjon, különösképpen azért is, mert az építésztársadalom sajátos külső-belső konfliktusai kétségtelenül ezekből az időkből eredeztethetők. Az építész hivatás professzionalizációjának történeti szálait utalásszerűen egészen az 1848-as forradalomig, illetve 1872-ig, a céhrendszer válságáig és felszámolásáig vezette vissza. Innentől kezdve számítható ugyanis az az új történeti korszak Magyarországon, amikor az építészeti tervezés önálló professzióvá kezdett válni, amely saját önérvényesítő szervezeteket, kamarát, egyesületeket alapított, piacszerzési és hivatásvédelmi stratégiákat dolgozott ki.

2008-tól az NKA támogatásával több pályázati cikluson keresztül foglalkoztam a gyűjtemény katalogizálásával, tanulmányozásával, és tovább haladva a Petróczy által megkezdett úton, az Állambiztonsági Levéltárban (ÁBTL) és a Hadtörténeti Intézet Levéltárában folytattam a kutatást, kiegészítve azt az ipari építészet hadtörténeti, gazdaságpolitikai vonatkozásainak feltérképezésével. (ld. Magyar Építőművészet, Utóirat, 2013. november)

A megismert anyagok magas szintű, tudományos feldolgozása és publikálása egyelőre még mindig várat magára. Ebben a vállalkozásban nemcsak a tények és összefüggések rendszerezése okoz feladványt a kutatók számára, hanem mindenekelőtt azok értelmezése. A diktatórikus korszakok fennmaradt dokumentumai e tekintetben legalább annyira félrevezetőek lehetnek, mint az utólagos visszaemlékezések. Az ellentmondásokkal terhelt történetek újra- és újraépítik magukat, hiszen minden azon múlik, milyen narratívára fűzzük fel azokat. Éppen ezért különösen veszélyes tereppé válik a publikáció, ha szerzője a birtokába jutott információkat, tudásanyagot nem valamely hivatásrendi vagy ideológiai felépítmény elvárásainak, hanem a lehető legelfogulatlanabb történelemszemlélet kihívásának kíván eleget tenni.

Néhány kevéssé ismert, tényszerű, ugyanakkor a torzítatlan valóságkép szempontjából nélkülözhetetlen történeti fejezet közzétételét időszerű volna már most, 2013 végén, 2014 elején felvállalni. A következő hetekben és hónapokban ebbe a vállalkozásba szeretnék merészen belefogni itt, az epiteszforum.hu felületén – Petróczy Gábor szíves jóváhagyásával.

Vámos Dominika