Emlékezet fennköltség nélkül

Az elgondolkodtató megemlékezés és nem a magasztos feldicsőítés, a múlt és a jelen jól együttműködő építészeti kapcsolata jellemzi a Mies van der Rohe-díj lengyel döntős munkáját, a BBGK Architekci tervei alapján megvalósult varsói Katyńi emlékmúzeumot. Bán Dávid írása.

A lengyel történelem egyik legfelkavaróbb tragédiája az 1940 nyárelőjén, a Katyń falu melletti erdőségben végrehajtott vérengzés. A Szovjetunió belügyi népbiztosa 1940 márciusában döntött a nyugat-ukrán és nyugat-belorusz területeken elfogott és bebörtönzött mintegy 30000, főleg lengyel tiszt kivégzéséről. A vesztőhelyen, jóformán néhány nap leforgása alatt, közel 22000 hadifoglyot végeztek ki és temettek jeltelen tömegsírokba. Ezelet először a német csapatok fedezték fel három évvel később. A vérengzés elhallgatása és az események utólagos meghamisítása a rendszerváltásig komoly feszültséget okozott Lengyelország és Szovjetunió között, egészen addig, amíg - lassan - megindult az események nyílt feltárása. Számos kérdés és kétely máig tisztázatlan maradt, Oroszországban ismét erősödik az elkövetett bűnök tagadása és helyette a németek felelősségre vonása. A lengyel kollektív emlékezet számára azonban az egyik legmeghatározóbb történelmi tragédia lett a Katyń környékén mártírhalált szenvedett hadifoglyok sorsa.

Az 1990-es évek első felétől kezdve Lengyelországban egyre több helyen emlékeztek meg a tragikus eseményekről és avattak különböző emlékműveket. Az oroszországi helyszínen viszont csak 2000-ben adódott lehetőség a nekropolisz megnyitására – Budapesten 2011-ben avattak emlékművet Óbudán Széri-Varga Géza szobrászművész és fia, Széri-Varga Zoltán építész tervei nyomán. Varsóban 1993-ban alapították meg a Katyńi Vérengzés Emlékmúzeumát, amelynek eredetileg a Lengyel Hadtörténeti Múzeum adott otthont.

Több év előkészület, a létesítendő emlékkiállítás tervezői, történészek, hadtörténészek és építészek összehangolt munkájából 2015-ben készült el a múzeum végleges épülete, amelyet a 19. században emelt varsói erőd déli részében helyeztek el, bevonva három történelmi létesítményt is. A BBGK Architekci iroda, Jan Belina Brzozowski és Konrad Grabowiecki építészek, valamint Jerzy Kalina a kiállítás vezetőtervezője elképzelései alapján megépült emlékmúzeum építészeti kialakításában fontos szerepet játszik az azt körülvevő, illetve befogadott park mint a Katyńi erdő szimbóluma. Az óváros felől megközelíthető, a Visztula partján fekvő emlékhely kiállítási tereit a korábbi tüzérségi állások két szintjén alakították ki, a harmadik részt az ágyúállások árkádos folyosóinak beüvegezésével hozták létre. Itt helyezték el a meggyilkolt tisztek neveit tartalmazó 15 nagyalakú, gránitszürke emléktáblát. Az alapvetően az erőd eredeti téglafalazatait megtartó építészeti kialakítást, szükség szerint a tégla hatását átvevő, foltozott betonfelületekkel egészítették ki. Ahol a kiállítás narratívája megkövetelte, az áldozatok személyes tárgyainak felhasználásával – legyenek azok tábori levelek vagy a hadifelszerelés részei – lenyomat készült a betonfelületben. A katonákhoz kötődő, megmaradt eredeti tárgyak különböző formában azután többször felbukkannak a kiállítás installációiban, így például a falíveket lekövető kazettás tartórendszerekben.

A kiállítás alsó szintje történelmi perspektívába helyezi az eseményeket, bemutatja a tragédiához vezető utat, illetve a vérengzés utóéletét, a békétlenség évtizedeit, valamint beemel néhány, a tömegsírokban talált leletet. A felső szint a személyes történetek színtere, a tömegből itt lesznek egyének, fiúk, férjek és apák, akik az életük mindennapi részét is magukkal vitték a háborúba, akik leveleket írtak haza, akik megosztoztak egy-egy nehezen szerzett falaton, vagy elmerengtek az otthon hagyottak fényképei fölött. A szint térkialakítása is az emlékezésben segít, abban, hogy szinte személyesen ismerjük meg azt a több mint húszezer sorsot, amit végül egy pont köt össze: maga a tragédia.

A teljes építészeti kialakítás konzekvensen igyekszik követni a kiállítás jól megtervezett narratíváját, érződik az előkészítést végző különböző szakmák összehangolt, végiggondolt közös munkája. Az ágyútalapzatok helyiségeiben elhelyezett, az áldozatok neveit felsoroló emléktáblák kontextusa a látogatóban számos kérdést vet fel a gonoszról, a jóról, a megbocsátásról. Mindehhez építészeti feloldást biztosítanak azok a 12 méter magas falak, amelyeket az erőd szerkezetébe hasítottak bele, az így létrejött hosszanti törésen keresztül elénk tárulkozik az ég, de magunk elé nézve ismét az áldozatok tömegével kell szembesülnünk. Továbbindulva egy lépcsőhöz jutunk, mely tengelyét egy tölgyfakereszt zárja le, amely vezérmotívum általánosan megtalálható a katyńi megemlékezések narratíváiban. Innen egy 20 méteres sötét folyosóba érkezünk, a Jerzy Kalina tervezte halál alagútjába, ami átvezet a hiány galériájába. A kivégzett férfiak egy életet, családot, szakmát hagytak maguk mögött, eltűnésük mindenképpen űrt hagy maguk után. A hiányt az üres posztamensek jelképezik, rajtuk egyszerű felirattal, az elhunytak hátrahagyott mesterségére utalva: rendőr, ügyvéd, építész. Innen juthatunk el a harmadik épületbe, a korabeli ágyúállások terébe, ahol az áldozatok emléktábláit helyezték el.  

A Mies van der Rohe-díj bíráló bizottsága külön értékelte az emlékmúzeum kialakításánál a múlt és a jelen építészeti eszközökkel való összehangolását, a meglévő elemek magas igényű beemelését a kortárs épületbe. A szimbolikus térhasználat is jól tetten érhető a kiválasztott helyszínnel és annak kialakításával: az erőd és parkerdő finoman jelképezi az egyébként földrajzilag több száz kilométerrel odébb lezajlott tragédia színterét. Az épület anyaghasználata az egyszerűségre törekszik, a teret az erőd eredeti téglavilága dominálja, ehhez kapcsolódnak a visszafogott üveg- és betonfelületek, egyszerű vakolások. Az építészeti összhatás nem a múlt magasztalására helyezi a hangsúlyt, hanem olyan atmoszférát teremt, ahol a látogató szemlélődhet, ahol kérdéseket tehet fel és ahol válaszokat keres. Az egyetlen hatás, az ég felé nyitott hasadás erőteljes kontrasztban áll a sötét tónusú terekben megbújó, személyes emlékekkel, amelyek a mélybe rántják a nézőt. Az épületek által körbeölelt belső kertbe száz darab fát ültettek, amelyek egyértelműen utalnak a tragédia eredeti helyszínére. A fák egyben az életet is jelképezik, az elmúltat, a félbetört sorsokat, amelyek mind egyszerre, az innen távoli erdőben szakadtak meg, de ugyanakkor azt az életet is, amely a tragédia ellenére is tovább folytatódik. Mindez a varsói múzeumban finoman, a tiszta építészet elemeivel, minden különösebb fennköltség, hatás nélkül jelenik meg.

Bán Dávid