”Én hegylakó vagyok, ő láplakó” - a Grafton Architects

Yvonne Farrell és Shelley McNamara [Grafton Architects] kurátori kinevezése az idei Velencei Építészeti Biennále élére váratlan választás volt, de cseppet sem okoz meglepetést azok számára, akik ismerik munkásságukat. Köszöntjük Velence új királynőit!

"Én hegylakó vagyok, ő láplakó"- mondja Shelley McNamara, utalva szülőhelyükre, Írország sziklás nyugati és vizenyős középső területére. Az sem kizárt, hogy épp fordítva van, és Yvonne Farrell mondta az előbbieket – mindenesetre ugyanolyan mélyen gyökerezik építészetük a fizikai hely sajátosságaiban, mint kettejük szoros munkakapcsolatában, mely egészen a ´70-s évek dublini egyetemi évekig nyúl vissza. Ők ketten alkotják a Grafton Architects stúdiót. A 2018-as Velencei Biennálé az ő kurátori munkájuk nyomán nyílt meg. Sokakat meglepett, hogy rájuk esett a választás, hisz se nem sztárok, sem neves építészetkritikusok – márpedig a kétévente kiválasztott új kurátorok eddig ebből a körből kerültek ki. "Minket is meglepett a felkérés, és akkor még finoman fogalmaztunk." Farrell és McNamara elismert építészek, akik elszántan, állhatatosan és hosszú idő óta teszik a dolgukat.

Mégpedig nem is akárhogyan! 2015-ben átadott "függőleges kampuszuk" a perui főváros, Lima műszaki fakultása számára elnyerte a RIBA Nemzetközi Díját. Az UTEC épülete messziről sugározza, hogy a 21. századi. Leplezetlenül drámai, magasba törekvő, ívesre formált masszív betontömb – Lima szikláit idézi. Mintha a mellette futó autópálya folytatása lenne, de egy félbemaradt stadion töredék is lehetne. A fenséges méretek azonban bravúrosan szelídülnek intim, barátságos, félig zárt zónákká a laborok, előadótermek, a könyvtár és az irodák között. A merész forma rendeltetése, hogy lezárja az intim zónát az autópálya zaja és forgalma felől. Egyúttal óriási könyvespolcra is emlékeztet, ahol lazán helyezkednek el a szükséges funkciókat kiszolgáló helyiségek, és bőven marad köztük hely a társas életre, a személyes találkozásokra is. A lenyűgöző nagyság és szabadság sajátos keveréke – erre törekedett a brutalizmus is, amelyet a jelenkor újra felfedezett. Ugyanakkor bevallottan főhajtás a beton latin mesterei, a brazil Lina Bo Bardi, vagy az argentín Clorindo Testa előtt, akiknek jellegzetes motívumait a Grafton átdolgozta a maga egyedi, csakis rá jellemző módján.

Farrell és McNamara a "Szabad tér" [Freespace] fogalmát választották a Biennále mottójául, amely az ő megfogalmazásuk szerint kifejezi "a szellemi bőkezűséget és humánus együttérzést, ami az építészt mindennapi munkája során vezérli. Szabad és belakható tereket ad ajándékba, képes rá, hogy ismeretlen emberek kimondatlan vágyait beteljesítse." Arra invitálták a hasonló gondolkozású meghívottakat, hogy a "lépték és minőség" három dimenziós modelljeivel demonstrálják a fenti gondolatokat. Jørn Utzon kerámiával burkolt betonpadjával illusztrálták, mit is értenek ez alatt – a padot a Sydney Operaház tervezője a saját, Mallorcán álló háza, a Can Lis bejárata mellé építette. "Utzon az emberi test kényelmes pihenését öntötte tökéletes formába." A kicsiny üdvözlő gesztus és az egész nemzet identitását kifejező szimbolikus épület, melyet ugyanaz a kéz tervezett jól kifejezi az építészet lényegét: mennyire széles skálán képes valamit létrehozni.

Az "ajándékba adott tér" lehet városi léptékű – egy mindenki által használt közpark – vagy egy kellemes felület, amit naponta megérintünk. Nem feltétlenül kell hozzá építeni – "egy cseresznyefa alatt üldögélve ugyanaz a boldogság élhető át, mint amit az építészeti térélmény adhat." A Grafton Architects hisz abban, hogy ezek az "érzelmi mozzanatok" azok, ami miatt érdemes az építészetet művelni. Farrell és McNamara három válságos periódust éltek túl a praxisuk során, és naponta megküzdenek a szükségletek, a piac, a szabályozás, az idő és a felgyorsult élet vad vágtájával. Vallják, hogy érzelmi többlet nélkül az építész úgy szenvedi el stresszes hivatása minden fájdalmát, hogy semmit nem kap cserébe. A "nagylelkű bőkezűség" kedvenc kifejezésük. Csaknem minden pillanatnyilag készülő épületük – Toulouse egyetemi épületei vagy a London School of Economics – nagy, befogadó, szabad tereket foglal magába, nincs kimondatlanul előírva, hogyan kell őket használni. Az áramlás és mozgás – az embereké, a fényé, a levegőé vagy az atmoszféráé – szintén meghatározó fogalom számukra. Dublinba tervezett városi könyvtáruk alaprajzát úgy alkották meg, hogy "engedje a várost átfolyni az épület földszintjén."

A szabadság számtalan formában juthat szóhoz az építészetben. Az egyik módja, ha rugalmasan alakítható, meghatározatlan funkciójú, csarnokszerű tereket hoz létre az alkotó. A Grafton nem ezen az úton jár. Az általuk tervezett szerkezetek mindig nyomatékosak, összetéveszthetetlenek, fizikailag nagyon is jelenvalók. Hiszik, hogy az egyediség, az építészeti konstrukció megkülönböztető ereje, az egyes elemek részletformálása és elrendezése az, ami hat és megmozgat. Munkáikban a rögzített és mozdítható, a hozzáadott és az elvett elemek között fellépő vonzás és taszítás erősíti fel a téri hatásokat.

A mozdíthatatlan elemek azonban korántsem élettelenek. A Grafton építészei úgy beszélnek az általuk tervezett szerkezetekről, mint élőlényekről – az oszlopok fák, melyeknek személyiségük és ritmusuk van. Az UTEC egymásra halmozott egységekből kreált tömege dinamikus válasz a környező utak és táj hullámzó vonalaira. Előszeretettel jelenítik meg a gravitációt drámai konzolos túlnyúlásokkal. A dublini Pénzügyminisztérium szögletes kubusa szükségképpen el van zárva a nyilvánosság elől, a falazat osztása és az ablakok mintázata mégis élénkséget sugároz. Munkáikban a feszültség nem a mozdulatlan és az életteli formák, sokkal inkább az akadályozott és az áramló mozgás közt jön létre.

A cég Dublin városközpontjának egyik utcájáról kapta a nevét, ahol először működött az iroda, amely még mindig a tulajdonukban van, bár székhelyüket azóta áthelyezték a College Green negyedbe. A név jelzi, hogy az individuumok hangsúlyozása helyett a közös munka fontosságában és a hely jelentőségében hisznek. Erejük részben abból táplálkozik, hogy olyan különleges helyen működnek, mint Dublin, bár tanítanak Svájcban Mendriso építészeti fakultásán és terveznek Limába, Toulouse-ba és Milánóba is. Építészetük lényegéne, hogy tudatosítják a használóban, hogy hol is van éppen. Közhelynek hangozhat, ahogy sok más egyszerű állításuk is – de Farrell és McNamara nagy erővel és invencióval változtatja a közhelyeket életteli konstrukciókká. Le Corbusier Chandigarban épült Assembly Buildingjéről szólva így fogalmaznak: "szó szerint libabőrös lesz az ember a gyönyörűségtől." Nos, a hegylakó és a láplakó asszony legjobb épületei sincsenek messze ettől.
 

A cikk eredeti nyelven a The Guardianban jelent meg. 
fordítás: Zöldi Anna