Épített örökség

Erő Zoltán bevezetője az epiteszforum.hu januári havi témájához

Az Épített örökség téma vitaindító cikke nem sokkal több, mint vázlat, s ennek több oka is van.

Mindenekelőtt a téma annyira nagy és szerteágazó, hogy alapos kibontására egyetlen cikkben nem kerülhet sor. Látni kell azt is, hogy ma Magyarországon ez a szerteágazó téma ráadásul sok ponton megválaszolatlan, kibeszéletlen kérdéseket rejt, így szinte minden gondolati lépcsőn önálló vitát lehet indítani. Meggyőződésem, hogy ezek a viták megkerülhetetlenek - átlépni rajtuk eddig sem sikerült, a szőnyeg alá söpört kérdések mindennap előkerülnek. A témáról a megfelelő súllyal, de nemcsak magasztosan, hanem pragmatikusan érdemes beszélni.

A vitaindító ezért sokkal inkább kérdésfelvetésekre vállalkozik, mint kerek, lezárt okfejtésekre. Az epiteszforum.hu-t így is, úgy is az olvasók szerkesztik, így remélhetjük, hogy a témában megjelenő - akár ezután születő - cikkekkel az elkövetkező hetekben alaposan körül lehet járni az ágas-bogas struktúrát.

Örökség, kulturális örökség, épített örökség

Az "örökség" szó használata az építészeti zsargonban az elmúlt tíz évben vált gyakorlattá Magyarországon, alapvetően az angol "heritage" vagy a francia "patrimoine" mintájára. A szó alkalmazása kétségkívül egyfajta szemléletet tükröz: arra utal, hogy a múltból ránkmaradt emlékekkel dolgunk van, értéket képviselnek, de felelősséget is adnak. Miközben Magyarországon elsősorban a "műemlék", a "műemlékvédelem", a "műemléki területek" fogalomköre körül forgott a szó, a nemzetközi szóhasználat az ennél tágabb értelmű "történeti épület" vagy "történeti város" fogalma mellett egyre gyakrabban alkalmazta az "építészeti örökség" kifejezést. Az Európa Tanács az Építészeti Örökség Európai Kartája (1975) alapján hívta életre a granadai Egyezményt az európai építészeti örökség védelméről (Granada, 1985). Az Unesco Világörökség fogalma az épített örökségnél tágabb - hiszen a természeti értékeket is magába foglalja -, mint ahogy a kulturális örökség fogalma is lényegesen bővebb annál. Érzésem szerint a kulturális örökség fogalomköre is olyan tág, hogy bizonyára még a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma sem képes azzal teljes egészében foglalkozni, sőt, a Kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény is csak részeit érinti annak, nem beszélve a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalról, amelynek feladatköre igen korlátozott a téma teljességéhez képest.

Nem érzem tehát helyénvalónak az "örökség" vagy az "örökségvédelem" szó egyre terjedő használatát az építészet kapcsán, esetünkben leginkább az "épített örökség" szó használatát pártolom. Már ez is mennyivel tágabb, mint az "építészeti örökség"! Pont annyival, amennyivel az "építés" az "építészetnél".

Azt viszont érzem, hogy ha van "épített örökségünk", akkor azzal felelősség is jár. Éppúgy igaz a mondás, mint a természeti környezetre: nem apáinktól kaptuk örökbe, hanem unokáinktól kölcsön. Az örökséggel jól kell tudni sáfárkodni. De hogy ez pontosan mit is jelent, abban nincs feltétlenül megegyezés - még közöttünk, építészek között sem.

Az épített örökség szerepe
Történeti örökségünkön belül - úgy véljük - az épített örökségnek kiemelt szerepe van. Egyetérthetünk azzal a hivatalos megfogalmazással, hogy az "épített örökség a kulturális örökségnek a mindennapok számára a legkézzelfoghatóbb emlékanyaga". Valóban: míg egy Shakespeare-szonettet az átlagembernek könyvből kell kikeresnie, az épített örökséggel az átlagember is lépten-nyomon találkozik - legalábbis saját környezetében. Magam részéről szívesen elfogadnám e gondolatot, s örömmel hinném, hogy az épített környezet nagyobb kulturális hatással van globalizálódó társadalmunkra, mint a képzőművészet, a zene, vagy az irodalom. Örömmel hinném, de tudom, hogy az építészeti örökség olvasásához sem feltétlenül elég egy történeti városi környezet puszta jelenléte. Tudom, hogy az építészeti környezet kulturális értelemben is erős hatással bír, de óvakodnék a széles körű általánosításoktól.

Látom, hogy a kézzelfogható épített környezet számos jelentést hordoz - pl. a rendszerváltás utáni Magyarországra is évtizedeket áthidalva közvetíteni tudta a "polgári lakás" vagy a "minőségi munka", vagy a "kertváros" fogalmát -, de azt is látom, hogy az épített környezet és az azt használó társadalom között nincs minden esetben közvetlen és merev kapcsolat. Ugyanaz a társadalmi csoport önszántából is gyökeresen megváltoztathatja épített környezetét (példa lehet erre a magyar falu oldalhatáron álló beépítésének átépülése), és ugyanaz az épített környezet a legkülönfélébb eredetű és kultúrájú társadalmi csoportokat szolgálhatja ki (pl. marokkóiak Brüsszel központjában).

Változás, kontinuitás, diszkontinuitás

Miért is gondolnánk, hogy épített környezetünk változatlan formában őrzi meg örökségünket, gyökereinket. Ép ésszel nem gondolhatjuk ezt: látjuk, hogy a házaknak, a városrészeknek, a kultúrtájaknak életciklusaik vannak: megszületnek, életük során többször átalakulnak, majd előbb-utóbb elmúlnak. Mindezt rendkívül erős folyamatok, városképző erők, népességmozgalmak, kisebb-nagyobb léptékű gazdasági folyamatok kormányozzák. A természetes éppen a változás – az állandóság a meglepő.

Ezt elfogadva is szívesen gondolnánk azért, hogy épített környezetünk változása legalább valamiféle kontinuitást képvisel. Valóban, ennek jeleit mindenhol láthatjuk, a történeti városok alakulása többnyire alapvetően a "megtartva fejlődés" receptjén működik, hacsak természeti katasztrófák, háborúk, emberi ambíciók nem csinálnak valahol "tabula rasa"-t. Kétségtelen, az "európai történeti város"-t éppen azért szeretjük sokan, mert a kontinuitást képviselve gazdag rétegekben mutatja az előzményeket. Aki ezt olvasni tudja, hallatlan izgalmas történetekbe lát bele - legyen szó településstruktúrákról, egyes épületekről, vagy akár csak meg nem valósult ideákról. Előbb-utóbb persze történetet, gazdaságtörténetet, szépirodalmat is olvasni kell ehhez, hogy az élvezet teljes legyen...

Megőrzés, védelem, intézmények

Az épített környezet tehát folyamatosan változik, átalakul - bár természetesen rengeteg tényező az állandóságot szolgálja. Alapvetően nagy tehetetlenségű rendszerekről van szó. Mégis, felismerve az épített örökség értékeit, az ezzel kapcsolatos felelősséget, felmerül a gondolat, hogy az épített környezet egyes elemeit őrizzük meg, konzerváljuk az örökkévalóság számára. A változás folyamatát tudatosan fékezzük. Míg önmaguk örökségével ezt korábban is sokan saját jószántukból megtették (nem rombolták le őseik házát), viszonylag új az a gondolat, hogy a "közösségi érdek" alapján a "társadalom" korlátozza az épületek tulajdonosait. Még a műemlékvédelem intézményrendszere is kezdetben csak kevéssé merészkedett erre a területre: a 19. században, a 20. század elején még nem tiltotta meg senki pl. barokk paloták bontását Pesten (voltak, akik lerombolták őseik házát), sőt maga a Közmunkatanács is bontott olyan épületeket és városrészeket, amiket ma rendkívül értékesnek ítélnénk. A műemlékvédelem kiterjesztése egyre szélesebb területekre, az épített örökség egyre tágabb köreinek védelme jellemzően a II. világháború és az azt követő radikális modern városátépítésekre adott válasz. A védelem egyszerű intézményrendszere - jogszabályi háttér, végrehajtó szervezet, egyedi és területi védelmek listája - viszonylag gyorsan kialakult Magyarországon is, a rafináltabb megoldásokat - védelem városrendezési eszközökkel, a megőrzést ösztönző finanszírozási rendszerek, újrahasznosítás ösztönzése, stb. - még ma is többnyire csak keressük.

Sajnálatos jogi balesetek is történnek, mint például annak az ellentmondásos helyzetnek a kialakulása és feloldatlansága, amely ellentétbe állította az országos védelmet a helyi védelemmel - és aminek eredményeképpen pl. a Fővárosi Önkormányzat nagy számú épület helyi védettségét kényszerül megszüntetni.

Az integrált védelem gondolata

Az épített örökség jövőjén stratégaként elmélkedve azonban rá kell jönnünk, hogy nem jelenthet megoldást a jogszabállyal védett műemlékek számának szaporítása. A leggazdagabb társadalmak sem képesek korábbi épületeiket megőrizni akkor, ha azokat már nem kívánják használni. Nem várható, hogy a költségvetési redisztribúciós rendszerek üresen álló épületek fenntartását tekintsék kiemelt feladatuknak. Épp ezért az 1990-es években Európában megjelenő gondolat, az integrált védelem gondolata azt képviseli, hogy az épített örökség megmaradásának egyetlen esélye, ha szerepet kap a társadalom mindennapi gazdasági folyamataiban. Nyilvánvaló, hogy ma a gazdasági folyamatok része a szabadidő eltöltése, a turizmus, a kulturális turizmus, sőt a biogazdálkodás is - tehát e területen is kaphat egy épület, egy együttes, egy kultúrtáj új szerepet. A legfontosabb tehát az új funkciók megkeresése, az épületek újrahasznosítása. (Paradox módon a létező szocializmus erre számos példát mutatott. A gyermekotthonként, iskolaként, kórházként "méltatlanul" hasznosított kastélyok túlélési esélye még mindig nagyobb volt, mint az üresen maradóké...) Mindez persze nem egyszerű, sőt, néha szinte lehetetlen - de tudomásul kell venni, hogy a jogi védelem önmagában semmit nem ér. Sajnos Magyarországon a rendszerváltás óta eltelt tizenöt év csak korlátozott számban mutatott fel ígéretes hasznosítási példákat. Bármilyen sajnálatos is tehát, szembe kell nézni azzal, hogy a jogi védelem alatt álló állomány is romlani, fogyatkozni fog.

Pedig - a belga civil műemlékvédő szervezet régi szlogenje szerint - "legalább 1001 oka és legalább 1001 módja van az épületek reciklálásának"! Úgy gondolom, az az egyik legnehezebb feladat, hogy az épített örökség ne múzeummá vált épületek, ne múzeummá vált városrészek formájában maradjon fenn.

Kultúra, építésügy vagy környezet

A rendszerváltás táján - vagy kapcsán - egyre érdekesebb lett a kérdés: "hová tartozzon a műemlékügy?" A kultúrához vagy az építésügyhöz? Mindaddig az építésügyhöz tartozott.

Ámde létrejött az addig nem látott "környezetügy". Angolszász, skandináv példára, ahol Környezeti Minisztériumok voltak/vannak, a Fő utcában integrálódott "zöld" és "szürke" környezet ügye, a szürkén belül az "ó" és az "új". Nekem ez szerfelett tetszett - kétféle kormány is jól kezelte. (Anglomán vagyok.) Nem úgy a "zöldeknek" és az "ó"-knak. A zöldek a szürkéktől kívántak elszakadni, az ók az újaktól. Hosszú vita alakult ki az építési törvény és a műemlékvédelmi törvény kapcsolatáról. Végül két különálló törvény született, az utóbbi azóta már lényegesen módosult is. Jelen pillanatban az épített örökség védelme a kultúra egyéb területeihez kapcsolódik - és ez várhatóan így is marad. Nincs is ezzel baj, csak én éppen a különféle kapcsolódó területek integrálódását hiányolom.

Értékrend, értékítélet

Az épített örökség egyes elemeinek jogi védelme tehát súlyos döntés. A társadalom az épület sorsát a szokásostól eltérő pályára kívánja állítani. Bízzunk abban, hogy ez mindig értékelvű döntés alapján történik. A védelem oka lehet a régiségérték, a műérték, az eredetiség, az egyediség, a történetiség. Látni kell, hogy társadalmunk egyre több mindent talál védelemre érdemesnek. Míg az 1960-as években a klasszicista épületek védelme is kérdéses volt, az eklektikáról a szecesszióról szó sem eshetett, ma már nem csoda a II. világháború után épített épületek védelme sem. Az eltelt évtizedek során újabb és újabb építménykör minősült védendőnek - a katedrálisok, várak, kastélyok, emlékművek mellett előbb-utóbb a városi lakóházak, a népi építészet alkotásai, az ipari építmények egyre tágabb köre, a mérnöki műtárgyak is védelemre érdemesnek találtattak. Túl a számszerű növekedéssel kapcsolatos fenntartásokon meghúzódik a háttérben egy másik kérdés is: vajon a védelemmel kapcsolatos döntések elég módszeresek-e, elég értékelvűek-e. Nem túl sok-e az ad hoc, akciószerű védelem? Van-e a védelem mögött szakmai, vagy netán társadalmi konszenzus? Nem hiányzik-e még mindig rengeteg olyan épület a listáról, amelyről minden különösebb vizsgálat nélkül tudni lehet, hogy az épített örökség kiemelkedő értékű eleme - gondolok a 20. század kvalitásos építészeti alkotásainak jelentős körére.

A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal remek honlapján  különféle szempontok alapján leválogatható módon megtaláljuk a műemlékjegyzéket, és megtaláljuk a legutóbb védelem alá helyezett épületek jegyzékét is. Nem vagyok mindig biztos benne, hogy valóban az épített örökség legértékesebb elemei kerülnek fel e listákra.

Értékőrzés, értékteremtés

Nem ritkán félelemmel tölt el, ha az értékőrzés, az óvás görcsös öleléssé válik. Az anya annyira magához szorítja féltett gyermekét, hogy az nem kap levegőt. Érzésem szerint az elmúlt években a jogalkotás sok esetben a műemlékállományt annyira kivételes helyzetbe szorította, hogy az kikerült az épületállomány normális vérkeringéséből, és ezzel éppen a megújulás lehetőségétől szakadt el. Az örökös állami tulajdonban tartandó kastélyokra például nem lehet jelzálogkölcsönt felvenni - ami pedig az ingatlanfejlesztés egyik alapvető eszköze. A történeti városok védett lakóházainak jövője sem világos mindenhol - csak hinni szeretnénk, hogy a privatizáció helyett önkormányzati bérlakásként megtartott műemlék épületállomány sorsa mindig megnyugtató.

Az értékőrzés-értékteremtés gondolata mindazonáltal építészi:

- soha ne rombolj értéket,
- csak akkor, ha jobbat tudsz csinálni.

Azt azonban, hogy ki dönti el, mi az érték és mi a jó - a fenti szöveg alapján nem tudjuk.

Sokszor elmondott állítás: miközben az Erzsébet-híd (Budapest, Ungarn) építése és a Közmunkatanács Tabán-bontási akciója kapcsán 1890 és 1940 között gyökeresen átalakult Pest Óvárosa és Buda Rácvárosa - praktikusan mindkettő eltűnt -, aközben valami új érték keletkezett. Pesten egy nagyvonalú városkapu és sugárút, Budán egy nagyvonalú park. Mindkettő a mai napig vállalható egy világváros számára - szerintem. (Vajh, mit is kezdenénk ma a Tabán vályogházaival a Gellért-hegy tövében?) Az új pesti városkapuból a II. világháború nem hagyott meg mindent, de ami maradt, az az értékteremtés metódusát mutatja. A Klotild-paloták, a Párisi udvar épülete, Királyi Lakóház és a Királyi Bazár, a Ferenciek Bazára talán feledtetni tudja a középkori térstruktúra - Sebestyén tér, Rózsa tér, Hal tér stb. - teljes, nyomtalan elvesztését. (Az más kérdés, hogy mindez hogy néz ma ki...) Tudunk-e ma ilyen értéket létrehozni? Értékeink valának e helyen: a nagyvonalúság, az igényesség, a kompozíció. Nagy kár, hogy eközben megszűnt a pesti Városház tér. Azóta is keressük. Keressük Budapest szívét. Pedig a Városház tér nem az Erzsébet hídnak, hanem az új gimnázium telekalakításának esett áldozatul. Annak a háznak az értéke pedig nem akkora, mint az elveszített téré - szerintem.

Számomra a legizgalmasabb kérdés ma az, hogy az épített környezet változása, bontása-átépítése során tudunk-e új értéket létrehozni - ami feledteti, pótolja a veszteségeket. Sokszor úgy tűnik, ez nem sikerül, sokszor úgy tűnik, még abban sincs egyetértés, mi lehet az új érték. Emiatt kerül ma egyre többször a "fogódzó" szerepébe a történeti környezet, emiatt válik egyre görcsösebbé a védelem, emiatt bukkan fel mindenfelé a historizálás.

Kedvenceim

Rendkívül szeretem a tanúhelyeket. Szeretem az európai történeti város és történeti épület rétegződéseit. Legalább annyira, mint a bio-diverzitást. Szeretem a tanúhelyek körül kirajzolódó várostörténetet. (Ld. a fenti térképet, vagy pl. Sopron várostörténetének kibontását az épületkutatások alapján.) Rendkívül szeretem az épületekhez kapcsolódó történeteket, a családtörténeteket. (Persze ebből csak keveset tudunk fejben tartani, de azokat nagyon szerethetjük.) Szeretem a szent helyeket, azok rendjét. Ha tudjuk, hogy Pécsett hogy rakódtak egymásra az ókeresztény, keresztény vagy török "szent helyek" - akkor már gazdagabbak vagyunk. Szeretem a városokhoz, az egyes épületekhez kapcsolódó gazdaságtörténetet. (Szeretettel olvasom, miből lett Ajka, hogyan nőttek a komáromi erődök, hogyan lettek a Ganz gyárak, hogyan lettek a kőbányai sörgyárak, hogyan lett a Dunapláza.) Ezért azután szeretem az ehhez kötődő épületeket. (Polgárházakat, bankokat, kereskedőházakat, gyártelepeket, víztornyokat, vasutakat, erődöket.) Szeretem az ún. második kultúrát. Esetünkben: az építészet mellett az építést. Szeretem a kontinuitást - de ez igen nehéz feladatot ad.

Eközben persze mások más dolgokat szeretnek.

Lehet, hogy az épített örökséggel való sáfárkodás feladata mindezzel terhes? Gonddal, nehézséggel, szeretettel?

Ez is az örökség része.