Festett malaszt

Mindenekelőtt menjünk vissza időben néhány hetet, és koncentráljunk csak arra, amit a biennále megnyitóján járva láthattunk. A várakozásaim és az ott látottak hatására ugyanis az egyik legfontosabb érzés, ami megfogalmazódott bennem, merőben ellentmondásos volt: az egyik szemem sírt, a másik nevetett.Sz. Szilágyi Gábor írása a Velencei Biennálé kapcsán.

A 11. Velencei Építészeti Biennáléról

2008 szeptember eleje óta, amikor megnyílt a 11. Velencei Építészeti Biennále, látványosan csődbe ment a világ. A részvénypiacok soha nem látott mélységekbe zuhantak, a pénzügyi megoldásokat kereső kormányok és cégek az írás időpontjában egyelőre rohannak az események után. Csak elképzelni tudom, milyen élmény lehet olyan értékpapírokat szorongatni, amelyek tegnap még sokat értek, mára viszont már a töredékét tegnapi értéküknek. Ez a folyamat a kultúrára – és ezen belül az építészetre – is kemény csapást mérhet majd: komoly következményekkel járhat a válság mindazokra nézve, akik pénzük egy részét a kortárs kultúrába – műtárgyakba, designba, esetleg építészetbe – fektették, és most épp a kortárs világ pénzügyi bástyáit, tartóoszlopait látják recsegni-ropogni.

A pénzvilággal együtt épül ugyanis a kortárs kultúra is. Ha jól megy a világnak, a kultúra is szárnyalhat. De a válságok mindig szigort és összezárást hozhatnak, felerősíthetik a bevált, klasszikus megoldásokat, kevesebb teret adva a kísérletezésnek, és végső soron tovább mételyezhetik a szárnyaló kortársakba vetett bizalmat, kérdésessé téve még – Tom Wolfe szavait idézve – a festett malasztot is a falon.