Földszintes transzparencia

Nemzetközi Képzőművészeti Workshop Tambacounda városában, Szenegál, 2004. december.

Homokra építette Tambacounda városát a legnyugatibb afrikai nép. Szenegál fontos kereskedelmi útvonalának kereszteződési pontjában mindenki megfordul, aki a Mauritánia, Mali, Guinea vagy Dakar irányt választja. Az enyhe emelkedésű város egy szinten él, leginkább az utcán.

Az utcán esznek, alszanak, árusítanak, bútort készítenek, szőnek, fémet kalapálnak. A "public relation" itt valami hihetetlen bájjal, az egyiptomi festészetből ismert, két dimenzióba fordított, naiv, de szuggesztív grafikák sora. Ennél már nehéz lenne transzparensebb, áttetszőbb életet élni. A nemrég még az utcán megszoptatott gyerekek önállóan kallódnak tovább ugyanott. A porban és a koszban a fő szerep a hajfodrászoké és az unisex, tradicionális egybe-ruha, a boubou szabómestereié. Ropogós, tiszta és tündöklően színpompás drapéria költeményekben közlekednek a gyönyörű nők és a macsó külsejű férfiak.

 

 

Európa szürke és fáradt. A hihetetlen szegénységben és napi gondokban élő szenegáliak egy élő díszlet és mesevilág jelmezeiben, saját rendezésük főszereplői. Mozognak vagy csak ülnek a hőségben, de használják, élik a várost. A kecskék, bárányok, az egylovas háromszemélyes charrette-ek és a széthullás előtti állapotban is vígan száguldó, öreg, sárga-fekete 504-es Peugeot taxik mind követik a rendező utasításait. A hihetetlenül lassú, sárga-kék "gyorsbuszokon" lógókat, a jármű elejére kalligrafált, Allah-hoz írott fohászok mentik meg nap mint nap: ALHAMDOULILAHI (Istennek hála).

 

 

Nos, ebben az ingergazdag, de hihetetlenül szegény világban kellett egy ötvenfős nemzetközi képzőművész csapatnak értéket felmutatnia.

Egyvalami biztosan sikerült: mintha összebeszéltünk volna, mindenki a legteljesebb alázattal reagált arra a kihívásra, amit a képzőművészeti élményeknek a városba varázsolása jelentett. Nem kívánta senki sem fitogtatni európai képzettségét és technikai fölényét. Nem hozta senki magával másutt bevált patronjait. A szlömösödött pályaudvar éppúgy az alkotás része lett, mint a francia gyarmatosítók által régen magára és pusztulásra hagyott koloniális villaépületek és kertek.

A mi köztereink is szerves együttélés után kiáltanak. A szobor nem lehet egy újabb idegen test a város szervezetében. Ez ma a pályázatkiírók és -bírálók felelőssége is. Emlékművek helyett environmentek, amelyek mélységesen, de nem megalázkodva tisztelik a hely karakterét, szellemét. A gazdagodás azonnal a diktált és máshol elfogadott, a trendi irányába löki a változások hajóját. Ez a mi gyengeségünk. Kár, hogy az ember nem elég büszke saját elért eredményeire, és fejlődni csak pusztítás árán képes.

A gambiai Banjul mellett láttam ellenpéldát is. A Makasutu hegyén két angol építész (Lawrence Williams és James English) hatalmas őserdei környezetben hozott lére egy a népi építészet értékeit felhasználó, de az álorganikus blöfföket mellőző, korszerű apartmanszálló-együttest. Összhangzatot a Gambia folyó vizén úszó lakóegységekkel, erdőbe épített étteremmel és bárral, medencével, a közösségi és individuális lét harmonikusan felkínált rekvizitumaival. Mindezt hihetetlenül fegyelmezett ízléssel a városi ember népieskedésétől mentesen. Megtekinthető a www.makasutu.com oldalon.

Tambához visszatérve: Victor Mutelekesha, fiatal szobrász Zambiából, szövőpinttyé változva az utcai szemét között talált vékony, feketére égett drótból épített, fára függesztett plasztikákat. Mozogtak a szélben az utca részévé válva.

Philippe Luyten, belga szobrász az egykori hódítók pusztulásra ítélt prefektúraépületét lakta be művével. A balluszteres tornácot két oldalt ferde, lőrésszerű tégla árnyékoló faszád védi a hőségtől. Ezen rések alsó ferde felületét tisztította meg és festette a helyi pigmenttel, égő ultramarin kékre, a másik oldalt narancsra. A körülötte fehérre pingált tégla elemeket belülről nézve, a déli tájolás napsütésének köszönhetően, különös, lebegő, indirekt fényreflexióval festett, kortárs műalkotást találunk. A műanyag lavórba tett víztömeg a tornác ódon falára vetítette a vízmozgás sajátos "lézergrafikáját".

 

 

Ugyanebben az artisztikusan, lassan enyésző építészeti térben a padlóra kerültek Francois Lelong land-art művész nagy, repedezett agyagkorongjai. Kultikus egyesülés ez az afrikai környezet, az egykori francia gyarmatosítók itt felejtett kúriája, és a ma fiatal francia képzőművésze között. Kiváló példa a ma építészeinek, képzőművészeinek a szerves együttgondolkodás értékteremtésére. Az építész által elindított funkcionális gondolat, íme már nem csak árnyékol, de képzőművészeti élménnyel gazdagítva engedi át az épületet a megrendelőnek, használónak.

 

 

Cool Diabang Boubacar, szenegáli festő fiú minimálisan, de erőteljesen avatkozott be az adott városi környezetbe. A hatalmas síkságként feszülő pályaudvar inkább látszott udvarnak, mint pályának. A heti kétszer felbukkanó, élő múzeum, vonatszerű vas kubusa nem gyakran zavarja meg a focipályának használt grund látványát. Az itt dombbá halmozódott betontörmelék üszkös felületét helyenként jelszerűen festette environmentté a piktor. Így a fekete szomorúságon felvillanó színjelek, és a tetejére állított fiatal barna lány szomorú éneke együtt jelentette a halottainkra emlékezést, a halál előtti, utolsó felvillanó szín erejét a város szívében. Átöleltük Cool-t, mert ezt helyettünk is tette.

 

 

A különös, bütykös felületű kapoki fa, éjszakánként a költöző madarak tikos gyülekező helye. Az alatta összegyűlő fehér guanóra bízta a kék pigmentre helyezett karton szöveg kitakarásával Eric Van Hove belga művész az írás megjelenítését. A vágóhíd száradt szarára krétával írt irodalmi szöveget. Azután hajnalban a marhák átvették a befejezés nemes feladatát. Vérükkel és lábnyomaikkal transzformálták az emberi kéz és szellem munkáját.

A Kulturális Központ sarkos épülete mögé hordta a városban széthullajtott, utolsó csavarjától is megszabadított, rozsdás autócsontvázakat Samuel Olou, szobrász Ghánából. Az egymásra épített és kötéllel egy tömbbé kötözött roncsok már biztosan nem indulnak sehová, bár a városban nem sokkal jobb állapotú, sárga-fekete társaik 250 frankért bárhová elvisznek.

Ugyanitt varázsolta monumentális tipográfiával színesebbé a könyvtár falát Thierry Feuz, Ausztriából együttműködve a helyi Amady Diouffal. Afrikai ihletésű vonalgrafikát festett a bejárat falára, eléfüggesztett kis dísztökök mozgását belekomponálva egy másik helyi fiatallal, Aliou Mbayevel.

 

 

Valami ilyesmit éreztem én itt, Budapesten, amikor egy távoli afrikai városban felépítendő installáción gondolkodtam: a helyi értékek újra felhasználásával tiszteletet adni az ottani transzparens életnek. Modellt építeni a nyitott, az áttetsző összefüggések rétegeit egymásra építő gondolatnak.

Az utcára helyezett életmód intellektuális szabadságot és transzparenciát is feltételez. Az ott beszerzett ötméteres bambuszrudakból háromszögű, stabil konstrukciót készítettünk, helyi, húszéves segítőmmel, Adamával és Amadou Báal. A baobab-fa kérgéből hasított erős szalagokkal átkötözött csomópontok, illetve a bambuszra vart, indigókék, batikolt, afrikai textilek egy kortárs grafikai értékekkel bíró, háromdimenziós vitorlát teremtettek.

A szélben feszülő, gyönyörű kék-világoskék csíkos textilbe ablakokat hasítottam és síküveg lapot varrtam. A másik, márványszerű motívumba szárított marhabél ablakot rögzítettem ősi eszközökkel. Egy kis csapattal a nyüzsgő, poros piacon át kézben szállítottuk az ötméteres művet, az állomás melletti főút hatalmas, kiszáradva is szilaj fájáig. A mozgó szállítás maga is a szobor életének szerves része volt. Megmerítkezett a város életében, hogy ezután, már ő is annak szerves elemévé váljon. Erről, az állandóan változó téri kapcsolatról filmet készítettem. A fára függesztésben minden arra járó aktívan részt vett. A mozgó hangszerárus minden tudását beleadta a technikai feladatba. A felhasznált anyagok ősi üzenetét azonnal szavakba öntötte.

Most már ott forgatja a szél a Dakar felé vezető főút mellett, és többen említették, hogy hiányozna az utcaképből, ha valamiért lekerülne onnan. A helyiek szerényen csak Dieu-nek, Istennek nevezik.

 

 

Az említett kultúrcentrumban dolgozott ironikus kollekcióján a szép Chika Modum, nigériai festőnő. Hihetetlen bájjal olvadt bele a helyi gyerekvilágba, és készített elefántfűből és textilből igazi, nagy, égett végű cigarettát, kidobott habszivacsból óriási kollekciót élethű cipókból, sütikből, grillezett hússzeletekből. Standot nyitott a piszkos piacon és egy-egy mutatványért szívesen adott egy friss baguette-et. A helyiek, pedig vásároltak, sokáig nézhető pékárut sajátosan puritán polcaikra.

 

 

Szóval lehet, hogy létezik a minden ízében a város emberéhez odalépő, de mégsem a közízlést alulmúló képzőművészet? Szólhat a városhoz a kortárs képzőművészet?

Bojti András
üvegszobrász

Fotó: Bojti András

A cikk eltérő változata megjelent az Új művészet 2005. márciusi számában.