Forradalmi erdő

Szokásos helyszínen, a Király utcai Kuplungban volt a Földalatti beszélgetések soron következő vitaestje november 21-én. A téma a központi '56-os emlékműre kiírt pályázat.

A meghívott vendégek: Körösényi Tamás szobrászművész (a pályázati zsűri tagja), Okrutay Miklós építész (zsűritag), dr. Schiffer János főpolgármester-helyettes (zsűritag) és Zsigmond Attila, a Budapest Galéria igazgatója (zsűrielnök), a moderátor Vargha Mihály.

 

 

Három kiemelt megvételt nyert pályamű és a győztes munka alkotói mutatták be röviden pályázataikat.

Elsőként Antal Máté és Bojti Márton beszéltek Pazár Bélával és Magyari Évával közösen készített tervükről (16. sz. pályamű). Elmondták, hogy magát a környezetet szerették volna emlékezéssé alakítani, egy olyan helyet létrehozva, ami "mintha mindig itt lett volna". A macskakő szimbolikáját vették alapul a karcsú gránitpillérekből álló együttes megkomponálásához, amely belülről az "'56-os utcák nyomasztó világát" lett volna hivatott megidézni.

Mohácsi András szobrász Z. Halmágyi Judittal, Tihanyi Dominikával és másokkal (a népes csapat névsora elég hosszú) megalkotott tervüket ismertette (80. sz. pályamű), ami egy dőlő, csavarodó, sodronyokkal a földhöz pányvázott hatalmas tömböt formáz. Kiemelte a koncepció lényeges elemeit, úgymint a lehetőséget egy nem lezárt történelmi esemény továbbalakulására, az érezhető feszültséget, az oly módon való formálást, hogy az ünnepélyes alkalmakkor jelenlévő állami vezető csak mellékszereplője lehessen az emlékműnek. Az alkotó véleménye szerint nem jó, ha egy emlékmű véglegesít, konzervál egy történést, ami időben nem határolható le egzakt módon. Részben ezzel függ össze a készítőknek azon alapgondolata, hogy az emlékmű három óra alatt elbontható legyen, e gesztus révén is szembehelyezkedve az elnyomás szellemiségével, aminek itt álló emblematikus szobrát annak idején nagyon nehéz volt ledönteni.

Mint elmondta, a zsűrit csak "80-90 %-osnak" tekintették, ezért letettek egyes, szerkezeti megoldásokat illető radikális elképzeléseikről.

A 68. sz. pályázatot Csurka Eszter és Sárközi Csaba mutatta be (a szerzőtársak névsora itt is hosszú). Ők "ledönthetetlen" emlékművet akartak, ami azonban "csak addig létezik, amíg nekünk fontos". Így jutottak el a ködfelhő gondolatáig, amit nagyon finom porlasztású vízpermettel oldottak volna meg. Maga az emlékmű tehát egy kővel burkolt sík lett volna, fölötte a lebegő páratömeggel. A burkolatban lévő szenzorok, érzékelve az emberi jelenlétet, a jelenlévők létszámával fordított arányban álló mennyiségű ködöt engedtek volna ki. Az alkotók célja az volt, hogy olyan művet alkossanak, ami mellett nem lehet elmenni (mint egy pontszerű objektum mellett). Hangot adtak a zsűri kifogásait illető értetlenségüknek, rámutatván, hogy az általuk betervezett technológia már létezik, működik, a nemzetközi gyakorlatban bevált, karbantartási igénye pedig minimális.

A győztes terv ék alakú tömbbé összeálló oszloprengetege az alkotók (Emődi-Kiss Tamás építész, György Katalin képzőművész, Horváth Csaba képzőművész, Papp Tamás építész) szerint az akkori egyetemisták összekarolva menetelését, mint az erő megtestesülését jelképezi. A felhasznált rusztikus anyagok (kő, vas) és az éles acélhasáb a forradalmi tömeggé nemesedő "csőcselék" eszméjét fogalmazzák meg. A terv szerzői olyan alkotást akartak létrehozni, ami híven tükrözi, hogy "az emlékezés nem a mű, hanem az emberek által jön létre".

 

 

Vita

A pályázati zsűri elnöke elmondta, hogy a válogatás szavazással történt, de igyekeztek konszenzusos megoldásra jutni, a győztest nagy többséggel választották ki. Zsigmond Attila szerint ezzel a pályázattal sikerült túllépni a közízlés '56-os emlékműveket illető általános esztétikai elvárásain.

A közönség soraiból többen is hangot adtak abbéli véleményüknek, hogy az első díjas, illetve az egyik díjazott pályázatban megjelenő pillér-rengeteg nagyon is emlékeztet a közelmúlt Libeskind- illetve Eisenman-féle berlini emlékhelyeire. Okrutay Miklós szerint bár a zsűri foglalkozott a nyilvánvaló formai párhuzammal, végül nem tekintette relevánsnak.

Néhányan a győztes pályamű kvalitásait bírálták, és rámutattak, hogy a zsűri értékelése szerint sem volt átütő erejű pályamű a benyújtott munkák között. Adódik tehát a kérdés, hogy miért nem folytatták tovább a keresést a lehető legjobb (világszínvonalú) megoldás megtalálása érdekében. A forradalom ötvenedik évfordulójának közeledtét figyelembe véve is lett volna idő még egy kör kiírására vagy a díjazott alkotók közös műhelymunkájára, az értékes pályázatok továbbgondolására stb.

Vargha Mihály úgy összegezte a beszélgetés tanulságait, hogy még tanulnunk kell a pályázást, mint közösségi alkotási műfajt - kiíróként, zsűriként és résztvevőként egyaránt.

szöveg, fotó: tt.