Köznevesített inota

Mánya Kristóf szerint a kérdés nem az kell legyen, hogy az adaptive reuse meg tudja-e fordítani a jéghegyek olvadását vagy nem (mert nem), és nem is az, hogy hasznos-e vagy sem (mert kérdés nélkül az). A kérdés közelebb kell legyen: az adaptive reuse hogyan fogja tudni meghaladni az elit számára trendivé váló niche indusztriál-esztétikai, illetve az öntömjénező zöldátállós, felelős-tudatos jellegét? Hogyan lesz ehelyett egy, a kevésbé hálás társadalmi szerepekben működő és körülmények között élő osztályok (emberek!) számára is befogadható és adekvát építői attitűd?

A spektákulum csapdája
"Felégett tájban távoli elszórt csoportokban, apró előnyökért, egy falat ételért, védett zugért bármire képes kevéske túlélő bóklászót látok."[1] Sok ilyet és ehhez hasonlót olvashatunk Bojár Iván András cikkében. Rapszódiákat, fennhangon hirdetett próféciákat és keresetlen intelmeket is. Mindenekelőtt mondatokat, melyek nem bírják el önmaguk súlyát, mert egyszerre akarnak számot adni a világ minden problémájáról. Szerencsére azonban korunk kapitalista realizmusa azért annyira még nem szűkítette be mozgásterünket, mint az a vitaindító cikk miliőjéből kiolvasható lenne. Ami véleményem szerint lehetőséget ad arra is, hogy a globális és így meglehetősen absztrakt kérdések tét nélküli ventilációja és a megoldási javaslatok puffogtatása helyett az adaptív újrahasznosítás jelenségét ezúttal egy vállaltan csak kontemplatív, önvizsgálatot tartó szemszögből nézzük meg. Ezúttal elsősorban ne az ökotudatos panelszempontok és rutinmegállapítások szerint értékeljük ki, hanem felhasználási módjának belső önellentmondásai szerint.

Az adaptive reuse önmagában ugyanis nem fog megoldani semmilyen klímakérdést. És ez a kijelentés nem azt állítja, hogy az adaptive reuse ne lenne fontos és előremutató trend (vagy paradigma), ami jó eszköz a közelgő klimatikus katasztrófa tompítására, hanem csak tisztában van a kapitalista realizmus egyik lényegi megállapításával: "az eszméből esztétika, a részvételiségből nézőiség maradt…"[2] Tehát a témához írt dicshimnuszok vagy tirádák helyett, jobb, ha tisztában vagyunk tevékenységünk korlátaival. Ne gondoljuk, hogy az építészetnek (1) kompetenciája, sőt (2) küldetése lenne a klímaválság megoldása, mert: (1) ez a probléma messze összetettebb annál, hogy egyetlen tényező képes lenne azt paradigmaváltó hatással befolyásolni. Illetve: (2) az építészet, mint általános fenomén már rég nem a természet primordiális valóságából átformált és az ember által belakhatóvá tett manifesztuma - hanem a sokdimenziós szociokulturális környezetünk, ha úgy tetszik: hiperterünk háromdimenziós síkvetülete (sic!). Más képpel élve: eredő erő és nem origó, avagy torkolatvidék és nem forrás.[3] Félő tehát, hogy korunkban valamilyen univerzális célelvűséget rákényszeríteni az építészetre felesleges szereptévesztés lenne a szakma részéről – ami pedig magában hordozza a pozícióvesztés lehetőségét is.

A kérdés tehát nem az kell legyen, hogy az adaptive reuse meg tudja-e fordítani a jéghegyek olvadását vagy nem (mert nem), és nem is az, hogy hasznos-e vagy sem (mert kérdés nélkül az). Ha valaki ezekről akar vitára kelni, azt lehet inkább felesleges beengedni a fórumtérre. A kérdés közelebb kell legyen: az adaptive reuse hogyan fogja tudni meghaladni az elit számára trendivé váló niche indusztriál-esztétikai, illetve az öntömjénező zöldátállós, felelős-tudatos jellegét? Hogyan lesz ehelyett egy, a kevésbé hálás társadalmi szerepekben működő és körülmények között élő osztályok (emberek!) számára is befogadható és adekvát építői attitűd? És ebben proaktív szerepet vállalva, hogyan fogja meghaladni a róla folytatott diskurzus azt, amiről Debord így ír: "ez a hagyomány mindig is pusztán elgondolni igyekezett a cselekvést, mégpedig elsősorban a látás kategóriáin keresztül; és persze emellett annak a technicizált, szakszerű racionalitásnak a folytonos kiterjesztésén is alapszik, mely pontosan ebből az észjárásból ered. Nem a filozófiát valósítja meg: a valóságot filozofálja át. Mindannyiunk konkrét élete degradálódott spekulatív univerzummá."[4] A probléma érzékeltetéséhez érdemes közelebbről megvizsgálni a nem feltétlenül reprezentatív, de a kérdést szemléletesen leíró Inotai Hőerőmű esetét.

A félperiféria csapdája
Ugyebár fontos, jó dolog az, hogy egy represszív totalitáriánus rendszer és a rendszer emlékezetét ennyire tipikus formai küllemmel megjelenítő torzóinak új, huszonegyedik századi funkciókat találunk, ha az eredeti, huszadik századi funkciójára már nincs szükségünk – de elbontása valóban nagyobb ökológiai lábnyomot hagyna maga után, mintha "belakjuk". Ezen nincs mit ragozni. De, felvitt hangsúly: de: forgatási- és fesztiválhelyszín lett belőle. Ha van és lehet e történelem-utáni korunknak[5] két jellegzetes közösségépítő térhasználata. És félreértés ne essék véletlenül sem, egyikkel sincsen önmagában gond, sőt mindkettő: jó. A gond azzal van (lehet), hogy ezek az új funkciók pontszerű beavatkozások, tehát nem képesek hosszútávon, állandó-jelleggel értékessé tenni a hőerőmű téri erőforrásait a környezetében életvitelszerűen tartózkodó közösség számára. Inota lakosainak valószínűleg nem az évi egy, háromnapos fesztiválra és a rendszertelenül felbukkanó több száz fős filmstábokra van szüksége ahhoz, hogy a torzó tényleges rehabilitációjára módot találjanak. Sőt: ez csak a félperifériás léthelyzet újratermelése, nem emel fel és emel ki, nem integrál, nem teremt társadalmi párbeszédet (építészeti nyelven: közös téri felületeket), nem bánik tisztelettel és befogadóan a helyi közösséggel. Hit’n’run policy, a kulturálisan vagy gazdaságilag hatalmi pozícióban álló társadalmi osztály kezében egy újabb elnyomói eszköz, amit bár belülről természetesen nem így él meg, de ignoráns, (megint csak:) öntömjénező létmódjával csak így tud működtetni. Az elit, azaz a centrum a vidékre, perifériára irányuló kulturális gyarmatosításának újabb szomorú példája marad az Inotai Hőerőmű, ha funkcióiban nem tud tovább bővülni, ha a centrum nem képes ténylegesen kilépni a komfortzónájából és a saját eszképizmusát kielégítő tevékenységeken túl nem végzi el a helyszínen azt a valóságos munkát, mely képes a világot teljes mértékben ott megélő faluközösség számára is adaptálva újra-felhasználttá tenni ezt a számos aspektusában kiváló erőforrásokkal bíró ipari mementót. Ha a mostani helyzet marad, félperiferialitásunkon keseregve újratermeljük a saját perifériánkat, ahelyett, hogy meghaladnánk ezeket a hierarchizált téri-társadalmi viszonyrendszereket.

Önvizsgálat
Építészként önmagában kevés az ember, hogy az Inotai Hőerőműbe olyan funkciók kerüljenek, amik a tényleges, helyi közösséget szolgálni tudják – és nincs de. Ezt kikerülhetetlennek látszik beismerni: tevékenységünknek erős korlátai vannak. Ezért a Debord által említett "cselekvés elgondolása" helyett egy vállaltan csak-szemlélődő, önreflektív kritikai attitűd felvétele lehet első körben az igazán ildomos.

Érdemes lenne felismerni, hogy az építészet, ismételten: mint fenomén nem tud sem "jó", sem "rossz" lenni, sem "mélyebb értelmű". Ha valami jó vagy rossz, vagy mélyebb értelmű, az kizárólag az építés módjára, technikájára és tektonikájára, tágabban tekhnéjére vonatkozhat, és a jó vagy rossz nem értékítélet kérdése, hanem az objektív fizikai valóság és emberi igények paramétereinek való megfelelésé avagy nem-megfelelésé. Ezen túl minden esztétikai tapasztalat és szocializáció kérdése. Az imént említett kategóriák a kritikai diskurzusban ugyanis sokszor a "szép" és a "nem-szép" szinonimáiként kerülnek működtetésre, de a szép és nem-szép már esztétikai ítélet kérdése – ahol a befogadás nem tud semleges lenni a befogadó pozíciójától. Az viszont, hogy mit tart a befogadó szép vagy nem-szép építészetnek nem az építészet tekhnéjének függvénye, hanem (1) az esztétikai tapasztalás, (2) a korszellem és (3) a társadalmi szocializáció szerint kialakuló ítélet. Tehát egy olyan befogadói tapasztalatban, ami elsősorban nem az akadémikus közeg – kétségkívül díjazandó – esztétikai antielitizmusa szerint lát egy burkolatlan vasbeton pillérvázas csarnokbelsőt, hanem úgy, mint hogy – és elnézést a szemléltető sztereotipizmusért – itt kapott az apám meg a keresztapám sérvet harminc évnyi tizenkét órás műszak után: feloldódnak azok a kategóriák, amik szerint az építészszakma a pártatlan objektivitás hitében értékelni és ezáltal differenciálni szokott épített környezetünk kiértékelésekor.

Ahhoz tehát, hogy az inotaihoz hasonló számos projekt valóban adaptive reuse legyen, azaz ne csak az épületet adaptálja új funkcióihoz, de a tényleges helyi közösség is adaptálni tudja, esztétikai elitizmusunk után le kell vetkőzni intellektuális elitizmusunkat is. Meg kell haladni azt a hübriszt, hogy képzettségünk (ami sokszor inkább a társadalmi helyzetünk és nem egyéni képességeink gyümölcse) okán véleményünket, értékítéleteinket univerzális igazságokként prezentáljuk. Ezeket a mementókat hadd adaptálja a helyi közösség a saját esztétikai meggyőződése szerint. Kevesebb rapszódiát és kevesebb intelmet – kevesebb dogmát! Mert végső soron a Földet és még csak a nagybetűs természetet sem tudjuk, szerencsére: elpusztítani. A Földnek néhány százezer év egy megnyugtató semmi: minden eredményünk és pusztításunk egy vékony réteggé fog préselődni a földköpenyben. Ez megnyugtatásként kell szolgáljon és egyszerre az igazi cél kijelöléseként is: az adaptive reuse-al elsősorban a magunk helyzetén segíthetünk a változó klímaviszonyok közepette. De ez akkor lesz a legeredményesebb, ha a helyi viszonyrendszerek válnak ismét dominánsabbá, és a tárgyi környezetüket reziliensebb és önműködő kisközösségek használják majd.

Mánya Kristóf

[1] Bojár Iván András: Építészek, ne építsetek! Építészfórum, 2019. 05. 05.

[2] Mark Fisher: Kapitalista realizmus. Budapest, Napvilág Kiadó, 2020, 20. oldal

[3] Egy ötezer évvel ezelőtti Mezopotámiában lehet, hogy az egyszeri halandó érzékelésében nem differenciálódott a nagy halom tégla, a hegy és a világ hét kozmikus szférája, így amikor ő zikkuratot épített, az ő észlelése szerint ténylegesen a világ hét égboltját építette újra. Azonban, ó, ma már a tégla egyszerűen csak tégla. Sőt, legtöbbször még ennél is kevesebb: a tégla az csak a tégla virtuális képe.

[4] Guy Debord: A spektákulum társadalma. Budapest, Open Books, 2022, 25. oldal

[5] Borenich Levente – Takács Ákos: Stadionmesék. Hévíz, XXXI. évfolyam, 2024/3, 84. oldal

Szerk.: Hulesch Máté