A működés peremén: vidéki perifériák és az újrahasznosítás gondolata

Az adaptív újrahasznosítás megvalósult példáinak legnagyobb része sűrű városi szövetben található. Itt van egyszerre jelen a meglévő, kihasználatlan épületállomány és a hasznosítható alapterület iránti fizetőképes kereslet. Érsek Máté írásában az ellenpólust vizsgálja: hogyan érvényesülhet ez a szemlélet a magyar vidéken?

Magyarország vidéki településeinek többsége két élesen elkülönülő csoportba sorolható. Azok a területek, amelyeket a városból kiköltözők hulláma érint, előnyös helyzetben vannak. E régiókba áramlik a népességszámot fellendítő, magasabb igényszintű és pénzügyi értelemben is szélesebb lehetőségekkel rendelkező megbízói kör. A városból kiköltözők rendszerint közösségileg is aktívabbak, közreműködnek a falvak megtartó erejét növelő társadalmi kohézió kialakításában. Ez a réteg nyitottabb a meglévő állomány újrahasznosítására, így a fellendülő, népesedő területeken gyakoribbak a régi házakat megtartó, kiegészítő, átalakító törekvések.

Több tényező is befolyásolhatja, melyik vidékek kerülnek ebbe a csoportba. A főváros közelsége fontos szerepet játszik például Nyugat-Nógrád, vagy a Dunakanyar népszerűségének növekedésében. Az agglomeráció benépesülése kisebb léptékben a megyeszékhelyek esetében is megfigyelhető. A természeti adottságok vonzereje az Őrség, illetve a Balaton-felvidék esetében érvényesül látványosan, bár utóbbi esetében az idényszerű használat jellemzőbb. A meglévő épületek hasznosítása ezeken a területeken sokszor példaértékű érzékenységgel valósul meg. A minimális beavatkozás elvét követi a barnagi Kőpajta Vendégház: Benczúr László történeti érzékenységgel és aktív személyes jelenléttel alakította át az egykori lakóházat és gazdasági építményeit nagyobb társaságok kiszolgálására is alkalmas együttessé. A nógrádi NohaTerény projekt központi gondolata az ökoturizmus és a közösségi alkotás: több telek egyesítésével és a régi épületek átalakításával szálláshelyek, közösségi konyha és alkotóterek alakultak ki.

A projektek közös vonása, hogy hozzáadás nélkül, csupán a meglévő állomány újrastrukturálásával változik meg a használat módja és a használók köre. A funkcióváltásokat szélesebb spektrumon vizsgálva kirajzolódik a vidék szerepének, jelentőségének megváltozása. A falvakat övező táj már nem a megélhetés forrása, sokkal inkább inspiráció, és a kikapcsolódás közege.

A magyar vidék nagyobb része nem ilyen szerencsés sorsú. A mezőgazdaság gépesítése és a birtokszerkezet átalakulása – a földtulajdon intenzív koncentrációja – eredményeként megszűnt a táj és a tájhasználók egymást feltételező harmóniája. A falukat körülvevő földek ma csupán maroknyi dolgozót tartanak el, a közintézmények is a regionális központokban működnek, a lakosság legnagyobb része így ingázni kényszerül. A munkalehetőségektől távol eső, turisztikai szempontból sem aktivizált régiók falvait egyre kevesebben lakják, a lakóházak kiürülnek, állapotuk egyre romlik. A sokszor műemléki értéket képviselő mezőgazdasági épületek is méltánytalanul elhanyagoltak, ritkán talál egymásra a megóvás szándéka és lehetősége. Különleges eset a hosszúhetényi Almalomb: a baranyai faluban a régi malom átalakításával építészeti és gasztronómiai értelemben egyaránt magas minőségű étterem jött létre, amely ma rendezvényeknek ad otthont, a szomszédos telken álló parasztházak átépítésével pedig szálláshelyekkel bővült. A malom ipari műemlék, s meg is maradt annak, a tervező, Pelényi Margit a kiszolgáló funkciókat és a vendégforgalmi tereket egyaránt a letisztult praktikum jegyében alakította ki. Az apartmanház magától értetődő természetességgel szervesül az együtteshez.

Az alsóbogáti egykori Festetics-birtok magtára ma rendezvénytérként működik. A teljes birtokot átfogó újrahasznosítási koncepció részeként a romos épületre új tető került, belterét meglévő anyagok felhasználásával, nagyfokú berendezési szabadság megtartásával alakították ki. A funkcióbővítő munkálatok eredményeként a kevesebb mint háromszáz fős somogyi zsákfalu egyre szélesebb közönség számára válhat úticéllá.

Az újrahasznosítás e típusát nem a régió, hanem a meglévő épített örökség indukálja. Míg Terényben és Barnagon a meglévő, illetve kialakuló újranépesedés adja a beavatkozások kontextusát, a fenti két projekt az adott épületek rehabilitációjával generál érdeklődést és forgalmat, egyfajta branddé nemesítve a korábban szinte ismeretlen települések nevét. Bár a szigorúan turisztikai fókuszú fejlesztések esetében fennáll a veszély, hogy kiüresedik, termékké válik a táj, ez a megközelítés hatékony eszköze a látogatókon keresztül az anyagi fellendülés elindításának, amely számos esetben az ott élők életminőség-javításának egyetlen módja.

Az ilyen beavatkozások hatása jellemzően túlmutat a szorosan vett akcióterületen. A vendégek számának növekedésével párhuzamosan megjelenik a kereslet a szálláshelyekre és szolgáltatásokra, az ezáltal bővülő munkalehetőségek az egész település léptékében képesek serkentőleg hatni.

Az adaptív újrahasznosítás külön kategóriáját képviselik azok a törekvések, amelyek a földhasználatot alapul véve törekednek fenntartható életmódra. Az ökofalvak lakói és a permakultúrás gazdálkodók holisztikusan szemlélik a vidéki tájat, a hagyományos földművelési modell mentén önellátásra, tudatosan választott egyszerűségre törekednek. Bár épületeiket sokszor újonnan, maguk építik, azok anyaghasználata, szemlélete összhangban áll természetközeli, józan filozófiájukkal. Hazánkban ilyen közösség működik többek között Gyűrűfűn, Nyimben és Galgahévízen. Gyűrűfű története különleges: az 1960-as években fokozatosan megszűnt minden közintézmény a településen, amely 1970-re teljesen elnéptelenedett. A név 1991-től kelt új életre, amikor környezetvédők egy csoportja telepedett itt le, és kezdte meg a terület átgondolt, fenntartható művelését. Rendezési tervet készítettek, melyben 1 hektár körüli, önellátó gazdálkodásra alkalmas telkekre osztották fel a területet, és írásban rögzítették a természetes anyagokból történő építkezés követelményét. A több mint egy tucat porta lakói aktívan részt vesznek a település fejlesztésében, az ide költözőktől is ezt kérik. Az ökofalusi életmód nem egyeztethető össze minden élethelyzettel, széleskörű elterjedése ezért nem tűnik reálisnak, a megközelítés azonban rendkívül tanulságos. Ezek a falvak történeti elődeikhez hasonlóan a környező földeket művelik, létformájuk eredendően közösségi, a megosztásra épül. Tájhasználati, társadalmi és építészeti szempontból egyaránt kiegyensúlyozott, jövőbe mutató modell ez, mely az újrahasznosítást a fizikai sík helyett szellemi értelemben képviseli: évszázados távlatokban kialakult módszerekkel és léptékben, a modern gazdasági, műszaki infrastruktúrától függetlenül képes működni.

Mi fogalmazható meg mindebből építészeti tanulságként? Egyrészről üdítő a vidéki újrahasznosítási beavatkozások léptékének széles skálája: a terek egyszerű belakásától az épületek átalakításán át a települési léptékű összefogásokig számos különböző formában érvényesülnek ugyanazok az alapelvek. A projektek földrajzi helyzete, költségkerete és kiinduló állapota sokszínű, mégis felfedezhető a gondolati koherencia a mozdulatok hátterében. A jó példák – bár egyelőre hírértékük nagyobb, mint gyakoriságuk – országszerte felfedezhetőek.

Másrészről vitathatatlan, hogy a vidéki perifériák rehabilitációja rendelkezik ugyan építészeti vonatkozással, de elsősorban társadalmi, gazdasági kérdés. A hanyatló településeknek anyagi és intellektuális tőkével rendelkező új szereplőkre van szüksége, amelyek lehetővé teszik a népesség növekedését, a közösségi kohézió kialakulását, a 21. században újrafogalmazódó falusi létforma létrehozását. Az építészek felelőssége, feladata a szemléletformáló jelenlét: az elinduló pozitív folyamatokban való részvétel, a meglévő értékek leltára, védelme.

A perifériák falvai lassan találják meg szerepüket az új évezred átformálódó tájhasználati mintázatai között. Az építészet követheti a változásokat – vagy válhat az átalakuló vidék szellemi katalizátorává.

Érsek Máté

Írásom kiindulópontját diplomafélévem, illetve az azt megelőző előkészítő kutatás tanulságai adták. Az eredményként született terv a hanyatló vidék problémaköréhez a tervezés szempontjából szolgálhat adalékul: Építészet tyúklépésben – Vidék-újrahasznosítás, Oroszló

Források:

Ostoróczky Nóra: Átalakuló vidék. DLA-értekezés, 2024.

Kovách Imre: A vidék az ezredfordulón – A jelenkori magyar vidéki társadalom szerkezeti és hatalmi változásai. MTA TKSZI, 2012.

Ragadics Tamás: "Ha itt bármi baj lenne, ez a falu egységbe állna." – Helyi közösségek a magyarországi vidék kistelepülésein. In: Századvég, 2023/3.

Szerk.: Hulesch Máté