Hely a falu szélén – Verőcei Baptista Imaház

A templomok helye hagyományosan a település közepe, ez felelt meg leginkább a közösségben betöltött szerepüknek. Ez azonban mostanra alaposan megváltozott, a miérteket most ne firtassuk. Tény, hogy ha a földi világ az égi mása, akkor ebből nem túl sok jó következik Isten pillanatnyi hollétére vonatkozólag. Templomok azonban épülnek, ha nem is a centrumban. Dankó Zsófia verőcei Baptista Imaháza tudatos döntés nyomán került a falu határába. 

Dankó Zsófia a DLA disszertációját a szabadegyházak szociális és közösségi építészetének szentelte. Maga is nem egy ilyen épületet tervezett, elméleti következtetéseit gazdag életmű támasztja alá. Említett munkájának egyik tézise válasz a bevezetőben felvetett gondolatra: „A szabadegyházi épületek tervezésének alapkérdései: a hely értelmezése, szerepének fontossága és a helyhez kötődés. A kisegyházi épületek helyhez való jellegzetes kontextusa alakul ki a rendszerint karakter nélküli, szürke helyek által, mivel a szabadegyházak felelősséget vállalnak a periféria és az ott élő emberek sorsa iránt." Az idézet más megvilágításba helyezi az első pillantásra szokatlannak tűnő döntést: miért került a Nyitott Kapu Baptista Gyülekezet Imaháza Verőce és Kismaros határába, a két falu közti senkiföldjére. 

Az élet úgy hozta, hogy három éven keresztül rendszeresen jártam Kismarosra, és minden alkalommal szemet szúrt a 21-es út mentén álló, következetesen félkészen maradó épület. Építészeti minőségével messze kilógott a környező architektúrából, a láthatóan gonddal tervezett téglaarchitektúra valószínűsítette, hogy valamiféle középületnek szánták. Minden alkalommal találgattuk, mi készül, pontosabban mi nem készül itt; volt, hogy meg is álltunk, körbejártuk, de nem jutottunk közelebb a megoldáshoz. Egymásnak ellentmondó percepciók nehezítették az épület funkciójának dekódolását.  

A telek minden szempontból szürke zóna, nagyon is megfelel a disszertációban foglalt megállapításnak a szabadegyházak helyhez és perifériához való viszonyáról. Kismaros és Verőce lényegében összeér: megállapíthatatlan, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. A beépítés ezen a párszáz méteren megritkul, diffúzzá válik, egy rövid szakaszon még egy kevés parti erdő is beékelődik a házak közé; tipikus karakter nélküli területről van szó. Murvával, porral terített parkoló csatlakozik a templom telkéhez, hetente kétszer itt ácsorog a mikrobusz, ahonnan egy unott fickó házi tejet, túrót és tejfölt árul. De lehet, hogy az már odébb van, nincs semmiféle vizuális horgonypont, amihez a tekintet vagy a memória igazodni tudna. Egyedül a minőségi téglaburkolat vonzza a tekintetet az épületre, ami fölött hiába szálltak az évek, csak nem akart elkészülni. 

Alacsony hajlású tetősíkokkal lezárt, sokszorosan oromfalas tömegéhez nem túl magas torony csatlakozik. Tornya ugyebár a templomoknak szokott lenni, akkor hát templom lenne? Ahhoz túlságosan hétköznapi, „házszerű" a külseje. Közelebbről bekukucskálva az is kiderül, hogy sok-sok helyiségre oszlik, szóval inkább egy minőségi vízisport központra tippelünk. A konzolos tetőlemezzel fedett torony lehetne akár kilátó is, hisz a mellette húzódó lakóház-sor mögött ott a Duna és a túlparti hegyek pazar látványa. Az út felé mutatott, az üzemépületek fűrészfogas kontúrjára emlékeztető homlokzata hatásában tömör, keskeny, vertikális hangsúlyú nyílások törik meg szabálytalan kiosztásban. Zárt épület, mégsem elutasító, mert a változatos színű téglaburkolat textúrája tapinthatóan meleg aurába burkolja. De azért van benne valami várszerű, keményen megvetette az alapját a topográfiai semmiben. A bejárati oldalon nagy nyílásokkal várja az érkezőt, nyílászárók viszont hosszú ideig nincsenek, nem adnak további támpontot a funkció megfejtéséhez. Idővel megjelenik a „főhomlokzaton" egy karcsú oszlopsor fából, ami lehatárolja a bejárat előtti „tornácot". Így, a toronnyal együtt mégis inkább a templomhomlokzat archetípusát idézi a kompozíció – de mit keresne itt egy templom, a főút mellett, a tejeskocsi felségterületén? 

Furcsa játéka az életnek, hogy amikor hosszú kihagyás után, a kismarosi paradicsomi lét lejártával utoljára járunk erre, választ kapunk a három éven át megválaszolatlan kérdésre. A ház már készen áll, rengeteg autót látunk parkolni előtte – a Nyitott Kapu Baptista Imaház aznap nyitja meg először kapuit. Rövid nyomozás után fény derül a tervező kilétére is, és innentől a személyes történet még személyesebbé válik, hisz Dankó Zsófival régóta ismerjük egymást. Mindez csak azért fontos, mert a ház készülésének mozzanatai, motivációja, amely így teljes keresztmetszetében feltárulhatott, újabb réteget vont az addigi tapasztalatok alapján kialakult mozaikkép elé, és így teljessé vált a kaleidoszkóp. Így vált mélységében érthetővé, hogy a szimpatikus jelenség, amellyel addig csak kacérkodtunk, milyen törvényeknek engedelmeskedve vált a faluvégi senkiföldje viszonyítási pontjává. 

A liturgikus és közösségi tereket, sőt még egy lelkészlakást is magában foglaló, zárt udvarok köré szervezett Nyitott Kapu Baptista Imaház építőanyagba foglalva szinte szó szerinti átirata mindannak, amit Dankó Zsófia DLA dolgozata összegez a kisegyházak templomépítési gyakorlatával kapcsolatban. 

A fenti gondolatok pontról pontra visszaköszönnek a verőcei baptista templom architektúrájában, ritkán tapasztalható következetességgel; a kritikus által hozzá fűzött magyarázat felesleges fecsegés lenne – olyan vétek, amit ez a ház fegyelmezetten elkerül. 2007-től 2020-ig épült, a közösség és az építész tizenhárom éven át tartó együttműködésével. Természetesen ennyi idő alatt adódnak konfliktusok, és vannak olyan részletek, amelyekkel a maximalista alkotói attitűd nem elégedett. Azt azonban tapasztalatból állíthatom, hogy a történetnek az a három éve, ami a tizenháromból az én személyes történetemmel összefonódott, igazolja a doktori munka téziseit. Ahogy maga a ház is azt teszi – az országút menti, poros senkiföldjén hosszú és fáradságos munkával „Hely" született, amely mostantól már a saját történetét írja. 

Zöldi Anna