Hortobágyi Deportálások Emlékhelye – Keller Ferenc megvételt nyert pályaműve

Keller Ferenc pályaművében az erős karakterekkel rendelkező hortobágyi táj dominál, mely a tervező szerint nagy gesztusokat követel. Erre rakódnak rá a kulturális emlékezetnek azon rétegei, melyeket az Emlékhely meg kíván idézni.

Bevezető

A hortobágyi deportálások története sokkal kevésbé van jelen emlékezettudatunkban, mint a hasonló – a kommunista diktatúra idején elkövetett – jogtalanságok sora. Recsk, Andrássy út 60., Kistarcsa neve, és a hozzájuk kötődő bűnök ismertebbek, és ezek jelentései is már metaforákká váltak. Nem összehasonlítva az itt történteket a korábban említettekkel, szükség van arra, hogy az ide kitelepített több ezer családdal szemben elkövetett igazságtalanság is a kulturális emlékezet részévé váljon. Természetesen nemcsak az emlékezés kell, hogy a kitűzött cél legyen az Emlékpark létrehozásával, hanem a traumák feldolgozásának a lehetőségét is meg kell adnia. Miután 12 táborban történteket kell megidézni, és nem egy eredeti helyszín lett kiválasztva, ez lehetőséget biztosít arra, hogy egy konkrét helyhez köthető sztereotípiáktól mentesen lehessen átélhetővé tenni az itt fogva tartott áldozatokkal történt borzalmakat.

Területalakítási, épület elhelyezési és építészeti koncepció

A hortobágyi táj rettenetesen erős karakterjegyekkel bír. Nagy a csábítása annak, hogy csak ebből eredeztetően jöjjön létre az emlékhely. Ez részben igaz, de az emlékek képe ennél több rétegből tevődik össze. Ha csak a táji környezetre fókuszálnánk, azzal az átélhetőséget kockáztatnánk, a táji-építészeti emlékeket nem kontextusban kezelnénk, a személyes élményekkel nem rendelkezőket pedig tévútra vezetnénk. Éppen ezért építészeti koncepciónk egy olyan dramaturgiára épít, amely sokféle "töredéknek", (átértelmezett) utalásnak, érzeteknek ad helyet, és ezeket tudatosan helyezi el.

Ami viszont szinte megkerülhetetlen, az, hogy itt csak a nagy gesztusok működnek. Erre az egész világra, amit összefoglaló néven Hortobágynak nevezünk, nem az elaprózottság a jellemző, egyszerűen kiveti magából a gyenge és erőtlen megoldásokat.

Ha itt van valami, akkor az biztosan nagy, nagyléptékű, jelentős méretű, erős, szélsőséges. Ilyenek a puszták, a végtelenség, a tél, a nyár, a hideg és a forróság, a vihar és a csend, az épületek…   

Az egyik legfontosabb dramaturgiai pont egy ilyen helyzetben, az első találkozás, a megérkezés.

A megérkezés a Borsósi út irányából történik, a parkolóhelyek itt a telekhatár mentén találhatóak, hogy minél kevésbé legyen gépjárműforgalommal "terhelve" a terület.

Az érkezési ponton rögtön két dramaturgiai elemmel találja szemben magát a látogató. Az első a "toporgó kövek" megnevezéssel bír. A közel 8 ezer -sorban- elhelyezett beton járólappal borított terület, mely minden egyes deportáltnak emléket állít. Amikor egy számot kimondunk, nem tudjuk érzékelni annak nagyságát, még ha a tudatunk fel is fogja mértékét. Ha viszont az fizikai valójában jelenik meg, akkor sokkal könnyebb szembesülni a számok mögötti mennyiséggel. A cél az, hogy ezt az ijesztő számot felfoghatóvá tegyük. A következő dramaturgiai "lépcsőfok" az elbizonytalanítás. Szemben állunk egy épület/építmény homlokzatával, aminek a felülete az érkezés irányából "rácsnak" látszódik, és nem ad támpontot arra, hogy pontosan hol lesz a bejárat. A deportáltak nem tudták hová kerülnek, mennyi időre, személyi irataiktól megfosztották, teljes bizonytalanságban tartották őket.

A "toporgó köveken" át lehet megközelíteni a főépületet. A "szárnyéken" áthaladva egy külső folyósora érkezhetünk, ahol monumentális oszlopok sorával, tömör homlokzatú épülettömeggel találjuk szemben magunkat. Innen a folyosó szerkesztése (szűkülése) és a homlokzat egyetlen megnyitása irányít az épület főbejáratához.

Az útvonal végig bizonytalanságban tartja a látogatókat, a "szárnyék" szűrője, az oldalfolyosó, mind-mind átmenetei terek, amelyek a ráhangolódás, a környezetből való kiszakítás eszközei.

Csak a kiállítás megtekintése után következhet a környezet és a természeti táj felfedése. Addig az épület mintegy ismeretlen akadályként teszi ezt lehetetlenné. Az Emlékpark már sokkal inkább részévé teszi az emlékezésnek ezt a rétegét, olyan elemekkel kiegészítve, amelyek kapcsolódnak a deportáltak életéhez, de lecsendesítve a kiállításon átélteket.

Kapcsolódás a természeti környezethez

Az Emlékhely két ponton kapcsolódik a Borsósi úthoz. Az érkezési (dél-keleti sarok) ponton egy bejárati kapu, a távozás pedig a dél-nyugati sarokban történik. A látogatói parkolók -a korábban említett okokból- itt a telekhatár mentén találhatóak. Fontos volt, hogy távolságot tartsunk a főépülettől, ne penetráljuk a területet, valamint a gyalogos megközelítés idejének növelése, szintén lehetőséget ad a ráhangolódásra.

Az üzemi (dolgozói, gazdasági) út, egy sorompóval leválasztva, a nyugati telekhatár mellet haladva kapcsolódik a főépülethez. A dolgozói és üzemi parkolók fedetten, és emiatt nem láthatóan, a zöld rézsű alatt találhatóak.

Gyalogosan a "toporgó köveken" át lehet alapvetően megközelíteni az épületet. A mozgássérültek részére egy (akadálymentes) nyomvonalat is biztosítunk a keleti telekhatár mentén húzódó bevezető úton, amely egyben a távozás útvonala is.

A terület környezetalakítása, zöldfelületi rendszere

A Hortobágy nagy gesztusokkal rendelkező terület. Miután nem egy konkrét tábor (vagy bármely tábor) megidézése a feladat, ezért a nagy összefüggő zöldfelületek megtartása mindenképpen cél volt. A keleti telekhatár szomszédságában jelenleg is egy bokros fás terület található, ezért a szükséges fák telepítése is itt történne meg. Ezzel abból az irányból egy viszonylag összefüggő homogén táji környezet alakulhatna ki, amelynek részévé tudna válni az elcsendesülés utolsó állomásaként meghatározott Pihenőkert is. Az épületre felfutó rézsű, amely egyben kilátóként is funkcionál, a meglévő természeti táj folytatásaként szervesül a koncepcióban. Biztonsági okokból és egyfajta utalás gyanánt szükséges a terület kerítéssel történő lehatárolása, ami az északi telekhatár mentén egy süllyesztett árokba kerülne, ezzel nem akadályozva a táji környezet mintegy "átfolyását".

Kiegészítő környezetalakító elemként jelenik meg az Emlékparkban a rizsföld, és a búzamező megidézése. Mindkettő esetében lehetőség van egyrészt egy valós állapot létrehozására, ez viszont üzemeltetési kérdéseket vethet fel, illetve ezek installáció jellegű kialakítására. Ezek fontos elemei az itt történteknek. A rizs és búzaföld irányultsága, az északra található művelt területek koordinátarendszerét veszi fel. A rizsföld, és a hozzá tartozó vízfelület, segíthet az étterem előtti fedett terasz klimatikus viszonyainak javításában, úgy, hogy nem idegen elemként kerül ide. Az épület feletti rézsűn felfelé haladva a 12 tábort megidéző 12 "stáció" található, amelyek egyrészt információkat közvetítenek a táborokról (nevek, elhelyezkedés stb.) másrészt pihenő állomásként is szolgálnak. A fás Pihenőkertben csoportos beszélgetésre és egyéni elvonulásra alkalmas padok vannak. Amíg a fák a megfelelő méretet, és árnyékadó képességüket nem érik el, ideiglenes napvitorlákat lehet elhelyezni.

Akadálymentesség

A terület és az épület teljeskörűen akadálymentesített. A mozgássérültek részére rögtön a bejárati kapu mellett található 2 db parkolóhely, innen a keleti telekhatár menti nyomvonalon lehet számukra az épületet megközelíteni. Abban az esetben, ha ennek a távolságnak a megtétele túl nagy terhelést jelentene, lehetőség van csak részükre biztosítva ugyanezen az útvonalon a bejáratig elhajtani, és ott csak a kiszállás idejéig megállni. A kiállítás és egyéb használati terek a földszinten vannak, ahol taktilis burkolati rendszer segít a tájékozódásban. A hallássérültek részére indukciós hurkos rendszer kerül kiépítésre. Az emeleti irodaterület megközelítése a lépcsőn kívül lifttel is lehetséges. A közlekedési útvonalakon mindenhol biztosított az 1,50 m átmérőjű felület. A külső területeken a gyalogos közlekedés nagyrészben szintén közel vízszintes felületeken történik, egyedül a "zöldrézsű" (kilátó) tetejére vezető útvonalon van (a nem egyenes vonalvezetésből adódóan) közel 8% emelkedő.

Funkcionális rendszer ismertetése

A megérkezéskor a "toporgó kövek" nyomasztó mennyiségén túl, egy épületként nehezen beazonosítható (monumentális) látvány fogadja az ide érkezőket. ("Olcsó" hasonlatnak tűnik, de talán kihagyhatatlan, mint egy hatalmas fenyegető kitátott száj nyeli el a látogatókat a ház.) A "kiszakítás" mottó talán itt érzékelhető a leginkább, az elbizonytalanítás, és nyomasztó érzetek keltésének helye ez. A kiszakított föld, mint "tájseb" és az otthonaikból kiszakított családok metaforája ez. Az első stáció után az oldalfolyósóra érve monumentális oszlopok mellett kell elhaladni, miközben a fejünk feletti födém szinte ránk nehézkedik. Az épületbe belépve, még egy kültéri előtérrel találkozunk, ahol már a vizuális felkészítés elkezdődik a kiállítás tematikájához kapcsolódóan. Ez még mindig az elbizonytalanítás dramaturgiájához tartozó elem, hisz a tömör homlokzatok után belépve már azt gondolnánk, hogy megérkeztünk, de még mindig nem tárult fel a tényleges épületbelső. Az előtérben az információs pulttal találjuk magunkat szembe, ehhez a térhez kapcsolódnak az egyéb kiszolgáló (wc. ruhatár, étterem) helyiségek. A kiállítás megtekintése előtt egy "váróteremben" (aula) gyűlnek össze a csoportos látogatók.

A termeket bejárva (időjárástól függően) vagy a ruhatárat keressük fel, vagy az épülettömeg sarkán "kivágott" nyiladékon keresztül felsejlő Emlékparkba mehetünk ki.

Ezen az útvonalon a kiállítás során átéltek kiegészítésként jelennek meg különböző elemek. A rizsföld, a búzamező még részben a korábban látottakhoz köthető tematikailag. Ezeket elhagyva viszont már a táji környezet kap nagyobb hangsúlyt, amelyet mindenki habitusának megfelelően tud szabadon dekódolni. Az Emlékparkot végig járva –a kiállítási koncepcióban megfogalmazottaknak megfelelően- vissza tudunk térni a főépületbe, bár a lehetőség biztosított arra is, hogy közvetlenül elhagyjuk a területet.  

Építészeti formálás, anyaghasználat, műszaki igényszint megfogalmazása

Az építészeti formálás és kifejezőeszközök használata, mind egyetlen célnak lettek alárendelve. Mégpedig annak, hogy amit látunk az ne elsősorban a szemünkön keresztül hasson, hanem "zsigerileg" élhessük át azt a szenvedéstörténetet, ami itt zajlott. Ennek eszközei azok a rétegek, vagy nevezzük mozaikdarabkáknak, amelyet egymásra rakódva, kiegészítve egymást hatnak az emberre, nem kiemelve és ezáltal túlhangsúlyozva ebből egyet sem. A monumentalitás a diktatúrára való utalásként jelenik meg.

A "szárnyék", mintegy a helyhez köthető elem, aminek a monotonitása kilátástalanságot is sugároz egyben, a juhhodály szerkezetiségét felvillantó oszlop és tetőrendszer, a kiállítótermek hosszanti sorolása, minimális nyílásfelületek, tömör homlokzatok használata, mint az itteni építészeti emlékek jellemzője. Ezek segítségével lehet nem direkt módon mélyebb jelentéstartalmat közvetíteni.

Ahhoz, hogy ez sikeresen történhessen, kerülni kell az anyaghasználatban is azokat a megoldásokat, amik közvetlenül kapcsolhatóak egy-egy réteghez. Olyan kortárs anyaghasználat, vasbeton, simított beton, (kreatív) vakolat stb. szükséges, ami a formálás szimbolikáját nem teszi lehetetlenné. A semlegességre különös tekintettel kell lenni az épület belső felületeit tekintve, hogy a kiállítási koncepcióban megfogalmazottak igények minél erőteljesebben tudjanak érvényesülni.

Fenntarthatósági üzemeltetési koncepció

A fenntarthatóság jegyében cél volt egy olyan épület kialakítása, amely anyaghasználatával és formai megoldásával természetes módon tudja csökkenteni a felhasználandó energiaigényt. A túlzott nyári felmelegedés ellen a kvázi "átszellőztetett" tető védi az épületet. Télen kisebb légmozgás esetén a levegőréteg mintegy szigetelésként csökkenti a lehűlés mértékét. A felesleges csapadékvizet összegyűjtve, szűrkevízként forgatnánk vissza a rendszerbe. A keletkező szennyvizeket biológiailag tisztítanánk, amely szintén újra felhasználható lehetne. A hűtés fűtés hőszivattyús rendszer felhasználásával lenne megoldható. Jellemzően a mennyezet hűtés fűtés lenne preferálva, padlófűtéssel kombinálva. A szükséges helyeken hővisszanyerő szellőztetést alkalmaznánk, kiegészítve természetes szellőzést, amely nagyrészt biztosított. A parkolók felett lehetőség van napelemek elhelyezésére, és az általuk termelt elektromos energia csökkentheti a gépészethez szükséges energiafelhasználást.   

Belsőépítészeti, kiállítási és infokommunikációs koncepció

Az épület belsőépítészeti terei alapvetően a kiállítási koncepciónak megfeleltethetőek. Bizonyos pontokon új javaslatokkal éltünk. A nagy nyomasztó belmagasságú tereket inkább még az átmenetei (fedett-nyitott) területeken hoznánk létre, mert úgy éreztük, hogy dramaturgiailag ott lennének megfelelő pozícióban. Az épületbe belépve már idegenek lennének az építészeti koncepcióhoz. A 12 tábor állomás esetében a teret építészeti eszközökkel 12 részre tagolnánk, hogy mindegyik tábor azonos súllyal jelenhessen meg, és mindegyiknek egy saját "virtuálisan" meghatározható tere legyen.

A "kupolákon" levő üvegfelületeken a felettünk levő (rézsű) födémszerkezete látható, és egyben másodlagos bevilágító szereppel is bír. A kiállítóterekben is mindig megjelenik a kiállítással összhangban egy-egy felső bevilágító, kitekintő ablak, amin keresztül mindig fel-fel villan a nyersbeton födém képe, mintegy utalásként arra, hogy nem egy védett burokban vagyunk. A kiállítóterek sorolása és hosszanti elrendezése az egyszerű semleges hátterét biztosítja a kiállítási koncepciónak, szerkesztése apró utalás a helyi építészeti hagyományokra. A változó belmagasságú terek lehetőséget adnak a különböző (szintén a koncepcióban megjelenő) szintbeli lehetőségek alkalmazására. A termek alapvetően megfeleltethetőek az alapkoncepcióban lefektetett elveknek, az informatikai háttér lehetősége biztosított, a szükséges helyeken akusztikai felületek lesznek, a belsőépítészeti anyagok a kiállítás tematikájával összhangban jelennek meg.

Keller Ferenc

Szerk.: Hulesch Máté