Horvát-magyar építészeti kapcsolatok: a szakmai tudásmegosztás csatornái, 1900–1945

Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a magyar és a horvát területek közötti építészeti tudásmegosztás a számos közös beruházás és a monarchián belüli mobilitás miatt alapvetésnek tekinthető. A monarchia felbomlása után az utódállamok közötti viszony és a szakmai kapcsolatok már egészen máshogyan alakultak. A Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (MÉM MDK), valamint a zágrábi Művészettörténeti Intézet (IPU) ennek a korábban fel nem tárt területnek szentelt kutatási projektet.

A két intézmény „Horvát – magyar építészeti kapcsolatok: a szakmai tudásmegosztás csatornái, 1900–1945" címmel 2021-ben indította el közös kutatási projektjét, amely idén ősszel zárult. A kétéves programot magyar részről a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal támogatta (2019-2.1.11-TÉT-2020-00258), míg horvát részről a horvát Tudományos és Oktatási Minisztérium (MBP-IPU-2021-410). Magyar és horvát kutatók külön-külön már sok szempontból tárgyalták a századforduló és a 20. század első felének építészetét. Jelen projekt arra adott lehetőséget, hogy közösen és közösen felvett szempontok szerint vizsgálják ezt az időszakot. A kutatás abból indult ki, hogy a monarchia idején a tudástranszfer egyirányú volt Budapest mint központ felől a perifériális helyzetű horvát területek felé. Az együttműködés elsősorban fontos középületek, másodsorban az infrastruktúra hiányzó elemeinek létrehozását jelentette. Mivel ezeket az épületeket, építményeket magyar minisztériumok és állami vállalatok rendelték meg, ezért a tervezők zömmel magyar építészek voltak, de helyi, horvát szakemberek és cégek kivitelezték őket Zágrábban, Fiumében és Eszéken. Ami az építészetoktatást illeti, viszonylag kevés horvát építész és mérnök tanult a Magyar Királyi József Műegyetemen, mielőtt a zágrábi főiskola megnyitotta kapuját 1919-ben. Főként Bécs és Prága iskoláit látogatták, így inkább az ottani építészeti irányzatok hatottak munkáikra.

A Monarchia összeomlása és az új utódállamok megalakulása véget vetett a fent leírt munkamegosztásnak, és gyökeresen átalakította a szakmai kapcsolatokat. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságon belül relatív önállóságot élvező horvát tagállam, majd Jugoszlávia, illetve a trianoni határok között újra alakuló Magyarország építészei és építőmesterei attól kezdve más módon találkozhattak: szakmai kongresszusok és kiállítások résztvevőiként, iparvásárok pavilonjainak tervezőiként, illetve nemzetközi szervezetek tagjaként. Az együttműködés helyett ezekben az időkben inkább találkozásokról és párhuzamos gyakorlatokról lehet beszélni. A cél a nemzetközi porondra való kilépés volt, ezek a platformok pedig lehetőséget teremtettek a tudáscserére.

A projektben résztvevő négy magyar és négy horvát kutató ezeknek az alapvetéseknek a fényében vizsgálta a tudástranszfer eszközeit az építészek és építőmesterek kölcsönös tanulmányútjai, valamint a szakmai folyóiratok, tervpályázatok, kongresszusok és kiállítások alapján. A kutatók a feladatokat szakterületük és korábbi kutatásaik nyomán osztották fel. A magyar kutatócsoport vezetője Ferkai András építész, építészettörténész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem professzor emeritusa, a további három magyar kutató a MÉM MDK művészettörténésze, Baldavári Eszter, Ritoók Pál és Sebestyén Ágnes Anna. A horvát kutatócsoportot Tamara Bjažić Klarin építész, építészettörténész, a zágrábi Művészettörténeti Intézet (IPU) munkatársa vezette, további tagjai Boris Dundović (IPU), Marina Bagarić (zágrábi Képző- és Iparművészeti Múzeum) és Mauro Sirotnjak (Zágrábi Városi Tanács). A kutatók zágrábi, fiumei és budapesti tanulmányutakon folytatott helyszínbejárások, könyvtári- és levéltári kutatások alapján lokalizálták azokat az épületeket, terveket és szakmai jelenségeket, amelyek végül a kétéves kutatás tárgyát képezték. Ferkai András és Tamara Bjažić Klarin a két világháború közötti modern építészet szempontjából legfontosabb nemzetközi szakmai szervezet, a CIAM kapcsán felmerülő kapcsolódási pontokat kutatta. Ritoók Pál az Osztrák-Magyar Monarchia időszakában Fiumében és Zágrábban megvalósított infrastrukturális projekteket vizsgálta. Baldavári Eszter együttműködve Boris Dundović-csal Foerk Ernő és Möller István horvátországi kapcsolataival foglalkozott. Sebestyén Ágnes Anna a nyomtatott sajtóban, kiállításokon és szakmai eseményeken keresztül kutatta a magyar és horvát építészek két világháború közötti munkásságában fellelhető paralel gyakorlatokat. Marina Bagarić kiállítási pavilonépítészettel, Mauro Sirotnjak a fiumei beruházásokkal kapcsolatos kutatásaikkal vettek részt a programban.

A projekt első évét 2022. október 28-án webinarium zárta, amelyen a nyolc kutató aktuális kutatási eredményeiről tartott előadást. A teljes projektet pedig idén októberben egy a zágrábi Liszt Intézetben, majd Budapesten, a MÉM MDK kiállítóhelyén, a Walter Rózsi-villa mögötti Műhelytérben megrendezett kétnyelvű (magyar-horvát) kiállítás zárta. A tárlat azokat a kutatási irányokat összegezte, amelyekkel a kutatók a két év alatt foglalkoztak, megnyitva ezzel a teret a további kutatások számára.

A kiállítás a kutatás során felmerült fontosabb témákat bontotta ki, 15 tematikus egységbe rendezve. A kutatás tárgyát képező időszak elejét reprezentáló témák mutatják, hogy az 1890-es és 1900-as években a magyar és horvát építészek kapcsolata kitűnő volt. Magyar építészek dolgoztak Horvátországban és horvátok is Budapesten különböző projektek kapcsán. A legfontosabb helyszínek Budapest, Zágráb és Fiume voltak. Fontos szerepe volt a kapcsolatépítésben az 1896-os budapesti millenniumi kiállításnak, amely lehetőséget adott horvát építészeknek, hogy magyar területen alkossanak (ez volt a ritkább, a jellemzőbb a magyarok horvátországi szereplése volt). A horvát Erdészeti és vadászati pavilont Herman Bollé, a Borászati pavilont Leo Hönigsberg és Julius Deutsch, az Ipar pavilonját Vjekoslav (Alajos) Heinzel tervezte. Az időszakot kölcsönös tanulmányutak és szakmai látogatások is fémjelezték. Külön tematikus egységet kapott a kutatásban és a tárlatban a középületek és tervpályázatok kérdése a 20. század első éveiben, amikor a magyar építészek által tervezett és helyi vállalkozók, építészek és mérnökök által kivitelezett horvátországi magyar épületek a gyümölcsöző együttműködés egyik fő területévé váltak. Horvát építészek is pályáztak zágrábi magyar épületekre kiírt tervpályázatokon. A pályamunkákat nyilvános kiállításokon is bemutatták és a szaklapokban is közölték, az építészeti tervpályázatok így a tudáscsere új platformjává váltak.

Külön figyelmet érdemeltek a vasúti beruházások, hiszen a magyar építészek új, Horvátországban akkoriban még ritka épülettípusokat vezettek be az infrastruktúra beruházások és a lakóház építészet területén. A Magyar Államvasutak az 1860-as évek óta számos vasútvonalat, állomásépületet, raktárt, műhelyt, iskolát és munkáslakást épített. A MÁV Pfaff Ferenc vezette építészeti irodája egy hatalmas ipari üzemet tervezett mozdonyok és vagonok javítására a tengerhez vezető, rendkívül fontos vasútvonal mentén fekvő Zágrábba. A horvát építészek a MÁV épületei révén ismerkedtek meg a legújabb építési módszerekkel és az olyan építőanyagokkal, mint a vas, az acél, az üveg és a vasbeton. A fiumei kikötő vasúti és tengeri raktárainak építése az új vasbeton szerkezetekkel való kísérletezés és tudáscsere laboratóriumává vált, amelyben horvát építészek is aktívan részt vettek.

A vasút fejlesztése és a középosztály növekvő pénzügyi ereje lendületet adott a turizmusnak. Az osztrákok és csehek a Dalmát-tengerpartra és a Kvarner-öbölbe irányuló befektetéseivel egyidőben a magyarok bevezették a rendkívül magas színvonalat nyújtó új, modern nagyszállókat, fürdőszobás szállodai szobákkal, éttermekkel, bárokkal, bál- és olvasótermekkel. Funkcióját és megvalósítását tekintve egyedülálló volt a fiumei Kivándorlók Háza (1905–1906), amelynek vázát Zielinski Szilárd, a korai vasbeton szerkezetek egyik legismertebb magyar szakértője tervezte. Az épületben olyan emberek kaptak szállást, akik a Fiume és New York között 1903-ban elindított közvetlen hajójáratra várakoztak.

A kutatásban és a kiállításon önálló figyelmet kapott a közös épített örökség kérdése egyrészt ihletadó forrásként, másrészt a felújítások szempontjából. Möller István a magyarországi műemlékvédelem egyik legjelentősebb alakjának tervezői munkássága a mai Horvátország területére is kiterjedt. Möller horvátországi működésének legszebb megvalósult példája az alsómiholjáci Majláth-kastély (Donji Miholjac, 1904–1914) volt. Foerk Ernő és Sándy Gyula a budapesti Felső Építő Ipariskola tanáraiként többek között Horvátország, Észak-Szerbia, Bosznia-Hercegovina épített örökséggel kapcsolatos kutatásait irányították. Foerk Ernő balkáni tanulmányútjai a kutatás során külön figyelmet kaptak, így „Balkáni levelek" című írásai tanulmányokkal kísérve hamarosan kiadásra kerülnek Baldavári Eszter és Boris Dundović gondozásában.

A kutatásban néhány horvát építész is kiemelt figyelmet kapott, így Baranyai Aladár, a horvátországi modern építészet egyik legkiemelkedőbb alakja, továbbá Budapesten tanult horvát mérnökök és építészek: Gustav Baldauf, Milan Čalogović és Stjepan Gomboš.

Ahogyan fentebb is említésre került, a két világháború közötti időszakban teljesen új helyzet alakult ki a két ország szakmai közéletét tekintve (is). A Monarchia felbomlása után meggyengültek a gazdasági, társadalmi és szakmai kapcsolatok Magyarország és Horvátország között, és mindeközben megnyílt a régóta várt Műszaki Egyetem Zágrábban 1919-ben. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságon belül (1929-től Jugoszlávia) Zágráb továbbra is Bécsre és Prágára támaszkodott, s a modernizmusra mint identitása kulcsfontosságú jellemzőjére tekintett. A vezető gazdasági központ új szerepének köszönhetően Zágráb a legmodernebb tervezési, építészeti és technológiai újításokat importálta. Budapest helyzete kedvezőtlenebb volt. A háború és a súlyos területi veszteségeket hozó békeszerződés mély válságba sodorta Magyarországot. Ez visszavetette az építési tevékenységet, míg a konzervativizmus megakadályozta az új építészeti és várostervezési eszmék elsajátítását. A modern építészetet az 1930-as évektől az üzletemberek és a felvilágosult burzsoázia tagjai támogatták. Ebben az időszakban a horvát és magyar építészek, mérnökök közötti kapcsolatok a nemzetközi kongresszusok révén jöttek újra létre. Ilyen volt a CPIA (Comité permanent international des architectes) budapesti nemzetközi kongresszusa 1930 szeptemberében, ahol a jugoszláv delegációban Auer Béla, Slavko Benedict, Edo Schön és Ivan Zemljak szerepelt. Ehhez képest egy héttel később rendezték meg Zágrábban az építőiparosok nemzetközi kongresszusát, ahol magyar részről Dengler Lajos és Farkas Elek tartottak előadásokat, Gregersen Hugó, Radó Sándor és Székely Marcell munkáit pedig bemutatták a kongresszus alkalmából rendezett kiállításon.

A két világháború közötti időszakban is voltak olyan nemzetközi tervpályázatok, ahol horvát és magyar építészek – ha nem is személyesen, de – találkozhattak. Az 1930-ban két zágrábi kórház számára kiírt nemzetközi pályázat vált a tudáscsere fő területévé. A zágrábi Zsidó Kórház tervpályázatán két magyar, illetve magyar származású építész is részt vett: Körner József egy modern, funkcionális egység, Breuer Marcell pedig egy merész, teraszos épület tervével. Az Alapítványi és Klinikai Kórház pályázatára magyar részről Füredi Oszkár nyújtott be terveket. Budapest és Zágráb városrendezési kérdései és az ezzel kapcsolatos tervpályázati anyagok a kutatás külön tematikus egységét képezték. Ez az új kutatás derítette ki, hogy az 1930-as zágrábi városrendezési tervpályázatra Magyarországról benyújtott egyik (nem díjazott) Észak-Dél mottójú pályamű Deli és Faragó budapesti építészektől származik, akik valószínűleg az egy évvel korábbi győri pályázatuk lakóegység-tervét építették be a zágrábi pályaművükbe.

A két világháború között a korszak legfontosabb nemzetközi szakmai szervezete, a CIAM (Congrės Internationaux d’Architecture Moderne) is lehetővé tette magyar és horvát építészek találkozását – különösen a közép-kelet-európai régiók problémáival specifikusan foglalkozó CIAM-Ost 1937-es megalakulásával. Az alakuló ülést Budapesten tartották 1937 elején magyar, cseh, lengyel, osztrák és horvát képviselőkkel és a zürichi titkár, Sigfried Giedion részvételével. A horvát Vladimir Antolić Zágráb városfejlesztéséről és problémáiról tartott itt előadást. A CIAM-on túl a nemzetközi avantgárd egyéb fórumai is lehetőséget teremtettek a találkozásokra, ilyen volt például a Pierre Vago magyar származású építész által szerkesztett folyóirat, a L’Architecture d’Aujourd’hui kiállítása Párizsban 1933-ban, és a milánói Triennale építészeti kiállításai az 1930-as években, ahol magyar és jugoszláv építészek munkáit is bemutatták. Fontos itt is megjegyezni, hogy a magyar és a horvát kapcsolat azonban itt sem a kölcsönös egymásra figyelésben jelentkezik, hanem párhuzamos gyakorlatként, a nemzetközi porondra való kilépés szándékával. Konkrét találkozások színterét jelentették a korszakban azonban a zágrábi és budapesti iparvásárok. A Jugoszlávia és Magyarország között 1940-ben megkötött kereskedelmi egyezmény eredményeként az 1940-es Tavaszi Budapesti Vásáron Josip Seissel, a zágrábi Állami Iparművészeti Iskola és Múzeum igazgatója tervezte a jugoszláv pavilont. Magyarország pedig 1940-ben, 1941-ben és 1942-ben is tartott nemzeti bemutatót a Zágrábi Vásáron.

A 2023 októberében Zágrábban, majd Budapesten bemutatott kiállítás anyaga a MÉM MDK honlapján hamarosan olvasható lesz, illetve a tervek szerint jövőre más horvátországi városokban, például Fiumében is bemutatkozik.

Sebestyén Ágnes Anna
művészettörténész
a MÉM MDK muzeológusa, a projekt egyik kutatója
(Baldavári Eszter, Tamara Bjažić Klarin, Boris Dundović, Ferkai András, Ritoók Pál, Sebestyén Ágnes Anna kutatásai és kiállítási tablószövegei alapján)