Ichigo ichie – találkozunk, de csak egyszer ebben az életben

Nemrég, egy Pecha Kucha esten, egy fiatal amerikai művész arról beszélt, milyen nehéz volt elfogadnia, hogy művei - murálokat fest - egyszerűen eltűnnek a kiállítás után. Az előadást hallgatva azon gondolkoztam, mennyire eltérő erről a japán felfogás, ahol az elmúlás, és ezen belül az egyszeri, nem megismételhető alkotás egészen különleges szépséggel, értékkel bír. „Ichigo ichie" - mondja a közmondás: találkozunk, de csak egyszer ebben az életben. Várhelyi Judit írása.

Az idő, a folyamatos változás és átalakulás inherens tulajdonsága az élő anyagból készülő alkotásoknak; talán ez lehet az egyik oka, hogy Japánban a kerttervezést, a bonsai-nevelést és a virágrendezést egyaránt művészeti ágaknak tekintik. A virágok esetében az évszakokat kifejező, szezonálisan változó növényanyag mellett gondosan megválasztott, rügyező ágak, épp csak feslő bimbók, vagy éppen már száradó, hernyórágta levelek is utalnak a természet változására, a létezés múlékonyságára.

Busidó, dzsúdó, kendó, aikidó - a különböző, japán harcművészeti ágak neve biztosan mindenkinek ismerős, hiszen egyre többen tanítják/tanulják Magyarországon is. A szóvégi dó 道 jelentése út; egy olyan ösvény, ami az univerzális igazság felismerése, a belső harmónia megtalálása irányába visz. Az ‘út’ azonban békésebb eszközökkel is követhető; erről árulkodik a teaceremónia neve - szadó -, a kalligráfiáé - sodó -, és a virágrendezésé - kadó, vagyis a virágok útja. Eszerint a felfogás szerint a virágok elrendezésében a külső szépség csak járulékos tulajdonság, a lényeg az alkotó és a befogadó szellemi útja, a természet valódi, belső szépségének felfedezése.

A japán virágrendezés másik neve, ikebana (élő virág), nem követel a hétköznapokban ilyen elvont gondolkozást, de még a legközönségesebb kompozíció is hordozza a hagyományos szellemiség egy szikráját és összetéveszthetetlenül más, mint az európai csokrok, asztaldíszek. A legfontosabb különbség, hogy az ikebana kevés anyaggal is erős hatást ér el, mert tömeg helyett elegáns, ecsetvonásszerű vonalakkal dolgozik, amitől a kompozíció mozgalmas és feszültséggel telített lesz. Ennek formai elemei - aszimmetrikus, gyakran hármas tagolású elrendezés, dinamikus egyensúlyon keresztül elért harmónia - egyaránt jellemzőek a hagyományos japán művészeti ágak bármelyikére, legyen az építészet, kerttervezés, versírás vagy monokróm tusfestés.

Ennek a hagyománynak fontos eleme az ‘üresség’ fogalma is; japánul ‘Ma’, 間, azaz egy térben és időben köztes hely, szünet, amely ritmust és formát ad a kompozíciónak. Az ikebana például nem csupán kitölti a teret, hanem mintegy magába olvasztja azt, miközben feltételezi a néző aktív részvételét is ebben a folyamatban. A kalligráfia esetében a ‘Ma’ az üresen hagyott hely az ecsetvonások között és körül; a fekete-fehér foltok harmonikus aránya.

A ‘Ma’ az építészetben is használt fogalom, amit először Arata Isozaki ismertetett meg a a világgal, egy amerikai kiállítás kapcsán, még a hetvenes években. Isozaki szerint a hagyományos, japán térérzékelés szorosan összefonódik az idő múlásával és a személyes, megtapasztalt élménnyel. A ‘Ma’ bizonytalan, változó karakterű, mivel a térérzékelést segítő elemek csak sejtetve vannak.

A fényképek a Sogetsu (magyaros átírással: Szógecu) iskola éves kiállításán készültek, Tokióban. Az iskolát 1927-ben alapította Tesigahara Szofu festőművész, merészen ötvözve a hagyományokat a modern képzőművészettel és a japán növényeket az európai virágokkal. Külföldiek számára ez a stílus így könnyebben megközelíthető, mint például a hagyományos Ikenobo.

Mint sok más, hagyományos művészeti ág, valaha a virágrendezés is kizárólag a férfiak hitbizománya volt és buddhista rítusokhoz kötődött. A monumentális, merev tatehana mellett lassan kialakult egy informális, kötetlen stílus is, a nagaire, ami kevesebb anyagot és egyszerűbb technikai tudást igényelt. A mai virágrendező iskolák mind ennek a két, egymást kiegészítő stílus ötvözésével alakult ki. A XVIII. sz. közepe óta pedig a virágrendezés elengedhetetlen részévé vált egy jó családból való fiatal lány nevelésének.

Az oktatás, még az olyan, modern iskolákban is, mint a Sogetsu, hagyományos, nem-verbális módszerrel történik. Az első év sémák másolásával telik; a növények és technikák megismerése mellett ezek célja, hogy rávezessék a kezdőket az esztétikai alapelvekre. A mester, vagyis szenszei nem magyaráz, csak javít a kész kompozíción - de azt is csak annyira, amennyire megítélése szerint a diák már arra felkészült és fogékony. A mester megválasztása igen lényeges, mert a kapcsolat legtöbbször egy életre szól. Én összesen közel tíz éve tanulok a Sogetsu ikebana egyik idős mesterétől, egy derűs, energikus, hetvenes éveiben járó hölgytől, aki fiatal korában még ismerte az iskola alapítóját. A tanítás a nyugaton megszokottnál hosszabb időt vesz igénybe, azonban az így szerzett tudás megmarad és készséggé válik. Japán persze nem áll egyedül ezzel a módszerrel, hiszen állítólag még Konfuciusztól származik ez a mondás: „Mondd el és elfelejtem; mutasd meg és megjegyzem; engedd, hogy csináljam és megértem."

Számomra maradandó élmény volt, amikor a szenszei megmutatta - „mert már látom a különbséget", mondta - hogy nem mindegy, melyik irányba hajlítok meg egy nádszálat, mert az egyik irányban az alig észrevehető, enyhe ívben megfeszül. A különbség csak árnyalatnyi volt, de valami akkor nyomot hagyott bennem és azóta ez az árnyalat mélységet és jelentőséget kapott; ma már elképzelhetetlen lenne nem úgy meghajlítanom egy nádat. Fontos ez? Talán szebb lesz a világ, vagy jobb leszek én, ha a nád helyesen görbül? Egy építész erre csakis igenlő választ adhat.

További információ az ikebana-iskolákról:

Sogetsu
Ikenobo