II. János Pál pápa tér: az ipari

A főváros egyik legnagyobb terének sarkában árválkodó állomás leginkább a környező utcák kiszolgálásra létesült.  A felszín alatti hatalmas, háromdimenziós négyzethálós terét az ipari jelleg és a funkcionalizmus uralja. Megnéztük, mennyire. Bán Dávid írása.

A Nagykörutat elhagyva, a Józsefvárost átlósan átszelő metróvonal a kerület szélén lévő végállomása előtt megáll még egyszer. A tervekben még Népszínház utca néven szereplő állomás végül a Köztársaság tér sarkához került. Az átadáskor már új szelek fújtak a fővárosi közterek elnevezésében, így a nehezen kimondható II. János Pál pápa tér lett a megálló neve. Utasforgalmi számítások alapján ez a legkisebb forgalmú állomás, a téren szinte jelentéktelen az utasmozgás – itt jóformán csak az Erkel Színház előadásainak idején élénkül meg az élet –, a megállót használók köre inkább a sűrűbben lakott Népszínház utcából és környékéről érkezik. Igaz, számukra a legfontosabb közlekedési tengelyt jól kiszolgálják a Blaha Lujza tér, illetve az Orczy út felé tartó villamosok.

A főváros egyik legnagyobb területű, újkori történelmünkben időnként meghatározó szerepű, most II. János Pál pápa névre hallgató terén szinte elvész a metróállomás. Nem véletlen, hogy az eredeti tervekben is leginkább a Népszínház utcához kapcsolódott a megálló, hiszen a nagy kiterjedésű tér északi oldala már komolyabb távolságra van a kijárattól, jóllehet ezt a területet a Rákóczi út buszforgalma megfelelően képes kiszolgálni. A metró információs rendszerében kellőképpen kihangsúlyozott Erkel színházi kapcsolat viszont a felszínen teljesen elvész, csak a gyakorlottak tudják, hirtelen merre kell fordulni a kijárat után. Ugyanakkor egy északi irányú második kijárat lehet, hogy megkönnyítette volna a színház és a tér másik felének bevonását is a metrózásba.

A tér sarkában a metróállomás felszíni műtárgyai ugyan határozottan kiemelkednek, de akárcsak a Bikás parknál, itt sem tudnak mibe simulni, mihez kapcsolódni, kicsit véletlenszerűnek érezhető elhelyezésük. Kapcsolat, előkép és utalások nélkül állnak magukban, nyitottan a tér vegyes stílusú házai felé. Maga a tér nagyszabású rendezésen esett át, s az állomáslejáró a kialakított sétautak rendszerében kapott helyet, ám nem sikerült igazán integrálódnia a hatalmas térségbe. Igaz, a park sem kínál kiemelkedő építészeti megoldásokat, izgalmakat. A felszínt áttörő lejárópavilon, mint már említettük, forgalmi szempontból érthető módon a Népszínház utca felé nyitott, mögötte – a fő iránytól rejtve, szinte jelzés nélkül – bújnak meg a liftek, melyeket a sorban harmadik elemként a felülvilágító aszimmetrikus doboza követ. Az egymással kapcsolatot nehezen találó három felszíni elem között víztükör feszül.

A mélybe ereszkedő utas először a többi állomáshoz képest szokatlanul szűk terekben találja magát. Rövid mozgólépcsőzés után egy kvázi aluljárószintre érkezik, amely az állomás felé tekinthető egyfajta galériának is. Az elegáns sötétszürke tónusú, trapézlemez borítású falakkal körbevett, a jegy- és üdítőautomatákat, a szolgálati helyiségek bejáratait és a forgalmi ügyelet ablakát magába foglaló előcsarnok átvezet minket az állomás tényleges terébe. Innen ereszkednek alá az újabb mozgólépcsők, de maga az állomás csak egy kicsit lejjebb, a vízszintes keresztgerendák szintjét elhagyva nyílik meg. Az előcsarnok galériájáról az állomás felé nézve szinte elveszünk a vízszintes és oldalirányú betongerendázatok sűrű szövetében, ami lefelé, a peron irányába nyitott ugyan, de a másik irányba, a födém felé már szinte nyomasztóan zárt. Mozgólépcsővel az állomásról a felszín felé haladva pedig úgy érezzük, egyre szűkül a tér, maga az előcsarnok innen szemlélve lényegesen zártabbnak hat, mint az ellenkező irányból.

A megszokottnak mondott, látszóbetonra alapozott, dobozos kiképzésű állomás kissé ambivalens. Az egész állomás hangulatát nagyban meghatározza a szerkezet látványos jelenléte – ami egyébként az egész metróvonal egyik alapvető, átfogó építészeti gondolata is volt –, de itt az optikai hatás kedvéért kamuflázs elemek is helyet kaptak. A kereszt- és oldalsó tartószerkezeti elemek egyfajta térbeli négyzethálót rajzolnak ki, ami szinte lebeg a peron felett. Vagy ha más szemmel vizsgáljuk, ránehezedik a térre: a fejünk felett „lebegő" többszintes betongerendázat egyfajta falanszteri jelleget kölcsönöz az állomásnak. A peronok fölött, az oldalfalakon is folytatódik ez a négyzethálós szerkezet, sőt, a látvány kedvéért egyes függőleges síkokba még akkor is oszlopsor került, amikor annak statikai funkciója nincs. Ugyanakkor érdekes játék, hogy míg a térség fönti részében masszívan uralkodik ez a beton hálószerkezet, addig ez hiányzik a peron szintjén, így az az érzésünk, hogy az állomás 80 méteres hosszában mindez alátámasztás nélkül, önmagát kiváltva, szinte a levegőben lóg. Amint a mozgólépcső ebben az erőteljes szerkezeti hálóban visz minket lefelé a mélybe, s minden irányban körbevesznek bennünket a betongerendák és az azokat kitöltő elemek, olyan benyomásunk támad, mintha az egész állomást hatalmas építőkockákból rakták volna össze, s az egész rendszer valahogy valószerűtlenül hat.

A szinte összepakolt óriás betongerendákból és fémlapokból álló állomásból árad a letisztult funkcionalizmus, a puszta célszerűség. Ezt erősíti, hogy a tér nagy részét kifejezetten ipari elemek – látszóbeton tartóelemek, a kitöltésekben a modern csarnokoknál megszokott trapézlemezes borítás, az előtérben, a mozgólépcsők, a vágányok feletti ipari fénycsövek és hasonló részletek – alakítják. Ez a meghatározó játék a szerkezettel, valamint a hatalmas kockaháló oly mértékben dominál, hogy végül elég szerencsétlen módon metszi keresztbe Jovánovics Györgynek a végfalra elhelyezett és kifejezetten ebbe a környezetbe illő betonplasztikáját. Szinte nincs nézet, ahol az egész munka egyben befogadható lenne: a mozgólépcsőről szemlélve kikandikál valami a tetejéből, a peronról kirajzolódik ugyan a mű nagy része, ám közelebb menve – elhagyva az utolsó keresztgerendát – nincs elég terünk ahhoz, hogy az egészre megfelelően ráláthassunk. Noha a kompozíció tudatosan számolhatott ezekkel a törésekkel, a szemlélő úgy érzi, kimarad valamiből, nem látja át az összhatást.

A szürke különböző árnyalatai által meghatározott állomástérben üde színfoltként hatnak a betont súroló sárgás fények és Hegedűs Andrea színes üvegtextiljei, amelyek több állomáson – Kelenföldön, Újbuda-központban és a Kálvin téren – visszaköszönnek, az egyik kedves, vidám arculati elemét adva az egész vonalnak. Ezek a szerkezetre és Jovánovics plasztikájára jól reflektáló színes, nagy felületű, a padok közti elválasztók biztonsági üvege mögé rejtett munkák jól megtörik a funkcionalista, ipari hatást. Valamelyest kiegyensúlyozzák, melegebbé és befogadhatóbbá teszik az összképet. A II. János Pál pápa téri állomás minden ridegsége, szokatlanul kezelt térszerkezete ellenére nem kellemetlen, ugyanakkor mégsem lopta be magát a szívünkbe.

Következő állomás: Keleti pályaudvar, végállomás

Bán Dávid