Ilyen lesz: húsz nap múlva újra nyit az Erkel

Tegnap voltam az Erkelben. Ragyogó Rigolettót láttam, fiatal-középkorú, családos-osztálykirándulásos közönséggel. Teljesen más szociális összetételű tömeg* (1800 fő) ül a nézőtéren, mint az Operában! Elismerés a kulturális kormányzatnak az Erkel, mint "népopera" életre keltéséért. Itt a jegyek az Operaház jegyeinek negyedébe kerülnek...

Az épület kívülről (nekem) úgy tűnik zavarosnak, ahogy van, de ezen nem segíthettek a felújítók. Belül azonban nekik felróhatóan fokozódott a jellegtelenség: a két legnagyobb baj a nézőtér (és a földszinti ruhatári szárnyak) depressziós-szürke színezése, valamint az emeleti nagy büfé világításának elégtelensége. Utóbbi érthetetlen tervezői hiba. A nagy, impozáns, enyhén hajlított alaprajzú terem hátsó-belső sarkai homályban ülnek, de annyira, hogy oda a közönség is vonakodik behúzódni, pedig ott kényelmesen majszolhatná a szendvicseket. De a fő-tér megvilágítása is gyengus, és azt tovább rontják a ki tudja miért ott lógó, két emeletet átfogó sötétvörös bársonyfüggöny-csokrok. Apropó, függöny: a színpad zavarosan retrós mintázatú, szedett vedett, nagy előfüggönye nem eklektikusan izgalmas, hanem egyszerűen oda nem illő.

Nagyon klassz viszont a nézőtér. A székek kényelmesek, a lábhely elegendő, a klíma csenden és jól teszi a dolgát, az akusztika pedig (a 14. sor közepén) fenomenális: Gilda pihegése is hallható a második felvonásban, miközben a herceg tenorjának vagy éppen Rigoletto baritonjának fortissimói sem zengenek vagy hasítanak a fülünkbe... Csak a belső tető sötétszürke színe és az abból vakítóan elővillámló spotfények együttese szerencsétlen. Mintha az Ötpacsirta utcai Építészpince alkalmatlan plafonvilágítása lett volna a példa.

A földszinti foyer vidám plafonja (nem úgy néz ki, mint Mizsei Anett fotóján) üdítő kivétel a szín- és világítástervezés esendőségeinek sorában. Azonban itt, a legnagyobb tömeget befogadó előtérben érhető tetten a közösségi helyek tervezésének gyakori - még ha mellékesnek is tűnő - funkcionális hibája: a női mellékhelyiségek szűkös száma. Kedves építész Urak: ilyenből legalább kétszer annyi kell, mint férfiúi megfelelőjéből. Az okokról kérem, konzultáljanak családi körben.

 

* tegnap az Erkelben a tisztesen öltözött magyar középosztály jelent meg. Az Opera közönsége ehhez képest szélsőségesen hivalkodó. Ott szmokingos-nagyestélyis, többségükben nyugati felsővezetők és ordenáré, kockás inges-bakancsos, ugyancsak külföldi bunkók egymást feszélyező siserehada botladozik a pazar termekben. Javaslom, hogy az Opera jegyeire diszkréten írják rá (angolul és - az illendőség kedvéért - magyarul), hogy zakó, vasalt nadrág és világos ing viselése ajánlott.

Szeretném azt gondolni,hogy most valami olyasmi történt, ami az elmúlt  24 évben nem vagy csak ritkán.

Nem a pénz behatárolt mennyisége, hanem az építészeti koncepció jeleníti meg a kultúra folytonosságát.Végre nem öntöttünk ki mindent a kukába. Az Erkel a közelmúlt nem dicső korszakának egy olyan mementója, ami nemzedékek kultúrához való viszonyát határozta meg. Kis(zene)iskolás korunktól jártunk ide és bár nyolcévesen félelmetes nagynak éreztem a hatalmas épülettömb csupasz bejárati homlokzatát, ezt nagyon hamar felváltotta a belsőben megtapasztalt, máig ható élmények sorozata.

Cso-cso-szántól Benny Goodmanig és Szvjatoszlav Richtertől Oscar Petersonig és Mozart operák, Lamberto Gardelli, Pablo Casals és a Schubert dalok örökös királya Dietrich Fischer-Dieskau... A világ legjobbjai fordultak itt meg.

Hatalmas rés volt ez a bástya falán. Hiába nem utazhattunk New Yorkba, de még Bécsbe is alig, ötször tapsolta vissza a közönség a nagy öreget, a még Bartókkal is együttmuzsikáló Benny Goodmant, akinek egyik utolsó európai szereplése volt itt az Erkelben. Ott könnyeztünk az erkély soraiban, mert ő is mi is tudtuk, hogy utoljára integet itt a klarinétjával. És ez a megtartva megújult ház most egy erős kapocsként jelenik meg a múlt és jelen értékei között. Szeretem a madártávlatból furcsa partedliként elterülő hatalmas házat fehér hasábjaival. Ki hitte volna, hogy a szecesszió jegyében emelt (tervezők: Komor Marcell, Márkus Géza és Jakab Dezső) de már a harmadik birodalom giganto stílusát előrevetítő eredeti 100 évest a hatvanas évekbeli és a mostani rekonstrukció jól és megnyugtatóan írta felül. Most éppen ennyire vágytunk, erre a gondos kiigazításra. Hogy az egyes fotókon hadihajószürke mennyezet milyen a valóságban, az majd kiderül, de összeségében a belső tér finom, egyszerű és tisztelettudó. Minden megmaradt és újakkal szépen kiegészített részletnek lehet örülni, a lépcsőkorlátnak, a kissé szoc.reálos mennyezeti kazettáknak, a büfében a kávé mellé szintén a 60-as éveket idéző Bernáth Aurél-i műélvezetnek, az akusztikai hullámoknak és a szépen megtartott, a szinpadot keretező faburkolatnak, (ami az első tévék kávájára emlékeztet), mintegy szimbolikusan hozzákapcsolva az előadások előtti izgalmak emlékét is, amit évtizedek előtt ugyanígy éreztünk és reméljük évtizedek múltán is érezni fogunk, ha majd ott ülünk a kellemes mohazöld zsöllyéken a halkan zsongó nézőtéren. A bejárat bezárását meg kell nézni közelről. Mindenesetre a korábbi bolti vasrácsokkal ékített fogadó ajtóknál messze jobb, bár az épület hatalmas kubusát a néhai erős árnyék- és ezáltal „beszívó” hatást adó felvezető lépcső+oszlopsor+előtető jobban  tagolta. A homlokzatból kiugró tetősáv erőteljesebb jelenlegi hangsúlya viszont jót tett a háznak. (Apróság, de külön öröm, hogy a két szürke vasajtó a bajárat két oldalán megnyugtatóan eltűnt.)

Jóllehet Wagner rajongó dédnagyapám kizárólag az Operát látogatta, 1914-ben mégis kénytelen volt beülni a Népoperába a Parsifal előadására, mert Wagner rendelkezése értelmében a Zöld Dombon kívül először itt, a nagyobb közönség számára is megfizethető helyen, tehát a későbbi Erkelben szólalt meg az addig csak Bayreuthban előadható mű.

Nemsokára mi is ünnepelhetünk itt Wagnerrel.

Köszönjük Zoboki Gábor, Laki Péter.