In memoriam Kunszt György (1924-2010)

A 2010. november 9-én elhunyt Kunszt György Széchenyi-díjas építészmérnöktől, filozófustól, a műszaki tudományok doktorától Miklóssy Endre búcsúzik.

Alig ismerek olyan építészt, aki egyben ne volna amatőr filozófus is. Azért lehet ez így, mert az építészet a világ egy részének a megformálása, ezért átfogó elméleti alap kell hozzá. De ilyet már nemigen találni "készen". A Nagy Narratívák 20. századi, tébolydává alakított világában ezek a világmagyarázó elvek immár minden hitelüket elveszítették, ezért lépett a helyükbe a "take yourself" tevékenység. Kunszt György érintettsége azonban mélyebb. Nem csupán a külvilág rendezésének a szándékából, hanem a belső orientációjának a megzavarodásából keletkezett.

A helyzetet Prohászka Lajos hajdani nagyhírű könyve a "Vándor és a bujdosó" jellemzi találóan. Az európai népek szellemes egzisztenciál-pszichológiáját adja benne, középpontjában a Szellem örök-nyughatatlan "vándorával", a némettel és az irracionális megsemmisüléssel folyamatosan farkasszemet néző, ezért a világ szellemi rendezésére képtelen "bujdosó" magyarral. A 20. század pervertálódásában ez egyrészt a Gondolat által eltakart Létezőt jelentette, klasszikus példája maga Heidegger (Tábor Béla felismerése szerint), aki a borzalmak évtizedeiben észre sem véve a történteket, Arisztotelész és Nietzsche viszonyán elmélkedik, mintha ennek a tisztázása bármihez is hozzásegíthetne a Létezés világában. Másrészt pedig jelenti azt a magyar aktivizmust, amely a napi kihívások rövidzárlatában elzárkózik kinden elméleti megfontolástól.

Kunszt György számára mindkét probléma realitás volt, és mindkettő mélyen foglalkoztatta egészen élete végéig. A meghatározó élménye, amivel még a háború előtt találkoznia kellett, a polgári individualizmus széthullása volt, ez vezette el a közösségépítés igényéhez, és ezen keresztül a népi írók mozgalmához. Bibó István, e mozgalom nagy elméletalkotója és 56-os forradalmunk kiemelkedő alakja mindvégig példamutató volt a számára a Szó és a Tett egységének a megmutatásával. Tapasztalnia kellett "von Haus aus" a magyar középosztály teljes orientációs zavarát és a katolicizmus formálissá üresedését is. Ebben a vákuumban találkozott azután Nietzschével, és az ő nihilizmus-kritikájával, ami a probléma alapját legalább megfogalmazhatóvá és ezáltal a szellemi kiút-keresését lehetségessé tette.

A kibontakozást lehetővé tevő másik lényeges élménye volt az, hogy a háború után fiatalemberként tagja lett a "csütörtöki beszélgetéseknek", a Hamvas Béla, Szabó Lajos, Tábor Béla által szervezett szellemi műhelynek (ő maradt meg e körből az utolsó élő tanúnak). Főképpen Szabó Lajos hatását kell itt kiemelnünk, aki mind a gondolataival, mind a személyiségével egy életre szóló döntő befolyást gyakorolt rá.

Az éjszakai vándor a személyes kapcsolatban tájékozódhat, ezt mutatta meg Kunszt számára a "dialógus-filozófia", aminek a lényege talán egy mondatban az egymásra való reflektálás, mint az igazság megismerésének az egyedüli lehetősége. Minálunk Karácsony Sándor és a "csütörtöki kör", nyugaton Ferdinand Ebner, Franz Rosenzweig, Martin Buber, akiknek az értelmezésével sokat foglalkozott. A kapcsolat alapja a Szó metafizikája, és ez elvezette őt az érték-ismerő nyelvfilozófiához, majd a modernista egyoldalúságnak ahhoz a meghaladásához, amit a különböző nagykultúrák közös őshagyománya jelent. Jellegzetes "magyar módra" ezt nem egy átfogó monográfiában, hanem az eredeti szövegek fölötti elmélkedéssel közelítette meg, imígyen elkerülvén a posztmodern szinkretizmus kísértését. "János evangéliuma, Platón Phaidonja, a Tao Te King és a Bhagavad Gita" - foglalja össze breviáriumának a tartalmát. A dialógus igénye vezette annak a vizsgálatához is, hogy más kultúrák mit gondolnak az európai filozófiáról, ezért tanulmányozta a Kiotói Iskolát, ama ritka esetek egyikét, midőn a "nem-Európa" nem csupán a nyugati technika, hanem a nyugati filozófia iránt is érdeklődik. Így jutott vissza végül a keresztény gyökerekhez is Szent Benedek Európa-építő munkájának elemzésével a földrész széthullásának idején. "A hagyomány jövője" címet adta az egyik legfontosabb tanulmánykötetének, azzal, hogy csak e jövő lehet egyúttal az emberiség jövője is.

Alapjában véve mégis építész volt, akinek a hivatása a tér és az anyag megformálása szellemi alapon, s a filozófia dolga ennek az alapnak a tisztázása volna. Alkotó építészi pályafutása azonban rövidre sikerült. Azt hiszem, kedvező körülmények közt is ez lett volna a helyzet, mert közelebb állhatott hozzá a tanító szerep - ahová aztán az élete alkonyán valóban meg is érkezett. De kedvező körülményekről egy szellemi ember számára a 20. század második felének Magyarországán csöppet se beszélhetünk. A kommunizmus által erőszakolt agyhalál a Bauhausos indíttatású fiatal építészt szinte azonnal letérítette a pályáról az építőanyag-technika terére, ami beilleszthető volt az uralkodó materializmusba. Számára azonban ez a munka "gályapadból laboratóriummá" volt, éppúgy mint egyik példaadója, Németh László számára. Jelentős tudományos eredményeket ért el a vasbeton-előregyártás és főképpen a nukleáris védőbeton-technika kidolgozásában. Ez utóbbihoz kimondottan a szellemi érdeklődés vezette, mert a korszak vezető tudománya az atomfizika volt, amivel ezért ő behatóan foglalkozott is. Ennek a szakértelmének köszönhette azt, hogy sokáig igazgatója és szaktanácsadója volt az Építőipari Tudományos Intézetnek. Ebben a minőségében kezdett hozzá a másik, nagy horderejű szakmai munkájához, a tudományszervezés módszertanának a kidolgozásához, amivel nagy nemzetközi feltűnést is keltett. (És aminek a teljes kidolgozását aztán a minálunk úgyszólván megszokott "S.I. faktor" sikerrel megakadályozta.)

Ezeket a szakmai sikereket annak köszönhette, hogy az "anyag-szellem" dichotómiát mindig a magasabb dimenzióban tudta feloldani, ebben Szabó Lajosnak a hatása volt döntő. Mindazonáltal személyesen idegennek érezte mindezt magától, és amikor megszabadult tőle, minden energiáját a filozófiának szentelte, beleértve az építészet-filozófiát is, amit a cenzúramentessé vált világunkban már legalábbis kifejthetett.

Építészelmélete a modernitástól kezdődött és a posztmodern értelmezéséig tartott, aminek az alapját a naprakész tájékozottsága adta, jól ismerte Deleuze, Guattari, Lyotard, Derrida, korunk nyugati filozófiája meghatározóinak a munkáját. Az áttekintésének az egységét ezzel az idézettel szemlélhetjük: "Talán nincs a szellemi életnek más olyan területe, amelyben a soron következő évezred annyira tisztán és végérvényesen lenne jelen, mint az építészetben. Érdekes ennek a kapcsolata a valláshoz, ami talán az egyetlen olyan szellemi-történeti realitás, amelynek a sorsfordulói egybe esnek az építészet sorsfordulóival. Ugyanakkor semmi közük sincs a teizmus hagyományos építészeti esztétikumához."

A legfontosabb és a legnagyobb feltűnést keltett könyve Klein Rudolffal közösen készült. A dekonstrukciótól a foldingig tartó világszemléleti átalakulást értelmezi Peter Eisenman munkásságán keresztül. Megközelítésének a filozófiai mélységét tekintve egyedülálló a hazai építészeti szakirodalomban.

Életének az utolsó negyedszázadában ezzel a felkészültséggel és igényességgel próbálkozott részt venni a hazai szellemi élet újjászervezésében. Nem őrajta múlt az a fölöttébb szomorú helyzet, hogy ehelyett a szellemi élet megélhetési szektákba szóródott szét, és így eltűnt belőle mindennek az alapfeltétele, a dialógus.

Óriási terjedelmű, és nagyrészt még kéziratban rejtőző életművét azonban ránk hagyta. Ennek az áttekintő méltatása egy, még előttünk álló fontos feladat.

Budapest, 2010. november

Miklóssy Endre

---

Kunszt György (Budapest, 1924. november 9. – Budapest, 2010. november 9.)
Kőszegi Lajos szócikke és  megemlékezése Kunszt Györgyről.