Janáky István: Tanügyi napló

2006. július 19. — augusztus 8.

Azért lassan rájövök, hogy ennek az egyetemi másodéves hallgatókkal zajló évközi foglalkozás (a tervkorrigálás) az oka. Mert az effajta tanítás közepette minden igazán fontos elmondanivaló előbukkan, előadódik és a tervek megbeszélése közben könnyedén, folyamatosan és pontosan kifejeződik. - Mindent elmondtam, nincs írnivaló...

Persze különbözik erősen a kétféle közlés. Az írott anyag karakterét a rögzítés rátartisága formálja, az írásnak spekulatív kompozíciója van, meg van fésülve, netalán megjelenik valahol, és így úgymond a kordokumentáció részévé lesz. - A tanteremben, a rajzok mellett, a fiatalok körében elhangzó szövegek viszont elillannak. Lehetne a beszédet felvenni és a hangokhoz társítani lehetne az odatartozó rajzok, modellek képeit, mindezt digitálisan, könnyedén. De félő, hogy a dokumentálás hátrányosan hatna vissza magára a cselekményre. Éppen hogy a tervek feletti szellemi cirkálás efemersége eredményezheti a jelenet különös emlékezetességét. Eme tünékenység teszi lehetővé, hogy a beszélgetés ne legyen didaktikus, hogy az improvizáció, a lelemény minden szépsége és okossága előállhasson.
Egy fiatal, éppen hogy serdülő építésznövendékkel (aki jó képességeket mutat), beszélgetni olyan, mintha a meglett tanár végre (megnyugodva) betekinthetné az építészettörténetnek a mély távolságba nyúló kozmoszát, és egymás mellett e tágas ligetben sétálgatnának... - De nini, mintha keresnének valamit! Mintha titkon kíváncsiak lennének, hogy létezik-e még egy, az idő terében elhelyezkedő kis rejtek a nagy parkban, ahol egy, még magyarnak mondható építészet ígérete húzódik meg. Úgy érzik, hogy ha nem lelnek ilyesmire, akkor sétájuk afféle nyegle turistakirándulássá szegényedik, és beszélgetésük észrevétlenül, egy hátborzongató ponton túl megfeneklik. - A fiatal sétatársat lelkesíti e sejtelmesség, mert a liget nagy, zegzugos és gazdag. Elfogja őt is az izgalom, amit szívesen neveznék Linné-érzésnek: az a felejthetetlen mámor ez, amely még a növényhatározóval a mezőt járó laikust is elfoghatja, nem beszélve az ismeretlen fajra vadászó tudósról.
Ám egyszer csak melléjük lép egy világfi, magas, elegáns alak, és kedvesen, de tolakodón mondja: "hallom miről beszélnek. De milyen hiábavaló a kíváncsiságuk. Nincs itt semmi ilyesmi, nekem elhihetik..." - Ezzel elmegy, mert látszik rajta, hogy még a vitát is feleslegesnek tartaná. Egyenletes léptekkel távozik, nem siet, és ahogy a minden irányban perspektivikus térben távolodik, a rövidülés szabályainak ellentmondón, alakja egyre növekszik, hatalmassá terebélyesedik. Hang nélkül is már-már mindent betölt.

A hallgató és tanára felemelik fejüket, mintha valami gyors és kínzó álomból ocsúdnának. Pillantásuk megint a rajzpapírra irányul, a rajzterem falaira, a nyitott ablakokra és az osztálytársakra. A tanár néhány fotót vesz elő, amelyek Adásztevel kisközség ravatalozóját ábrázolják. A növendékek nézik a képeket, nevetgélnek az óriás fenyegető emlékének valószerűtlenségén, és elmerülnek rajzaik részleteiben, ceruzájuk szorgalmasan jár.

 

2006. július 24.: Amikor e meleg napon a balatonújlaki ravatalozót fotóztam, jelenést láttam. Halk szózatot hallottam, amely az építményekből származott. Négy kis objektum volt ott egymás szomszédságában: egy újdonsült ravatalozóépület tornyocskával, a ma dívó bizonytalan vidéki magyar mérnöki stílusban. Mellette egy régies, de negyven-ötven évesnél biztosan nem öregebb fedeles kerekeskút, túl rajta egy épület 1,70 méter magas márványfalai álltak egy vasajtóval, tető nélkül, célszerűen és a felirat szerint is temetői hulladékgyűjtő szerepben. Ez volt a korábbi ravatalozó, körülötte rendben még (vagy már) tujaoszlopocskák sorakoztak perisztüliont képezve; drámai, groteszk építészeti jelenet. - Az együttest egy, az új épület közvetlen közelében magasodó urnatartó blokk egészítette ki, amelynek talapzatára egy szent száz éve fennmaradt, színes szobrát is elhelyezték, szemmel láthatóan összekomponálva azt az új urnakockákkal.
Az épület megjelenésén építészeti tanácstalanság érződött, a kút a paraszti régiségek együgyű megőrzésének sztereotip, jóindulatú szándékát mutatta. A szemétgyűjtő pompája a helyiek cseles leleményességét képviselte, míg a szobros kolumbárium véletlenül létrejött művészi ellentét volt. Mind e tárgyi szereplők ábrándos, laza együttessé társulnak, gyűjteményét alkották fél-öntudatban, mondhatnánk építészeti kómában létrejött képződményeknek.
Szemlélve ezt az esendő képet, mégis valami reményfélét kezdtem érezni a helyi (magyar) építészet illúzióit illetően. Ez a futó leírás is azt sejteti, hogy az ilyesfajta dolgok szemlélése és gyűjtése, szemmel tartása a műépítészetben hasznos stúdium lehet. - Ez a balatonújlaki példa csak egy. Ha ehhez hozzávesszük például néhány ravatalozóét, az adászteveliét, a nemesvitaiét, a csákváriét, a szomorú végű küngösiét stb., akkor már-már kellő anyagunk gyűlik ügyünkhöz. (Ám nem volna bizalomgerjesztő egy ilyen példatárat valamiféle írásos, rendszerező, tudományoskodó elemzés, osztályozás alá venni. Haszna inkább az volna, hogy az építészhallgatók terveinek javítgatása közepette lenne felmutatva és... aztán a példák és a terítéken lévő tervek frigyéből születhetne valamely kedves, gyermeki lény.)

 

2006. július 28.: Az eddigi (az építészettörténet által feldolgozott korábbi, közelmúltbeli és részben még ma is zajló) magyar népi, nemzeti és népnemzeti építészeti törekvések mind a hazai történeti és népi építészet és a népművészet más tevékenységei nyomán felhalmozott és többségükben a múlt által megemésztődött tárgyi hagyaték valamiféle rekonstruálásán alapultak... Magam most azt gondolom, hogy a manapság létrejövő és fellelhető tárgyi anyagot kellene megfigyelni (amely persze egyes pontokon és különböző mértékben össze van nőve a múlttal).

 

2006. július 30.: Két eset tartozhat ide, amelyek - távolról vagy közelebbről - összefüggnek az eddigiekkel.
1998-ban az építész Mesteriskola társaságával Svájcban voltunk. Bázel mellett egy iskolát jelölt az úti programunk, amely az 50-es években épült, akkor, amikor Magyarországon a szocreál után a legnagyobb volt az építészeti tanácstalanság. (Az építészek nem tudták, merre menjenek tovább. Úgy tűnt, hogy a világ építészete közben, a kényszerűség e pár esztendeje alatt, szellemben és anyagiakban maga mögött hagyta a hazai tervezést, le vagyunk maradva.)
Közeledtünk hát a svájci iskolához, amely tágas településen állt szabadon, egy szétszórt lakóépületekkel beépített zónában. Buszunk parkolójától az iskoláig körülbelül egy kilométert kellett gyalogolnunk. Utunk egy terjedelmes ligeten vezetett keresztül. E parkban a különféle fák tíz-tizenöt méterre álltak egymástól, köztük a sík terepet gondozott gyep takarta, így minden irányban mély, tágas betekintés nyílt a fák oszlopai között.
Társaságunk a park legbelseje táján járva egy pad előtt haladt el, amelynek pontosan a közepén egy öreg pár ült. Senki nem volt a közelben, ők szorosan egymás mellett helyezkedtek el, szinte összenőve. Sötét színű ruházatuk szinte egybeolvadt, és a textilek komor felületén ott feküdt a finom, bonyolult kis tömeg: egymáséba kulcsolt kezük. Ültek mozdulatlanul, és elmerengve néztek bele a liget messzeségbe vesző távlatába. Amikor eléjük értünk, köszönésképpen kissé megbillentették fejüket, de aztán, mint akinek sürgős, hogy korábbi állapotukba mielőbb visszakerüljenek, ismét a távolba pillantottak.
Az iskola szépséges épületegyüttesének megtekintése elhúzódott. Két óra elteltével tértünk vissza, megint a parkon át. - Az idősek ugyanúgy ültek, mint korábban. Megint biccentettek és mosolyogtak egyet, és megint mindjárt visszaemelték tekintetüket a fák mély csarnokára. Miután elhagytuk tanyahelyüket, hirtelen kíváncsiság fogott el, hogy vajon mit nézhetnek ilyen csendesen és kitartóan. Nemsokára elváltam társaimtól és kértem őket, várjanak rám pár percig a busznál.
A gyalogút szerencsémre jótékonyan kanyarodott, így észrevétlenül a két üldögélő háta mögé tudtam kerülni. Tizenöt-húsz méterre tőlük megálltam, elfoglaltam leshelyemet, és becéloztam ugyanazt az irányt, mint amerre ők vetették öreg szemsugarukat. Amerre néztünk, arra a liget fáinak tere a messzeségben összeszűkült, a látvány beleveszett a törzsek és lombok sűrűjébe.
Ők ültek mozdulat nélkül, én pedig feszülten figyeltem. Csend volt. És akkor biztonsággal megéreztem, bár látni nem láttam, mit néznek. Várakoztak. A halált várták, mert azt gondolták, hogy az e békés helyen, a fák között a messzeségből fog előtűnni, és lassan fog közeledni, a perspektíva törvényei szerint növekedve, de szelíden és barátsággal.
A másik elbeszélés arról az építményről szól, amely a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem három végzett építészhallgatójának (Varga Anikó, Huszár András és Gál Béla) tervei szerint és művezetésével létesült Taliándörögdön, a Művészetek Völgyében, a gótikus rom szomszédságában, 2006 júliusának végén. Ez egy 690 négyzetméteres fedett tér volt, amelynek tartószerkezete kétcolos pallókból épült, ponyvával fedetett, és amely alá a váz és a fedés elkészülte után egy nagy büfé, a hozzá tartozó fogyasztói padok és asztalok, zenepódium és mindenféle árusító- és kiállítóstandok települtek.
Ha lennének illusztrációk, azok a mű négy állapotát mutatnák: a vázat kezdetben, a kitámasztás és a fedés nélkül, aztán a kitámasztókkal, a fedés és a büfé betelepülésének indulását, harmadikként akkor, amikor az építmény már kész és az alját megszállták az árusok és a közönség. Végül a negyedik korszak a romlásé, amely már a használat közben megindult, és a provizórium elbontásával teljesedett be.
1) A váz pallóoszlopainak erdeje és a rácsos födémtárcsa együttes szerkezete makulátlanságban állt és még érintetlen volt további épület-szerkezettani és -statikai kívánalmaktól, és a használat szükségletei sem jelentkeztek. (Makulátlan volt, mint a halál, amelynek szeplőtelenségére a svájci aggok áhítoztak.) - A fiatal építészek (gondolom) kedvtelve szemlélték a zord kőrom párját, a tündöklően világos értelmű ellentétpárt, amely zöld mezőben, nagy, sárga gabonaföldek háttere előtt büszkélkedett.
2) De keserű napjaik következtek, amikor ezt az építészeti áhítatot a majdani használók kisszerű, önző, kicsinyes, szűk rendeléseinek az építészek szemében tisztátalan fertőzése kezdte megzavarni. Ezeket az ügyeket már nem lehetett rendszerbe terelni, és nem volt lehetséges tisztán el sem választani őket a váz architektúrájától, mert rá-ránőttek arra. Az építészek egy darabig még bíztak uralmuk lehetőségében, de aztán fuldokolni kezdtek a használat sokrétűségének gyorssodrású áradatában. Sértődöttek lettek. A kitámasztók csomópontjai sem sikerültek már jól, a ponyvatető sem tudott szervesen hozzáépülni a szerkezethez.
3) A használók, a büfések, árusok, kiállítók, zenészek, a világítóberendezések rohama sietős és lehengerlő volt. A természetes gyepes padozat hamar eltűnt a mindenféle hevenyészet lemezfalak, ponyvák, sátrak, padok, pultok, mosogatók, szekrények, göngyölegek, áruk, kiállítási és emléktárgyak és az emberek taposásában. Megindult az üzem.
Távolról közeledtem a nyitás napján a hely felé. És csodák csodája, a szent váz, éppen a mássága révén, most érintetlenebbnek tűnt, mint kezdetben. A kaotikus nyüzsgés és a vázszerkezet ellentétét sokkal érdekesebb dolognak láttam, mint az első váz-rom-táj viszonyt.
4) 2006. július 29-én este, amikor egy koncert előtt alig volt talpalatnyi hely a tető alatt, éppen megérkezett egy kis vihar, eső zúdult és szél támadt. Az emberek és tárgyak egymáshoz préselődtek, a tetőn kezdett beömleni a víz. Megindult az enyészet munkája.

 

 

2006. augusztus 2.: Július 31-én ismét kimentem megtapasztalni a helyzetet. Majd augusztus 2-án ismét. A romlás lassan dolgozott, még állt az építmény, zajlott alatta a völgyhét. Az időjárás kegyet gyakorolt. - Ma észrevettem, hogy a ponyvatető is a vázra rátelepedett élősködők közé tartozik, nem a szakrális váz, hanem a profanitás része. (Az építészek a "Rakpart Galéria" nagy ponyváihoz tudtak csak hozzájutni. Ezeken magyar festők képeinek felnagyított reprói és a hozzájuk tartozó tájékoztató szövegek szerepeltek. A tetőre helyezett ponyvákon a képes oldalak felfele néztek, és alulról csak a transzparencia révén voltak láthatók.) A tervezők, saját bevallásuk szerint, a váz konstruálásakor nem tudták, mivel fognak fedni, mint ahogy nem sejtették a tető alatt történendőket sem.

 

2006. augusztus 5.: Ülnek a városi emberek Pulán, a Bárka Színház ideiglenes, üres nézőterén. A háttérben a templom látható oldalnézetben, balra nagy kukoricás, jobbra a falusi házak hátsó oldalai melléképületekkel. Megöregedett hornyolt cserép és síkpala tetők, kertvégek, különféle építőanyagok és szerkezetek spontán együttese, szegényes, de változatos, otthonos kompozíció, bágyadt szépség. A kertek végei összeérnek, összevegyülnek a dió-, hárs- és gesztenyefás templomkerttel. A templom finom klasszicizmust őriz.
Szóval a völgyhetező vendégnépek üldögélnek itt, nézik a falusi naplementét, eszegetnek, talán csendben várnak is valamire. Ez az építészet, amely itt mostan körülveszi őket, most tetszik nekik, hiszen ez vonzotta ide őket. Ám meg sem fordul a fejükben, hogy ehhez igazodni kellene, amikor maguknak építenek. Mert akkor mindebből csak e környezet szegénységére, szerénységére emlékeznek. Csalárd viselkedés ez. Ez a kapolcsi tíz nap is egy semmi, mert a közönség csak nézegeti a falu maradványait, sajnálkozik, tetszeleg, szinte gúnyolódik magán, hogy őt ez vonzza. Aztán hazatérve elfelejtkezik róla, vagy ha nem, akkor az emlékek olyan rémekként kelnek általa életre, mint a Stephen King állattemetőjében eltemetettek: Salföldön, a Rózsadombon...

 

2006. augusztus 8.: Esős idő volt a taliándörögdi pavilon bontásakor. A kultikus váz még állt (a hevenyészett statika és a tapasztalat nélküli szerkezeti ismeretek ellenére). A ponyvafedést egyre jobban szétszedte a szél, gödreiből a munkások terelgették ki a vizet. A préselt fatáblák is lekerültek az oszlopokról, a padozatról traktorokkal hordták el a szemetet, a maradványokat. A váz visszakerült érintetlen, halotti állapotába. Az építészet pár órán át megint magányos diadalt ült. Ezt azonban csak magamban lestem meg.

Janáky István (szöveg), Varga Anikó (kép)

Az írás megjelent az Élet és Irodalom 2007. január 26-ai keltezésű számában.