Jelkép, jelleg, jelentés - egy épület értelmezési kérdései

Az építtetők és tervezők Berzsák Zoltán, Mravik Csaba, Tóth Balázs és Bálint Sándor szándéka nyilván az volt, hogy az épület a megújuló városközpont jellegét meghatározó „téri események", „városközpont-képző elemek" sorába lépjen, hiszen ahogy az építészek megfogalmazzák „e kitüntetett helyen álló épület jelképévé kíván válni a városrész jövőjét meghatározó új gondolkodásnak." Mint látni fogjuk, az épület kompozíciója és telepítése éppen e jelképiségre való törekvés kapcsán vet fel egy egész sor kérdést - Haba Péter írása Rákosmente új városközpont étterem-és irodaépületéről.

A rákosmentei városközpont átfogó megújításának és közösségi centrummá formálásának immár öt éve zajló folyamatában az önkormányzat fontos szerepet szánt annak a nemrégiben befejezett épületnek, mely a városháza bővítményeként részben éttermi és kulturális, részben irodai funkciókat lát majd el. Mindezek révén az új épület sajátosságai csak szélesebb összefüggésben, az egész városközpont-projekt kontextusában válnak értelmezhetővé. Mielőtt tehát rátérnénk az épület részletesebb elemzésére, górcső alá kell vennünk a kontextust, a keletkezés körülményeit is.

Ha a rákosmentei főtér kialakítása és a hozzá kapcsolódó sétány koncepciója kapcsán azt mondjuk, hogy „a városrész az identitását keresi", máris érezzük az elmúlt fél évszázad egyik legtöbbet vitatott építészetelméleti kérdéskörének súlyát is. A hely karaktere, illetve a lokális építészeti hagyományok és a kortárs építészet viszonyára vonatkozó diskurzus egyik – általánosan elfogadott – alapjaként a közösségek helyhez való kötődésének egyik fontos feltételének tekintik az adott kulturális csoport önazonosságának sajátos környezeti megnyilvánulásait. A helyi karakter értelmezésének ezerféle módja született: sokan specifikumokat, semmivel sem összehasonlítható jelenségeket keresnek, míg mások már az általánostól való egyszerű különbözésben, a klimatikus és/vagy topográfiai viszonyokhoz való igazodásban, egy-egy településszerkezeti konfigurációban vagy szituációban, sőt, a tömeges jelenségeken belüli változatok lokális kombinációjában is a „sajátost" látják. Megint mások a helyi formaelemek vizsgálata helyett inkább a kontextusra irányítják a figyelmüket, s a „talált elemek" teljes újrakomponálásának technikáját választják. Érthető e szemléletbeli sokféleség, hiszen a közösségi identitás, a hely és az építészeti karakter közötti kapcsolatok finom árnyalatainak meghatározása, a lokálisnak vélt jellegzetességek hitelének és valódi jelentésének felkutatása, a „helyben" összegyűlő kulturális elemekkel való azonosulás a modernizmus és a globális építészeti tendenciák térhódítása, az univerzalizáló városmegújítások évtizedei, a posztmodern ironikus múlt-reflexiói óta különösen nehéz feladat. Sokfelé megismerték már a közösségek az „értékvesztés" vagy „értékhiány" élményét, melynek nyomában mindig felbukkant az identitás visszakeresésére vagy megteremtésére irányuló törekvés is. A hivatalos szervek – a szimbolikus aktuálpolitizálás lehetőségét megérezve – gyakran „lovagolják meg" e törekvéseket, s teszik a helyi építészeti közprojekteket gyorsan avuló anakronisztikus múltidézetekké. A felelős építész dolga tehát nem könnyű: úgy kötődni a helyhez, hogy annak minden – pozitív és negatív – sajátosságát és történetének egészét – „virágzónak" és „hanyatlónak" tekintett korszakait – felvállalva populizmustól mentes, de a közösség számára mégis kulturális fókusszá válni képes, viszonyítási pontként működő építészeti elemek szülessenek.

Alighanem Bolberitz Henrik, Rákosmente főépítésze is ezt a szakmai magatartást osztja, hiszen – mint mondja – „nem hiszek az erőszakos, és a múlt megváltoztatására irányuló próbálkozásokban. Mondhatjuk, hogy mennyivel szebb volt a régi rákoskeresztúri parasztházas utcakép, bontsuk le a paneleket és építsük vissza. Ez teljesen irreális elgondolás, az élethez semmi köze sincs. Sokkal ésszerűbb tudomásul venni azt, ami van, és abból építkezni." Bolberitz hozzáteszi, hogy a Pesti út és a Ferihegyi út kereszteződése környékén felépített panelházak mint önmagukban is hangsúlyos építészeti elemek létrehoztak maguk körül egyfajta központot, de ez „méltatlan volt szerepéhez: elhanyagolt buszpályaudvar, sok beton és aszfalt, járhatatlan járdák, lepusztult bódék." A 2006-ban indított projekt ezen akar változtatni: a koncepció szerint „mindaz, ami városközpont-képző elemként számba vehető – főbb intézményeink, látványosságaink – a Pesti út mentén sorakoznak, ez az elképzelés egy lineáris városközpont kiépítését célozza meg." A főépítész arra is céloz, hogy a városrész közösségi életének felpezsdítéséhez, önmagára találásához semmi másra nincs szükség, mint egy „igazi agorára", „ahol az emberek tudnak találkozni, beszélgetni egymással, ahol lehetőség van a közösségi élet megélésére. Egyáltalán, hogy élmény legyen itt lenni." A megoldás tehát szerinte nem valamiféle ideológia megteremtése, hanem a már meglévő, de még gyenge köztéri közösségi élet megerősítése az utcák és a terek rehabilitációja, rendeltetésbeli sokfélesége által. A városközpont e funkcionális gazdagítását szolgálja a buszpályaudvar helyén kialakított és – most úgy tűnik – kiválóan tervezett köztér mellett az említett új épület is, mely a polgármesteri hivatal, a közösségi házként működő Fuchs-kastély és a helyi tűzoltóság épülete által határolt, árnyas fákkal tarkított kis tér a Pesti út felőli oldalán áll. Az épület földszintjén kulturális események, kisebb előadások, koncertek rendezésére is alkalmas éttermet alakítanak ki, az emeleten osztatlan terű iroda helyezkedik el.

Az építtetők és tervezők Berzsák Zoltán, Mravik Csaba, Tóth Balázs és Bálint Sándor szándéka nyilván az volt, hogy az épület a megújuló városközpont jellegét meghatározó „téri események", „városközpont-képző elemek" sorába lépjen, hiszen ahogy az építészek megfogalmazzák „e kitüntetett helyen álló épület jelképévé kíván válni a városrész jövőjét meghatározó új gondolkodásnak." Mint látni fogjuk, az épület kompozíciója és telepítése éppen e jelképiségre való törekvés kapcsán vet fel egy egész sor kérdést.

A tervezők nem annyira az építészeti környezet elemeiből, mint inkább az adott téri szituációból indultak ki: az volt a céljuk, hogy a ház egyfajta formai átmenetet képezzen a Fuchs-kastélyt körbeölelő kis liget természeti alakzatai és a városháza horizontális tagolású tömbje között. Elképzelésük szerint a Pesti út és a tűzoltóság felé néző, töredezett vonalvezetésű, vertikális sávjai a környező fák hajladozó törzseit-ágait megidézve mintegy beleoldják a házat a parkba. A formavilág e tudatos felbontottságát fokozza az épülettömeg lépcsőzetessége, a városházától a kastély felé egyre csökkenő magassága, illetve a kastély felőli homlokzat szinte teljes megnyitása is. Hogy a fák formáinak építészeti „lefordítása" meggyőzőbb legyen, s a fragmentációra alapozott építészeti rendszer kiteljesedjen, a sávok túlfutnak az üvegfalak felső élén, s pártázatra emlékeztető „fogsort" alkotnak. A tervezők azonban mégis használtak néhány lezáróelemet: a Pesti úti homlokzat városháza felőli végét szélesebb, konzolosan előreugró és toronyként felmagasodó falszakasz jelöli ki. Ez a részlet egyfelől erős cezúrát képez a két épület között, másfelől a tradicionális városházák tornyait pótló elem is. (A „torony" és a „pártázat" együttese akár még a középkori városházákra is emlékeztethet, bár a tervezőknek sejthetően nem állt szándékában ilyesfajta asszociációkat kelteni.) A toronyszerű elem mindemellett az irodarész bejáratának kiemelését is szolgálja, s ekképp az épület két fő funkciója formai értelemben is elhatárolódik egymástól. Míg az irodák zárt-vertikális hangsúlyt kaptak, addig a kastélyra néző oldalról nyíló étterem a nagy üvegfalak révén szinte kiárad a külső térbe.

Az építészeknek azonban ezt az izgalmas esztétikai koncepciót nem sikerült konzekvensen végigvezetniük. A városháza bütühomlokzatával szembeni oldal ugyanis csak egy durva, mindenfajta formai artikulációt nélkülöző „vágásfelület", egy néma tűzfal. A két homlokzat között kellemetlen arányú kiszolgálóudvar alakult ki, amely nagy eséllyel válik majd a szeméttárolásra használt, taszító „hátsó fertályok" sorsára. Érezve, hogy ez a szituáció nem egyeztethető össze az új épületnek szánt kitüntetett közösségi céllal, a tervezők egy egyszerű betontömbbel takarták el a térközt.

A városházával való formai-funkcionális kapcsolat tisztázatlansága miatt az épület kissé nehezen találja meg helyét a térben, hiszen tömegében és telepítésében nem elég független ahhoz, hogy minden szempontból önálló középületnek tekinthessük, viszont a szinte funkcionális „szakadásnak" tűnő említett térköz miatt nem tekinthető egyértelműen a városháza új szárnyának sem.

Ez a bizonytalan formai státusz gyengíti az épület „jelképpé" válásának esélyeit is, mint ahogy az is kérdéses, hogy az átmenetiség és a fragmentáció esztétikájára épülő, fák közé rejtőző kompozíció betölti-e majd a kívánt szerepet, képes lesz-e építészeti fókuszpontként megjelenni a nagy téri távlatokban kibontakozó új városközpontban, s – ez a legfontosabb – a helyi közösségek magukénak érzik-e majd. Talán ez az épület nem kellően kompakt és lezárt s túlságosan bőbeszédű ahhoz, hogy pontszerű viszonyítási elemként, mindenki számára könnyen felidézhető szimbólumként artikulálódjon. Persze az is lehetséges, hogy az épület impulzív és erősen asszociatív formavilága, expresszivitása, a hely sajátos téri szituációjához való igazodása – még ha számos ponton ez meg is bicsaklik – önmagában elég ahhoz, hogy emlékezetessé, élményszerűvé váljon a látogatók számára – s ha ez igaz, akkor éppen e „különlegessége", a környező épületektől való éles különbözősége összekapcsolódhat a megújuló városközpont évről évre formálódó karakterével.

Haba Péter