Jeney Lajos szellemi hagyatéka a Lechner Tudásközpontban

Jeney Lajos családja a tavaly augusztusban elhunyt Ybl-díjas építész szakmai életművének egyes részeit a Lechner Tudásközpont tervtárának adományozta. A hagyaték átadásakor a család tagjaival az építész szakmai életútjáról, karizmatikus személyiségéről, az ízig-vérig mérnökemberről beszélgetett Juhász Réka, a Lechner Tudásközpont munkatársa.

"Közösségi ember volt, de mindig vezető. – kezdte az emlékezést lánya, Erzsébet. - Sokszor ütközött, állt ki a véleményéért. Megosztó személyiség volt, emberfeletti szorgalommal, olyan, aki saját erőből érte el eredményeit. Kérlelhetetlenül következetes, megingathatatlan hittel rendelkező, kemény, puritán és kitartó ember. Ügyei voltak, missziói, nem munkái. Életműve legfontosabb vállalásai: a többfunkciós, általános oktatási és nevelési központok hazai megteremtése, ennek az ügynek a képviselete az UNESCO szakmai munkacsoportjában, az első magyar komplex iskolaépítési kutatás vezetése, a hátrányos helyzetű település program, a tornaterem építési program, egytől egyig olyan ügyek voltak, amelyek előmozdítására semennyi energiát és saját erőforrást sem sajnált."

Sokszor pénzt sem kért a munkáért. Idősebb korában sok vitája volt emiatt a családjával, akiket szintén nem a meggazdagodás vágya, csupán a veszteség elkerülése hajtott. Számtalan külföldi konferencia-részvételt, vidéki szakmai utat és programot finanszírozott saját költségén. Mindig csak az ügy számított, amit sikerre kellett vinni, amiért semmi sem volt drága. Polgármestereknek segített településrendezési tervet készíteni, ingyen. Szülőfalujában, Biharnagybajomban, mely szintén szívügye volt, saját pénzéből támogatott tehetséges, hátrányos helyzetű gyerekeket továbbtanulásukban. Közülük egy kislány, a temetésen mondott köszönetet a támogatásért.

"Vagy nem kért pénzt, vagy elutasította, vagy nevetségesen keveset kért, vagy elfelejtették kifizetni és őt nem zavarta, nem járt utána, hogy hol a honorárium. Nem ismert semmilyen akadályt, csak az építészeti céljai érdekelték - kapcsolódott be a beszélgetésbe Jeney Attila. - Azért, hogy legyen, lehessen építészeti koncepciója egy olyan településnek is, amely egyébként nem tudná megfizetni egy építész szolgálatait, kitalálta, hogy minden településnek legyen főépítésze, s ezt a feladatot Ybl-díjas, elismert építészek vállalják társadalmi munkában. Ő maga saját példájával járt elől, több falunak, városnak is főépítésze volt, számos helyen díszpolgárrá is avatták. Persze nem titok, volt olyan település, ahol nem fogadták szívesen a fővárosból jött „tanácsadót." Ő azonban megtalálta azokat a helyeket ahol nyitottak voltak az ötleteire, ezeknek a településeknek pedig évtizedekre előre terveket készített azért, hogy minőségi, szép építészeti arculatot, egységes településképet alakíthassak ki maguknak."

"A gyászszertartáson nyitottunk egy szép emlékkönyvet, amelybe bárki beleírhatta búcsúzó szavait, emlékeit Jeney Lajossal kapcsolatban – folytatta Erzsébet. – Ugyanez a könyv a Magyar Építőművészek Szövetségében tartott megemlékezésen is kinyitva várta azokat, akik még üzenni kívántak neki, akik meg akarták örökíteni a búcsújukat. A MÉSZ elnöke, Sáros László György tollából került bele az alábbi bejegyzés, amely mosolyt fakasztóan pontos metszet Jeney Lajosról: „A mindenkori, tehát örökös, első hozzászóló mezét ezennel bevonom." Mert ő volt az, aki, mindig mindenhez hozzászólt, mindig elsőként véleményt nyilvánítva, állást foglalva."

"Őrületes bizonyítási vágy volt benne. Nehéz sorsú parasztgyerekként már gyerekkorától igyekezett, hogy mindig kitűnő tanuló legyen, hogy bejuthasson a megfelelő iskolákba, hogy jó eredményeivel ellensúlyozva szerény anyagi hátterét, tandíjmentességét biztosíthassa. Jellemét meghatározta a bihari származás, valamint a rideg, kemény református kollégium tartást és tudásvágyat adó szellemisége. Úgy tartotta, hogy minden nap csinálni kell valami értelmeset, és ennek jegyében mindig munkálkodott is valamin. Nekünk, gyermekeinek szintén ezt tanította, ezt láttuk tőle. Igaz, mindezt nem mindig volt könnyű elviselni. Ő ezer dolgot csinált, nagyon magasra tette a lécet saját magával szemben is." - hangsúlyozza az építészmérnök fia, Attila.

Humán gondolkodó volt, ami nem csak az építészetben, de minden másban is megnyilvánult. Sok festővel, szobrásszal dolgozott együtt, elismerte és csodálta a tehetséget. Nagyon szilárd és határozott értékítélete miatt, mely objektív, belső mércéje volt, sokszor hívták zsűrizni, értékelni építészeti, művészeti tárgyakat. Maximalista volt, nem kötött kompromisszumot. A család véleménye szerint azonban a küzdelmei, a szakmai konfliktusai főleg az őszinte véleménynyilvánításaiból, a keresetlen szókimondásából adódtak.

"53 éves házasságunk alatt a család, a gyerekek, a háttér biztosítása az én feladatom volt – vette át a szót Jeney Lajos özvegye. - 1965-ben, amikor Lajos elnyerte az UNESCO ösztöndíjat, első gyermekünk, Erzsébet, még csak 3 hónapos volt. A férjem egy napon azzal jött haza, hogy lehetősége van tanulmányozni Nyugat-Németország, Hollandia, Svédország, Finnország és Svájc iskolaépítészetét, az adott országokban, az intézmények helyszínén. Mindez azonban 8 hónapig tartana. Mivel még nagyon kicsi volt a lányunk, elém tárta a kérdést. Én egy percig sem gondolkodtam. A hatvanas években nem sokan jutottak ilyen lehetőséghez. Kihagyhatatlannak ítéltem az alkalmat, noha tudtam, hogy ez számomra is hatalmas feladat lesz, egyedül a babával. Aztán, később, mikor Ybl-díjat kapott, a díjkiosztó ünnepségen felrángatott a színpadra és a közönség előtt azt mondta: a díj fele a feleségemé."

Miután hazatért, szinte „hittérítőként" ismertette meg a felelős döntéshozókat, az érintetteket a külföldi minta előnyeivel: a közösségi élet hagyományosan elkülönült helyeit, szokásait és szükségleteit - az oktatást, a művelődést, a sportot és jó néhány közösségi szolgáltatást - integráló általános nevelési központ ideájával. Munkája nyomán 200 ilyen létesítmény jött létre lassanként az országban. A beszélgetésünk során Erzsébet lányától tudtam meg, hogy amikor Laták Ede keceli tanácselnök nem sokkal az UNESCO tanulmányút után hallotta édesapjukat a rádióban beszélni a külföldi útjának tapasztalatairól, az általános nevelési központok létrehozásának tervéről, akkor a kis Trabantjával „felkocogott" Pestre – az egyébként előszeretettel anekdotázó Jeney Lajos egyik állandó története volt ez - és azt mondta, hogy neki kell egy ilyen nevelési központ Kecelen. Pénzt, paripát és fegyvert előteremtett hozzá, így az Ybl-díjas építész itt hozta létre az első, később referenciaként használt komplex intézményt, a mintaprojektet. Nagy öröm volt számára, hogy Victor Vasarely ajándékozta a homlokzatot díszítő képet az Általános Nevelési Központnak. Koszta Sándor akkori állatorvos egyszerűen írt egy levelet a művésznek Franciaországba. Az első, elutasító válasz után néhány héttel Vasarely mégis vállalta a felkérést, ajándékba tervezett munkáját a pécsi Zsolnay-gyárban készítették el, és 1984-ben került mai helyére. 1985 óta a művész szignója és az alkotás neve, a LECEK is olvasható a kép mellett – utóbbi a város nevének megfordításából ered. Ez volt egyik olyan munkája, melyre mindig szívesen emlékezett Jeney Lajos.

A hazaszeretet minden gondolatát áthatotta. Többször vett részt tanulmányúton, sokszor utazott külföldre, rengeteg országban járt. Nemzetközi rendezvényeket, programokat hozott Magyarországra a MÉSZ bizottsági elnökeként. Sok külföldi munkaajánlatot kapott életében, de ragaszkodott a hazájához. Mindig azt mondta, hogy ő csak itthon tud dolgozni, itt van feladata. 

Miután Magyarországon is bevezették a DLA fokozatot, elkészítette és nyilvánosan megvédte doktori disszertációját a BME Építőművészeti Doktori Iskolájában. Hatvanas éveinek végén járt ekkor. Más talán már csak pihenésre vágyik ebben a korban, ő nem ilyen volt, az utolsó időkig tevékenyen élt. Küzdelmeiről ő maga így nyilatkozott: „Szakmai munkásságom sok küzdelemmel, sok vereséggel és sok eredménnyel teljes. Egész életemben szívvel, lélekkel az építészet ügyéért dolgoztam."

"Megnyugodtam, mikor a fiam, Attila említette ezt a lehetőséget itt a Lechnerben. Sajnáltam volna a pincében tárolni egy élet munkáját, a rengeteg küzdelem és befektetett energia gyümölcsét, a magyar- és idegen nyelvű szakkönyveket, hiszen sok közülük egyedüli példány az országban, a képeket, a dokumentumokat az utakról, konferenciákról, eseményekről. Boldog vagyok, hogy méltó helye lesz mindennek. A férjem maga is ilyen helyet szánt a munkájának, hogy motiváljon, inspiráljon másokat, hogy az életműve fennmaradjon."

"Papp Klára, édesapánk volt kollégája által szereztünk tudomást arról, hogy a Lechner befogad építész életműveket. Több építészeti fórumot megkerestünk a hagyaték ügyében, de egyikkel sem sikerült a végső megoldásig eljutnunk. Klára asszony, aki egy másik tervtári együttműködésből kifolyólag kapcsolatban állt a Lechnerrel, elmondta nekem, hogy meglátása szerint itt rangjához méltóan fogják kezelni a hagyatékot. Sokan ígértek segítséget édesapánk halála után, végül azonban Klárinak és Kis Yvette megbízott igazgatónak köszönhetően, ez az út bizonyult a legmegfelelőbbnek, és nagyon hálásak vagyunk mindnyájuknak. - zárta a beszélgetést Jeney Attila.

Juhász Réka