Jobb volt száz évvel ezelőtt építésznek lenni?

Minden folyamatra kiterjedő építési napló, hazai anyagok és munkaerő alkalmazása, baleset-biztosítás, munkások védelme, élelmezése, szállásolása és csőposta - az 1917-es kiadású Építészek Naptárából kiderül, milyen szabályok vonatkoztak az építészszakma mindennapjaira egy évszázada. 1917 vs. 2017 - mikor volt jobb? Pesti Monika írása alapján mindenki eldöntheti maga.

Tavaly év elején az 1909-es kalendáriumba néztünk bele, most a pont száz éve kiadott naptárt lapozzuk fel. Az 1917-es, éppen száz éves Építészek Naptára tartalma, szerkezete nagyjából megegyezik az 1909-es száméval, azonban vannak szembeötlő különbségek is. Rögtön ilyen a zsebkönyv elején szereplő havi bontású naptár, amelyből 1917-re a korábbi háromféle változatból kimaradt az ortodox keresztények által használt Julianus és az izraelita naptár.
A képleteket, táblázatokat tartalmazó „Általános rész" itt is a kamatszámítással kezdődik, jól rávilágítva arra, hogy a 20. század elejének építészei még mennyire tisztában voltak a pénzügyi számításokban való jártasság jelentőségével.

A következő „Gyakorlati rész" egy jelentős fejezettel bővült, mégpedig az építési anyagok és szerkezetek súly és igénybevételi adataival. Ugyancsak a statikai és szerkezeti vonatkozások előtérbe helyeződését, a vasbetonépítés terjedését jelzi az az új fejezet, amely a „vasbetétes beton-szerkezetek tervezése és építése tárgyában" a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet által 1909 novemberében elfogadott szabályzatot tartalmazza.

Eszerint „vasbetétes beton-szerkezetnek az olyan betonszerkezetet nevezzük, melyben a vasbetétek és a beton együttesen fejtenek ki ellenállást a külső erőhatásokkal szemben". Vasbetonszerkezet építéséhez „általános" és „részletes tervezetre" volt szükség. Az előbbi az építmény rendeltetéséről szóló – a terheléseket is tartalmazó – magyarázó leírásból és tervrajzból állt, „mely az általános elrendezést tartalmazza és ennek magyarázatához szükséges, a vasbetét elhelyezését föltüntető vázlatokkal kísért, részletes erőtani számítás".

A „részletes tervezet" részletterveket tartalmazott „a legfontosabb s az erőtani számításban, vagy annak alapján készíthető vázlatokban kellően meg nem határozott szerkezetekről", valamint „jelentést az építőanyagokról, mely úgy a betont alkotó elemekről, mint a betétvas minőségi adatairól és mindezek származási helyéről" felvilágosítást adott. A „részletes tervezetet" a tervezőn kívül a „betonépítő vállalkozónak" is alá kellett írnia, a részletterveket pedig az építtetőnek is be kellett mutatni. „A szerkezetekért és az erőtani számítások minden részletének helyességéért" a tervező, „a fölhasznált anyagok minőségéért és a terveknek megfelelő helyes munkáért" pedig a kivitelező volt a felelős.

A szabályzat részletesen rendelkezik a különböző számítási és méretezési módszerekről, a felhasználható anyagok minőségéről, a kivitelezési szabályokról, a próbaterhelésről és a használatbavételről.
Egy másik új fejezet a vállalkozói formában végzett kivitelezések, vagyis a „vállalati úton végrehajtandó építőmunkák" szabályait ismerteti az ajánlattételtől a jótállásig. Ahogy a 4. pont írja: „A vállalkozó tartozik hazai anyagot és munkaerőt használni. Ha a vállalkozó már az ajánlattételkor tisztában van azzal, hogy bizonyos cikket vagy anyagot kénytelen lesz külföldön beszerezni és bizonyos munkanemeket elsősorban külföldi műszaki és munkaerők alkalmazásával teljesíttetni, akkor tartozik ezt ajánlatában megfelelő megokolással felemlíteni. Ha a munka folyamán külföldi anyag vagy munkaerő alkalmazásának szüksége állana elő, akkor azt a vállalkozó csak az építtető hozzájárulásával veheti igénybe."

A vállalkozónak biztosítékot kellett letennie a teljesítés és a minőség érdekében, ami a jótállás időtartama alatt az építtetőnél maradt. Ez lehetett az aktuális kifizetésekből vagy a végszámlából az építtető által visszatartott 5 százalék is. A szabályzat ismerteti a vállalkozó, alvállalkozók, az ügyvezető, megbízottak, munkafelügyelők és az építtető viszonyrendszerét, majd a kivitelezés egyes fázisait. „A munka feletti közvetlen felügyeletet az építtető szakértő-megbízottja (építésvezető, építésvezetőség, építési bizottság, építési felügyelőség, stb.) útján" gyakorolta. „A vállalkozó az építkezést illető fontos ügyekben az építtetővel csakis az építésvezetőség, építésvezető, stb. útján" érintkezhetett.

„Az építésvezetőségnek az építés színhelyén építési naplót kell vezetnie" – írja a 8. paragrafus. „Az építési napló az építést illető minden folyamatra kiterjed." A naplóba be kellett jegyezni a munkáslétszámot, az anyagok érkezésére és az időjárásra vonatkozó adatokat, a munka menetét ismertető információkat, a vállalkozónak adott utasításokat, valamint „minden olyan adatot, mely az építkezés haladásával a szem előtt eltakartatik és később a leszámoláskor már nehezen szerezhető meg."

Már ekkor megjelentek biztonsági, egészség- és munkavédelmi (vagy, ahogy a naptár fogalmaz: munkásvédelmi), betegsegélyezési és balesetbiztosítási szabályok is. Ha a közlekedésbiztonsági szempontok ezt megkövetelték, a vállalkozó köteles volt a szükséges jelzéseket kiépíteni vagy egyéb intézkedéseket megtenni. Szükség esetén gondoskodnia kellett a munkások elszállásolásáról, valamint az egészséges és olcsó élelmezésük elősegítéséről. A munkások egészsége és a tisztaság fenntartása érdekében mindent meg kellett tennie és az építésvezetőség részéről ezzel kapcsolatban kiadott rendelkezéseket is be kellett tartania, az építkezés helyén elsősegély felszerelést kellett biztosítania. A balesetbiztosítást és a betegsegélyezést egy 1907-es törvénycikk, valamint az ennek alapján kiadott rendeletek és utasítások szabályozták, a vállalkozó ezeket köteles volt betartani.

„A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet szükségesnek tartja, hogy a mérnökök (gépészmérnökök), építészek és azok megbízói között a teljesítményre vonatkozó oly írásbeli szerződés köttessék, illetőleg a mérnök és építész oly meghatalmazással láttassék el, mely a megbízatás természetét pontosan körülírja, a teljesítményt részletesen megállapítja, a díjazás nagyságát megjelöli, a fizetési esedékességre vonatkozó határidőket részletesen meghatározza s végül a netalán vitássá váló kérdések kiegyenlítésére célhoz vezető módozatot állapít meg." – írja az az új szakasz, amely az 1917-es naptárban az építész tervezői díjszabásról szóló fejezetet bevezeti. „Szóbeli értekezések és consultatiók díjazandók akkor is, ha azok nem végződnek megbízatással." – folytatódik a szöveg, amely a tervező szellemi tulajdonjogára is kitér.

A naptár „építőművészeti része" nemrég elkészült épületek fotóiból áll, ezen kívül az 1909-eshez hasonlóan az 1917-es naptár is tartalmaz egy hosszabb cikket a zsebkönyv szerkesztője, Palóczi Antal tollából, a korábbi telepszerű lakóházépítési téma után most „Városi útprofilok" címmel az utak, utcák kialakításáról. A járdák méretezésénél felhívja a figyelmet arra, hogy főleg a nagyvárosokban nemcsak a forgalmi adatokat kell figyelembe venni, hanem a járda alatt elhelyezendő közműveket is, így a víz- és gázvezetékeket, „a telegráf-, telefon- és világítási kábeleket", valamint a csőpostát.

A csőpostát? Igen, ez teljesen komoly. Az első csőposta – amely a kommunikációt, a levél- és csomagküldést forradalmasító találmánynak számított – 1858-ban készült el Londonban, a múlt század elejére pedig az Egyesült Államokban és Európában is elterjedtté váltak ezek a pneumatikus rendszerek. Párizs például 450 km-es hálózattal rendelkezett, a milánói csőpostáról tudjuk, hogy Verdi és Boito ezen keresztül kommunikáltak operáik megalkotása során, New York-ban huszonhárom postahivatal állt egymással összeköttetésben a 43 km hosszú csőposta vonal révén. Budapesten 1907-ben indult el a rendszer, Prágában az 1930-as évekre öt vonal épült ki, 50 km-t meghaladó hosszúságban és a kilencvenes évekig működött is. A legtöbb helyen azonban az autók elterjedésével párhuzamosan a csőposta magas költségei miatt háttérbe szorult, ma legfeljebb egy-egy (főleg egészségügyi) intézményen belül használatos.

Palóczi három ábrasoron, „táblán" mutatja be az utcák, utak, sétányok, bulvárok különböző változatait, külföldi példákat is ismertetve. Többek között szerepel itt a párizsi Avenue de l’Opera, Quai d’Orsay, Avenue de Champs Elysée, a brüsszeli Bouleward-Central, a kölni nagykörút, egy koppenhágai bulvár (ahol a lovaglók részére külön pályát alakítottak ki), a bécsi Ring, a berlini Unter den Linden, a londoni Victoria-Embarkment.

A fasorok ekkoriban az elegancia nélkülözhetetlen részeinek számítottak, előfordultak kettes, hármas, négyes fasorok is, és nemcsak az út szélén, hanem akár a közepén is. Kettős fasorával az Andrássy út is felvette a külföldi példákkal a versenyt, azonban – ahogy azt Palóczi sajnálkozva megjegyzi – a fák negyven év alatt sem tudtak teljesen kifejlődni, folyton pótolni kellett őket, és így nem valósult meg a sugárút tervezett hatása. Palóczi sajnálatát fejezi ki amiatt is, hogy Budapest rakpartjai nem olyan nagyvonalúan épültek ki, mint a hamburgi Jungferstieg vagy a párizsi Quai d’Orsay.

„A megismertetett útprofilok röviden és kivonatosan tüntetik fel a városi utak kiképzésének változatosságát. Nem szerkezeti szempontból, ahogyan a mérnök szokta tekinteni, hanem alaki, térbeli megjelenésére és hatására való tekintettel, ahogyan az építész – a városépítő – vizsgálja, és a hogy a járó-kelő közönség előtt jelenik meg." – fejezi be írását és egyben az Építészek Naptára 1917-es számát Palóczi Antal.

Pesti Monika – Lechner Tudásközpont

Források:

Palóczi Antal: Építészek Naptára 1917 (Lechner Tudásközpont szakkönyvtára)

A csőposta új élete

A New York-i csőposta

Felélesztik a csőpostát Prágában