Kiverik? És egyúttal szét!

"Az építészet – más nyelveken főképp architektúra – most vész bele a fékevesztett városmonstrumokba. Komoly és irigyelt szellemi szerepe, ami egykor széles körben érvényesült, miközben szoros szimbiózisban állt a szobrászattal-festészettel, minden látszat ellenére rohamosan csökken illetve torzul. Együtt árvul szellem és művészet."Részlet Vargha Mihály írásából, mely július 13-án, pénteken jelenik meg az ÉS-ben.

Részlet Vargha Mihály: Kiverik? És egyúttal szét! című írásából, mely 2007. július 13-án, pénteken jelenik meg az Élet és Irodalom Feuilleton rovatában, 17. oldal.

A „modern gyarapodásdüh" dúlása

Az építészet – más nyelveken főképp architektúra – most vész bele a fékevesztett városmonstrumokba. Komoly és irigyelt szellemi szerepe, ami egykor széles körben érvényesült, miközben szoros szimbiózisban állt a szobrászattal-festészettel, minden látszat ellenére rohamosan csökken illetve torzul. Nincs ezen mit csodálkozni, az egyre militánsabb materializmus közepette hasonló jelenség a nyelvek szédült változása – nap mint nap tapasztalhatjuk. Együtt árvul szellem és művészet. Számos házterv gyakran már megépülése előtt belekerül a média – legfőképp a tévé+net – alig áttekinthető viharmenésébe, s szinte mindegy, hogy melyik település-konglomerátum ad neki helyet. Ki-ki őrizhet magában villanásokat, cserépdarabokat, nagy ritkán talán eljut oda, hogy képes legalább félig megemészteni egyet-egyet a sztárépítészekkel folyó építőcirkusz (v.ö. Forma1-cirkusz) ránkzúduló termékeiből. A tömegek viszont szívesebben hagyatkoznak a múlt alkotásainak élvezetére. Miközben az építészek szinte kizárólag magukkal és egymással, újdonatságaik imádatával vagy pocskondiázásával, könyökeik használatával vannak elfoglalva – amihez nélkülözhetetlen megbízóik másfelének megdolgozása. Ezért a széles közönség maguktól az építészektől alig kap fogódzót a múlt és jelen törmelékeinek olvasásához, a terek érzékeléséhez. Az építés – Európában biztosan – eljutott a kritikus tömeghez.

Időség

Az architektúra lényege szerint nem kéne hogy megadja magát a túl-globalizáció gerjesztette fejlődésmítosznak. Lépésváltások lehetnek, kellenek – léptékváltások már sokkal megfontoltabban! –, a generációváltások viszont elkerülhetetlenek. Ám pontosan emiatt az előremenekülés politikájával egyre jobban kell vigyázni. Erről szól a globalizáció-kritika, amiből valamit talán mégiscsak megértenek a politikusok, vagy legalább közülük néhányan. Friss példa a fenntartható európai városokról szóló Lipcsei Charta, melyet májusban írtak alá a tagállamok városfejlesztésért felelős miniszterei, akik „az európai városok kihívásainak és esélyeinek – valamint eltérő történelmi, gazdasági, társadalmi és környezeti hátterének – tudatában közös városfejlesztés-politikai elvekben és stratégiákban állapodtak meg".

Hunyó az urbanisztika

Fényévnyire van a magyar várostervezési ténykedés attól a tudatosságtól és nyíltságtól, mely ha teret is ad a politikai-üzleti hatalmak kiszolgálásának, azt nem totális meghunyászkodással teszi, hanem a valós társadalmi elvárásokat részesíti előnyben. Nálunk minden mindig fordítva van. Városvezetők képesek üptre elfogadni, hogy maguk a befektetők finanszírozzák a városalakítási terveket – melyek természetesen rögvest arra születnek, hogy kiszolgálják az üzleti érdekeket. A bűvszó újabban a szintterületi mutató, egy arányszám arról, hogy adott telken hányszoros szorzóval teremthetők „hasznos" szintek. Minél nagyobb a szám, annál sűrűbb lesz a város – ami azért megfontolandó, mert például Budapest belterülete a XIX–XX. sz. fordulója óta igen sűrű, s immár nagyságrendekkel túlerőltette a még mindig növekvő gépkocsiforgalom... Amiről eddig csak elvétve esett szó, hamarosan tényleg megtörténhet a játszótér beépítése a Millenáris Parkban. Azon sem csodálkozhatunk majd, ha a Kopaszi-gát kívül lazán indul, s majd egyszercsak besűrűsödik a százazföldi oldalon. Egyelőre nincs megállás – a megrendelők gyakran például azzal operálnak, hogy bizonyos helyeket a telekből „közterületként" építenek meg, aminek fejében jelentősen emelhető a szintterületi mutató. Nincs olyan, önérdekek felett álló „hatalom", amely jobb irányba tudná terelni mindezen ügyleteket... Az utóbbi évek Pozsonyi példái pont azt mutatják, hogy micsoda zavar keletkezhet a városképben, ha nem átgondolt koncepció szerint erőszakolnak bele magas toronyépületeket, melyek közvetlen környezetüket is képesek szétdúlni. A pályáztatást eleve kötelezővé kéne tenni a magasházak esetében.

vm (szöveg + képek)

A teljes cikk itt.