Kockázat nélkül - Miről beszélünk, amikor építészetről beszélünk?

Tizenegyedik alkalommal rendeztük meg a Média Építészeti Díját, az év legjelentősebb építészeti rendezvényét. A nyertesekről már hírt adtunk, most következzenek Zöldi Anna gondolatai az eseményről, a hangulatról. 

A Média Építészeti Díja egyedi és egyszeri esemény, megalapítása óta kitüntetett figyelem kíséri, a szakma részéről mindenképp. Az idén 11. alkalommal megrendezett díjátadó karaktere évről évre változott, a Trafó-beli laza pogácsázás és pezsgőzés emlékét már csak a filléres naptár hátlapjára matricázott számok őrzik, amit a tisztelt zsűri a szavazáshoz változatlanul kézhez kap, és olykor esetlenül, kapkodva lapozgat. Jó ez a folytonosság, oldja a profizmust, amit a rendezvény idő közben – rangjához illően - magára öltött.

Az Uránia, mint helyszín a filmes díjátadók auráját idézi, és a moziba sereglők közül az döntött az alkalomnak megfelelően, aki kiöltözött, ha nem is estélyibe. A teltházas közönség már megszokott módon zömmel fiatalokból állt, de sokan jöttek a szakmát körülvevő közegből, és ők nem a tornacipős értelmiség táborát szaporítják. Ahogy maguk az építészek sem - az idén köszöntött Mester, a 80. évét betöltő Kévés György is kiemelte visszaemlékezésében: a döntéshozókkal tárgyalva már a szocializmusban sem volt tanácsos lepukkant külsővel megjelenni. Az építészet nem a lázadók műfaja, ezt egyébként az idei építészeti felhozatal ékesszólóan – a következőkből kiderül, hogy számomra némileg túlzott ékesszólással – példázta is. Kévés György másik megjegyzése a közgazdasági háttérismeretek fontosságára hívta fel a figyelmet – tekintetbe véve, hogy az építész egyre inkább a társadalmi felelősség felől közelíti a rá háruló feladatokat, megszívlelendő tanács, hogy erre már a képzésben nagyobb hangsúlyt kellene fektetni.

A jelenlegi építészképzésben ugyancsak elhanyagolt téma a környezet pszichés hatásainak vizsgálata, pedig ez jó pár évtizede már sikerrel működő kutatási terület. Ezért dicséretes döntés volt Dúll Andrea környezetpszichológus meghívása a szakmai bírálók táborába, olyan szempontokkal gazdagította a véleményalkotást, ami szintén hiánypótló, és vetekszik a gazdasági megfontolások fontosságával.

Ha egyetlen fogalommal kellene illetnem a 2015-ös díjátadót, akkor ez minden bizonnyal a megbízható profizmus lehetne. Színvonalas házak, hozzáértő zsűri, tartalmas szakmai bírálatok, profi szervezés, világszínvonalú szakmai előzsűri – mégis napok óta töröm a fejem azon, mi okozott mégis hiányérzetet? Nem az öncélú bohóckodás hiányzott a show-ból, és nem is a szívmelengető butaság. Minden korrektül működött, színvonalas és tartalmas este élményével távozott, aki a zuhogó eső ellenére elmerészkedett az Urániáig.

Talán az említett lázadás tartózkodott házon kívül, a kétségek és kérdőjelek, az egyéniségre töredékes, mégis nagyon személyes próbálkozásai.
Igazságtalan ezt azokon számon kérni, akik színvonalas munkákkal, korrekt építészeti viselkedéssel, okos hozzászólásokkal teremtették meg a párbeszédet szakma és a média között – ahogy ez a Média Építészeti Díjának kezdettől vállalt és mára már beérett küldetése.

Az izgalom, a meglepetés, a szubjektív reflexióra való hajlandóság talán a kortárs közérzetből hiányzik, az építészeti magatartás csupán ennek leképződése. A pszichésen kiszámíthatatlan, folytonosan változó vizuális ingerekkel bombázó világban mindennél jobban vágyunk a szilárd és kiszámítható keretekre, a semleges vizualitásra. A felvonuló hat ház és öt terv szinte mindegyike megfelelt ennek a kritériumnak, és amelyik nem, az nem várt vesztesévé vált a versengésnek. Abban azonban talán a pszichológia is igazat ad, hogy nem lehet mindig minden kiszámítható, mert ez nem csak enyhe apátiát okoz, de az adaptáció, a váratlan helyzetekre adott rugalmas válaszadás képességét is eltompítja, az pedig a túlélés szempontjából hosszú távon életveszélyes.

A végeredmény pro és kontra példázza a fentieket. (Engedtessék meg, hogy ezúttal azt a két különdíjat, melyet a szponzorok egyéni szempontok alapján ítélték, figyelmen kívül hagyva a pusztán a média és az építész szakma díjaira koncentrálva próbáljak kapaszkodókat találni). Feltűnő és elgondolkodtató számomra, hogy a médiában személyes beszámoló két hét elteltével is alig jelent meg az eseményről, gyakorlatilag a sajtóközlemény, a díjazottak felsorolása ismétlődik számtalan helyen – még Földes András sem írt vicceseket, pedig ő nehezen állja meg. Talán nem volt min viccelődni, ami visszautal az esetlegesség, a kirívó egyediség hiányára.

Mind a terv, mind az épület kategóriában, de még a közönségdíj esetében is egy toronyépület nyert – a vertikális dimenzió úgy látszik a spirituális tartalom hiánya ellenére is, vagy talán épp azért elsőbbséget élvez. Ma már sikk utálni a sztárépítészet domináns tornyait, de szolidabb változatban eszünk ágában sincs lemondani a madárperspektíváról. Ugyanakkor feltűnő vesztese volt a versenynek az egyetlen, valóban spirituális épület, amely ráadásul kifejezetten egyedi, erős, és nyilvánvalóan dekódolható módon utalt egy archetipikus mintára, a barlang-anyaméh szimbolikájára.

Jankovics Tibor badacsonyi kápolnáját a helyszínen a zsűri a fotók alapján kialakított előzetes várakozásokhoz képest csalódottan ítélte meg, éppen a tér által keltett spirituális érzést hiányolva. Ezt annyira egybehangzóan állították, hogy nehéz ezzel vitatkozni, habár saját személyes tapasztalatom ennek ellentmond. Azt sem gondolom, hogy az úgynevezett narratív, organikus építészet szenvedett itt vereséget a kozmopolita modernizmussal szemben, de megvitatni, tovább gondolni mindenképpen érdemes lenne a jelenséget, a gondolatcserét valamilyen formában egyébként is érdemes lenne kiterjeszteni.

A feszes tempó jelenleg nem ad módot érdemi párbeszéd kialakulására, pedig ez tartogathatna igazi érdekességet, és a zsűri ehhez abszolút felkészültséggel rendelkezik. A bírálatokból úgy tűnt, hogy egy évtized alatt a média képviselői megtanulták, hogy a látvánnyal szemben a filozófiát részesítsék előnyben, akármit is gondoljunk építészként erről. Ez a preferencia leginkább az ELTE háborús áldozatok emlékműve esetében vált nyilvánvalóvá, ami egyöntetű ovációval találkozott, holott szigorúan véve egyáltalán nem is látható. Szabó Levente és csapatának munkája végül – nagyon helyesen – különdíjat kapott - habár építészeti beavatkozás, de egyet kellett értenem Devich Mártonnal, a médiadíj állandó és veterán résztvevőjével: az egy év építészeti termését rangsoroló versenyben nem lenne igazságos egy elsősorban művészi alkotást eszmei hitelessége okán győztesként díjazni.

A tervkategóriában nyertes átlátszó könyvtártorony már épületben megfogalmazott filozófiát mutatott: voltaképpen egy óriási könyvobjekt, amely egyszerre idézi a Rózsa neve óriás könyvtártornyát, Borges filozófiáját és a Harry Potter folyton elmászkáló lépcsőit. Arra azért kíváncsi lennék, ha ez a költői hasáb nem Philadephiában, hanem Budapesten akarna megszületni, ennyire egyöntetű lelkesedés övezné-e. Nagyvonalúsága mindenestre rácáfol az itthoni gyakorlatra, örültem, hogy a zsűri elég távolinak ítélte ahhoz, hogy jutalmazza.

A fák fölé magasodó, hálóval befont, kettős spirállal körbefuttatott betontorony a hobbitlyukakkal és nemzeti színű ablakokkal viszont teljes mértékben találkozott a filozófiai és vizuális elvárásokkal. Egyszerre semleges és költői, áttetsző és szilárd, dinamikus és statikus, és kibernetikus barlangjával ugyancsak utal az anyaméh archetípusára. A védőháló mögött, a riasztó űrben felfelé kapaszkodó ember korunk szimbóluma, és úgy látszik ez az életérzés a hozzá társuló kortárs formanyelvvel magával ragadóbb, mint a barlang biztonsága.
A verseny egyértelmű tanulsága, hogy közvetlen tapasztalás híján a az ember-léptékű kortárs építészet nem megítélhető.

A helyszíni tapasztalat okán maradt le a versenyben a Ramenka kifinomult minimalizmusa és profi részletkezelése, és a visegrádi faluközpont egyszerű, szerény építészeti viselkedést példázó faépíténye. Mindkettő meglepetés az előző évek tapasztalatához, illetve a szakma várakozásához képest. A Ramenka letisztultsága és szakmai profizmusa túl sterilnek, és ezzel együtt talán túl hivalkodónak bizonyult az átlagos ízlés számára, (és itt az átlagos szót hangsúlyozottan nem lekicsinylő értelemben használom) Visegrádon az életet és – feltételezem, élet híján - a látványt hiányolta a zsűri, bár a kihasználatlanság egyértelműen nem az építészek hibája, ez kiderült a prezentációból. A visegrádi terv tükrözte leginkább azt a szemléletet, amit a hazai építészeti kánon elvár és képvisel, de úgy tűnik, ezen a tájon ez egyelőre nehezen talál utat a használókhoz.

Egyöntetű lelkesedés övezte viszont Kovács Péter debreceni műteremházát: légies tisztaságát, makulátlan rendjét, a múlttal tartott finom kapcsolatát a jelek szerint a tér és forma hatásosan közvetítette. Az idő metaforáját megtestesítő jó építészet felemelő élménye mindnyájunk számára ismerős, Dúll Andrea azonban szelíden figyelmeztetett: a pszichénkre nézve veszélyekkel is járhat, ha a ház önálló életet él a használója nélkül. Ízlés dolga – számomra is hitelesebb, ha nem ront az összképen, ha a zokni ottmarad a padlón.

Összességében szélsőségektől mentes, kiegyensúlyozott képet mutatott az idei felhozatal, a folytatás vonatkozásában talán azon érdemes gondolkodni, milyen irányban érdemes új kihívásokat keresni. Kinek üzen az immár profin működő esemény, milyen helyet kapjon az egyre inkább az építészeti tevékenység fókuszába kerülő társadalmi felelősség, és milyen szemléletformáló szerepet vállal az építészfórum a továbbiakban. Miről beszélünk, amikor építészetről beszélünk?

Paradox módon a hiányérzetem okára egy fél évszázaddal ezelőtti gondolat adta meg végül a választ Nicolas Schöffer most nyíló retrospektív kiállításnak egyik tablóján. A teret és a fényt csapdába ejtő szobroktól az építészetig eljutó művész hitvallása szerint az építészet célja, hogy művészet szülessen belőle, hogy a városlakók mindig megújuló, élményekkel teli művészeti közegben éljék a mindennapjaikat. Az élmény azonban elképzelhetetlen kockázat nélkül – egy-két bozótharcost szívesen láttam volna.

Zöldi Anna