Különös Eldorádó: a Teleki László tér története

A józsefvárosi Teleki tér egyfajta örök darab, ahol úgy tűnik, másfél évszázada megállt az idő. Ugyanakkor a sokak számára kellemetlennek ható tér egy évtizeddel ezelőtt a helyi közösség aktív bevonásának köszönhetően sikeresen újult meg. Bán Dávid írása.

Így idézi meg Vörös István a Holmi irodalmi folyóirat hasábjain Mándy Iván Budapestjét és annak egyik kiemelt helyszínét, a józsefvárosi Teleki teret. A már húszéve elhunyt Mándy, számos jól ismert gyermekkönyv és forgatókönyv szerzője, Budapest egyik meghatározó krónikása is volt. Munkáinak középpontjában közvetlen környezetének, a Teleki és Mátyás térnek a kisemberei álltak.

Talán kevés sokszínűbb, ezerarcúbb városrésze van Budapestnek, mint a sokszor megvetett, ellenben mások által nagyon kedvelt Józsefváros. Ennek egyik ütőere, ha úgy tetszik főutcája a Népszínház utca (története szintén megérdemelne egy hosszabb kitekintést), amely a nagyforgalmú Blaha Lujza térről indulva a szintén pezsgő, de inkább már a sajátos mikrokozmoszában létező Teleki László térbe torkollik. Abba a térbe, amely nem megjelenése, bája miatt bír vonzerővel, hanem magával a létezésével. Mert kétségtelen, hogy vonzereje van, olyan módon, amit leginkább csak a helybéliek, az ott és a környéken élők érthetnek, élhetnek meg. A külső szem számára megmarad egy furcsa, átláthatatlan, akár kellemetlen térségként, amelynek felfedezése végett nem biztos, hogy lelkesen ülünk villamosra.

Persze felfedezték helyettünk már sokan mások, Mándytól kezdve Tersánszky Józsi Jenőn keresztül Bereményi Gézáig; olvashatunk az életéről, megelevenedik előttünk a filmvásznon – Bereményi nagysikerű Eldorádója pompás történelmi tablót fest a második világháború utáni Teleki térről és társadalmáról. Azt gondolhatnánk, hogy ezáltal mi is megismerhettük a teret, a főváros ezen különleges szegletét, ahol többek között a zsidó és a cigány kultúra is találkozik, majd alakul tovább „multikultivá", amihez jó alapot adott a bő másfél évszázadra visszatekintő, állandósult kereskedelmi élet.

A 18-19. század fordulóján az egyre szűkülő Pest fejlődése érdekében lebontották a várost körbeölelő falakat és az azon kialakított kapukat és bástyákat, aminek révén megindult a korábban kültelki térségek dinamikus átalakulása. A mai Rottenbiller utca – Fiumei út vonalában alakult ki az az új vámvonal, amely átvette a korábbi városfalak árumegállító szerepét, körülötte pedig nagy területigényű kereskedelmi térségek alakultak ki, mint jellemzően a gabona- és állatvásárok, a városárok túloldalán pedig az új Köztemető (a mai Fiumei úti sírkert).

Ahogy pár évvel ezelőtt, a ma is igen méretes II. János Pál pápa tér kacsán is megemlékeztünk róla, a helyszín a 18. század vége óta mindig is a kereskedelem tere volt: Heu Markt (Széna piac); Bauer Markt (Paraszt piac); Markt Platz (Piactér), illetve Lóvásár névvel szerepelt a korabeli térképeken. A piac mellett a város gázlámpáihoz energiát szolgáltató első gázgyár is itt létesült. Az ennek okán ide költözött munkások a 19. század végén elsőként tömörültek önszerveződő egyletekbe.

A 19. század második felében a korábbi városfalon túli területeken, az akkor kialakult Erzsébet-, József- és Ferencváros külső, a vámvonalhoz közeli körzeteiben intenzív bérlakásépítési hullám indult, amellyel az egyre növekvő város lakhatási gondjait igyekeztek enyhíteni. A lakásépítés az igényeket szinte sosem tudta maradéktalanul kielégíteni, sok esetben túlárazott és túlzsúfolttá váló lakások létesültek. S noha jól szabályozott rendben alakultak ki az utcák és a háztömbök, a térséget mégis a zsúfoltság és a szűkösség jellemezte. A Széna piac kialakulását nem sokkal követte a nála kisebb Viehmarkt (állatvásár, majd Baromvásár tér), a későbbi Teleky, majd Teleki László tér kijelölése.

Ebbe a szűkös rendszerbe vezették be először a vasúti, majd a városi közlekedés vonalait, ami korábban nem ismert mértékű mobilitást teremtett, ezzel is növelve a szűkösség érzetét, amelyről a budai nyugalmat kedvelő Jókai Mór is aggódó szavakkal írt a századfordulón. A vásárterek tőszomszédságában építette fel a Magyar Északi Vasúttársaság pesti indóházát 1867-ben, amelyet a társaság csődje miatt egy évvel később már a Magyar Királyi Államvasutak üzemeltetett.

Az újonnan megalakult állami vasúttársaság első pesti indóházát azonban hamar kinőtte, szükséges volt egy lényegesen nagyobb kapacitású vasútállomás, egy méltó pesti pályaudvar megépítése. Ahogy a Baross térrel foglalkozó korábbi cikkünkben – amelyben részletesen bemutattuk a mai Keleti pályaudvar kiépítésének előtörténetét – már említettük, az első elképzelések szerint az akkori Losonci (később Józsefvárosi) pályaudvarba érkező vágányokat nagyjából a Teleki tér és Népszínház utca vonalában az akkoriban kiépülő Nagykörút vonaláig vezették volna, akárcsak a konkurens Osztrák Vasúttársaság tette a megszülető Nyugati pályaudvar esetében.

A térség azonban addigra már jelentősen beépült, igen sok problémát és túlzott anyagi terhet jelentett volna a már kialakított telkek és épületek kisajátítása, a szűkös utcarendszerbe pedig csak magasvezetésű vasútvonalat lehetett volna elhelyezni, ami szintén jelentős költségnövelő tényező lett volna. Épp ezért tettek le erről a nyomvonalról és jelölték ki a mai Keleti helyét az oda befutó, a Köztemetőt megkerülő, szabadon kiépíthető bekötő vágányokkal.

A vasúttal szinte egy időben jelent meg a lóvasút, majd a gőzvasút, amelyeket a 19. század utolsó évtizedében felváltott a villamos. A környék vágányhálózata egyre sűrűsödött, majd a Dobozi utca és a mai Fiumei út közötti keskeny telken a Budapesti Villamos Városi Vasút (BVVV) a Siemens & Halske céggel modern kocsiszínt építtetett. Ekkor a Teleki teret is két háromszögletű részre osztotta az azon keresztülvezetett, a Szent Rókus kórháztól Kőbánya felé haladó villamos vonala. A szomszédos Orczy tér pedig a pesti oldal fontos villamoscsomópontja lett.

A belváros felől érkező, 1874-től Népszínház utca névre hallgató útvonal a 20. század első évtizedeiben teljesen átalakult: a környék vásárosait kiszolgáló fogadókat és szakműhelyeket kávézók és éttermek váltották fel, majd miután a nagypolgárság is felfedezte magának, a korszak legjelentősebb építészeivel terveztettek ide pompás, a kor legújabb építészeti irányzatait felvonultató bérpalotákat.

Ezzel szemben az út végét jelölő korábbi Baromvásár, majd 1874-től már Teleki László, nem sokkal korábban elhunyt politikus, író nevét felvevő tér a „szegénység kapuját" jelentette. A téren 1897-ig tartottak állatvásárokat, majd a helyét használtcikk piac (Zsibvásár tér) váltotta fel. Az 1950-ig működő piac, közkedvelt nevén a Tangó, igen népszerű intézmény volt a város életében, amely a korábbihoz képest más jellegű kereskedőket és közönséget is vonzott. A környező bérházakba egyre több zsidó kereskedő költözött családjával, majd a századfordulótól sorra nyíltak a zsidóság különböző ágait kiszolgáló imahelyek. Ezekből mára csak a Teleki tér 22. számú bérház udvarából nyíló, haszid alapítású stiebel, azaz szefárd rítusú ortodox imaház maradt fent, amely a maga jellegében az egyetlen az országban.

A használtcikk-kereskedelem szempontjából pozitív, a tér élete szempontjából azonban negatív következményekkel jártak az 1920-as évek végétől bekövetkező gazdasági válságok. Az állandóan élénk kereskedés mellett megjelentek az alkalmi munkát kereső, többnyire kétkezi munkások, akik itt juthattak napi megbízásokhoz. A „kubikusbörze" helyszíne talán nem véletlen a közeli két pályaudvar (Józsefváros 1884 és 1936 között ugyan nem fogadott utasokat, ugyanakkor nagyszámú kétkezi munkásra volt szükség a tehervagonok pakolásához) és a Kőbányai út körül kialakuló ipari negyed miatt. Az alkalmi munkára várókat 1939-ben eltelepítették a térről, ők később a Haller téren, majd az 1980-as évektől a Moszkva (mai Széll Kálmán) téren bukkantak fel. A prostitúció is megjelent a térségben, amely az alvilági figurákat – zsebeseket, tolvajokat, feketézőket és valutázókat – is vonzotta.

Az itt élő nagyarányú zsidó lakosság sorsát szinte teljesen megpecsételte a vészkorszak; a holokauszt után kevesen kerültek vissza eredeti bérlakásaikba, folytathatták korábbi életüket. Több, a deportálás során meggyilkolt, korábban itt élő ember, család emlékét a környező utcák házai előtt elhelyezett botlatókövek őrzik. A kereskedés lehetőségei is megváltoztak: a háború utolsó és a kommunista rezsimváltás első éveiben a „zavarosban való halászás", a hiányból erényt kovácsoló, nem egyszer feketéző vagy zugkereskedők valóban egyfajta „eldorádóvá", aranybányává változtatták a teret.

A használtcikkpiacot 1950-ben bezárták, helyrére részben élelmiszerpiac települt. A zsibárus világ megszületésével, a bódék elbontásával a tér északi felét parkosították, amely az 1970-es évek végéig szolgálta a közösség életét. Ennek azonban az elmondások alapján véget vetett az utolsó parkőr távozása: a felügyelet nélkül maradt térséget hamar birtokukba vették a társadalom szélére szorult emberek. Maga a Népszínház utca is jelentősen megváltozott az 1950-es évektől, az itt kialakult társadalmi keveredést pedig tovább színesítették a rendszerváltás után itt megnyílt nemzetközi kereskedések, „egzotikus" üzletek, amelyek a világ minden tájáról ideérkező portékát kínálnak.

Ugyanakkor a környék társadalmi problémáktól sem volt mentes, amit felismert Józsefváros önkormányzata is, ezért indította el 2005-ben a Magdolna negyed szociális város-rehabilitációs programját, amelyet később az Orczy térre is kiterjesztett. A program részleteit a Rév8 Rt. dolgozta ki, s ebben az építészek és szakértők a participatív szemléletű térátalakításokat helyezték előtérbe.

A Teleki tér újrafogalmazásánál törekedtek arra, hogy a teret ismerők, használók, az ott élők ne csak a vágyaikat fogalmazhassák meg, hanem a „valós közreműködésen alapuló közös tervezés volt a cél".  A tér fokozatos átalakulásával három jól elkülöníthető és funkcionalitásában is saját életet élő térség jött létre, igaz, ezekből az egyik valójában nem része a Teleki térnek, de szorosan kapcsolódik hozzá. A teret átlósan szeli keresztül a villamosvonal és a Népszínház utca kifutása, ami szétválasztja a térség mindennapi életét is.

A déli oldal háromszögében az 1950-es évektől üzemelt az élelmiszerpiac, amelyet ugyan az 1980-es években bizonyos mértékben megújítottak, de az ezredfordulóra mind építészetileg, mind műszakilag elavulttá vált. Az önkormányzat döntése nyomán, számos vitát követően, 2011 után fogtak bele az új kereskedelmi terek kialakításának előkészítésébe, a konkrét terveket pedig 2013-készítette el Alföldi György (Rév8 Zrt.) és csapata. Egy évvel később, a tér egyéb elemeinek átalakulásával egy időben készült el a piac rekonstrukciója, amelynek során a régi bódékat egy új, fedett árusítótér váltotta fel, s ehhez kapcsolódva helyett kapott egy Lidl élelmiszeráruház is.

Az új piaccal átellenes, északi oldalon, a helyi közösség aktív bevonásával készült el a korábban elhanyagolt park megújítása, amelynek előkészítési folyamatával az Építészfórum is élénken foglalkozott. A Tihanyi Dominika (Újirány Csoport) vezette közösségi tervező munka során kialakult teret később a használók sokkal inkább magukénak érezték. Ahogy az Építészfórumon Bardóczi Sándor megfogalmazta, a térnek az átadás után fél évvel „már régen szét kellett volna esnie. Nem tette". A kialakított teret 2015-en tájépítészeti díjjal jutalmazták.

A Teleki tér sarkához kapcsolódó, villamosvágányokkal minden irányban körbeölelt, korábban elhanyagolt térségben szintén a Magdolna program keretében valósult meg egy olyan park, amely a térképzésen túl komoly szerepet vállal a térség társadalmi rehabilitációjában is. A Roeleveld-Sikkes Architects tervezte (a határoló Fiumei út és Dobozi utca kezdőbetűiből összerakott) FiDo park egy jó kialakítású, időtálló anyagokból elkészült, főleg különböző sportok űzéséra alkalmas térség, amely – kiegészülve a pályák alatt kialakított fedett épülettel – a környék fiataljai számára nyújt hasznos kikapcsolódási lehetőséget, találkozási helyet.

A Teleki tér az elmúlt évtizedben is éli pezsgő életét, és bizonyítja, hogy a részvételiségen alapuló folyamat nagyrészt meghozta gyümölcsét: a tervezésbe és a kialakításba bevont helyi közösség pozitívan viszonyul megújult környezetéhez és sajátjának érezve vigyáz rá. A tér maga is formálja közösségét, a tervezés folyamata pedig az építészek számára is olyan tanulságokkal szolgálhatott, amelyeket akár későbbi munkáikban is alkalmazhatnak.

Bán Dávid

Források:
Budapest, 2014. (37. évfolyam, 10. szám) Somogyi Krisztina: Teleki. Mién itt a tér https://adt.arcanum.com/hu/view/Budapest_2014/?query=Teleki+t%C3%A9r&pg=327&layout=s
Vörös István: Mikor olvas az ember? Mándy Iván Budapestjét járva https://www.holmi.org/arch/2005/07/09.html
https://mazsihisz.hu/hirek-a-zsido-vilagbol/mazsihisz-hirek/a-teleki-ter-legfontosabb-emleke-a-kis-zsinagoga
https://qubit.hu/2024/06/13/budapestbe-nem-lehet-csak-ugy-belehelyezni-egy-darabka-koppenhagat
https://welovebudapest.com/cikk/2022/03/23/latnivalok-es-kultura-az-ongyilkos-a-tango-meg-az-eldorado-sanyi-bacsija-a-teleki-ter-tortenete/

Szerk.: Winkler Márk