Újfent örömkönnyek – A Magyar Építészeti Múzeum új kiállítóhelye a Walter Rózsi-villában

Az új Néprajzi Múzeumra és a Magyar Zene Házára vetülő múzeumi rivaldafény árnyékában szintén kiállítóhelyként született újjá nem messze egy nem mindennapi modernista épület is, Walter Rózsi operaénekesnő villája a Bajza utcában. Az esemény kettős ünnep: mérföldkő nemcsak a magyar építészettörténet, de a hazai múzeumügy életében is. Csikós Gábor írása.

Walter Rózsi neve ma már kevesek számára cseng ismerősen, ám nem mindig volt ez így: a múlt század első felének egyik leghíresebb hazai primadonnája, az Operaház ünnepelt magánénekese volt, akit remek hangi adottságai, valamint az operisták között kivételesnek számító színészi képességei miatt a korszak leghíresebb nemzetközi szopránjához, Maria Jeritzához hasonlítottak, s akinek fiatalkori remek Tosca és Pillangókisasszony áriáira állítólag még az élete végén járó idős Puccini is felfigyelt. Az operaszínpad mellett Walter Rózsi a színházi és társasági sajtónak is gyakori szereplője volt, szerepein kívül magánéletéről is szívesen olvasott a nagyközönség. Második házasságkötése is országos hír lett, ugyanis 1924-ben Radó Géza textilnagykereskedőhöz ment feleségül.

Mindezek után nem is lehetett kérdés, hogy az újdonsült sztárpár a főváros egyik legelegánsabb részén, az Andrássy út városligeti szakaszának közelében, a Bajza utca 10-es számú telkén építi fel új otthonát. Annál meglepőbb viszont, miként eshetett a konzervatív ízlésű házaspár választása épp Fischer Józsefre, a Budapesti Magyar Királyi Állami Felső Építő Ipariskolát végzett mesterére. Fischer visszaemlékezése szerint Radó Géza egyik jó szemű beosztottja ajánlotta főnöke figyelmébe a fiatal építészt, természetesen tisztes közvetítői jutalék fejében.

Amikor Fischer a terveket bemutatta a házaspárnak, Walter Rózsi jelentőségteljes hangsúllyal, ujjával körbemutatott a neorokokó bútorokon és vastag keleti szőnyegeken, és ezt mondta: „Tisztelt Uram, mint láthatja, nekünk kialakult ízlésünk van!" Fischer visszaemlékezése szerint mégis, amikor hosszabb külföldi útjáról hazaérve megmutatták neki az időközben elkészült ház kerti homlokzatát, Walter Rózsi örömében elsírta magát.

Ha van fogalmunk a korabeli Magyarországon uralkodó közízlésről, valamint ismerjük az Andrássy út és környéke villaépítészetét, akkor könnyen elképzelhetjük azt a revelációt, amit a világítóan fehér, merész vonalvezetésű, dísztelen villa megjelenése okozott a Bajza utcában 1936-ban. Sőt, mostantól nem is kell a képzeletünkre hagyatkoznunk, hanem megnézhetjük a saját szemünkkel: Walter Rózsi lakóháza ugyanis egy manapság ritkaságszámba menő perfekcionizmussal kivitelezett felújítást követően, eredeti szépségében, mint a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ kiállítóhelye áll előttünk.

A Magyar Építészeti Múzeumot nyugodtan nevezhetjük a leginkább hányattatott sorsú közgyűjteményünknek, a közelmúltban lezajlott legutóbbi, eredmény nélküli építészeti pályázatának munkáit az Építészfórumon is igyekeztünk bemutatni. Még 1968-ban hozták létre a műemlékvédelmi hivatal tudományos és gyűjteményi feladatokat ellátó háttérintézményeként, és azóta nemcsak, hogy saját kiállítóhellyel nem rendelkezett, de volt időszak, amikor gyűjteményvezetőn kívül egyéb munkatárssal sem. 2010-ben azután kezdetét vette a magyar műemlékügy mesterségesintelligencia-kutatók számára is nehezen követhető átszervezési sorozata, amelynek végén a hazai műemlékügyi szervezetet előbb megfosztották hatósági jogkörétől, míg dokumentációs és múzeumi részlegét Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (MÉM-MDK) néven az 1992-ben többek Makovecz Imre által is alapított, 2011-ben köztesületi rangra emelt, de mind a mai napig erősen Makovecz szellemi hatása alatt működő  Magyar Művészeti Akadémia (MMA) alá sorolták. Ezért is olyan figyelemreméltó, hogy az MMA egy modernista villát szemelt ki a múzeum első állandó kiállítóhelyéül. (És itt muszáj megemlékezni arról, hogy a szakma számos képviselője javasolta e célra Virág Csaba eltüntetésre ítélt budavári teherelosztóját is, sikertelenül.)

De nézzük magát a felújítást! Már első pillantásra egy remekbe szabott architektúrát láthatunk, pedig évtizedekig észre sem vettük: államosítása után a Belügyminisztérium kórházának bölcsődéjeként, óvodájaként, majd gyermekorvosi rendelőjeként működött elszürkülve, beüvegezett terasszal, külső lépcsőjétől megfosztva.

Az utcai homlokzat egyetlen hangsúlyos eleme az épület minimalizmusát oldó, lekerekített élű és utolérhetetlen eleganciával aszimmetrikusan elhelyezett kiszögellés. A Walter Rózsi-villa utcai homlokzatán látható kiugrást úgy is értelmezhetjük, mint a környék historizáló villáin gyakran alkalmazott barokkos rizalitmotívum modernista átértelmezését, egyfajta gesztust a megrendelő konzervatív ízlése felé.

Az épület hátsó, kert felé néző homlokzata ehhez képest már más világ: itt már kompromisszummentes, vegytiszta modernizmust látunk. Az egyenes vonalak által uralt tömeg, a sarkokig kifutó szalagablakok, a hengeres lábakra állított homlokfal, a lapos tetőn kialakított terasz és az árnyékolók geometriája egyértelműen Le Corbusier építészet-filozófiájának hatását mutatják. Ebben a feszes homlokzati rendszerben szólal meg a hátsó rész legszebb eleme, az első emeletről a kertbe lenyúló, hajlított vonalú, lebegő lépcső: mint egy szívhez szóló dallam, ami az iskolai matematikaóra közben szűrődik be a szomszédos énekteremből. A múzsák üzenete, egy másik világból.

Ezen a ponton kell megemlékeznünk a felújítás kísérőelemeként megvalósított kertrekonstrukcióról, ami a maga egyszerűségében is remek alkotás. Szinteltolásos-teraszos kialakítása a durva felületű mészkőlapokból kirakott derékszögű sétautakkal kiegészítve tökéletesen fordítják le a modernizmus gondolatiságát a kertépítészet nyelvére.

Ám az újjászületett épület egészére is jellemző a napjainkra sajnos már kivételnek számító, minden részletre kiterjedő, perfekcionista műemléki felújítás. A munka építészeti részét Kokas László építész végezte, az ehhez szükséges kutatásokat pedig Ferkai András 2014-ben még az Országos Bírósági Hivatal megbízásából született tanulmányán kívül természetesen a MÉM-MDK Kutatási Osztályának régészei és a Múzeumi Osztály művészettörténészei folytatták. (A felújítás és a kiállítások megvalósításában közreműködő munkatársak neve cikkünk mellett olvasható.)

Egy ilyen, korai modernista épület feltárása alapvetően két fő pillérre: falkutatásra és archívumkutatásra támaszkodik. Utóbbit nagyban segítette, hogy a házról a korabeli képes társasági sajtó tényleg nagy terjedelemben számolt be. Ezek segítségével sikerült rekonstruálni a belső nyílászárók, így például a szalont az ebédlőtől és a télikerttől elválasztó nagy, háromszárnyú ajtó pontos helyét. Az enteriőrökben használt falszínekről viszont ezek a fényképek sem adhattak információt, így ezeket a falkutatások igazolták végül, visszaállításuk a kiállítótér-funkcióra tekintettel azonban nem történhetett meg. A kutatás leglátványosabb eredménye az emeletről a kertbe vezető, szabadtéri lépcsősor eredeti alapozásának feltárása volt Ritoók Pál kutatásai révén. Ez alapján sikerült újra kiszerkeszteni az államosításkor elbontott, megkapó ívű lépcsőt, az egész villa talán legszebb elemét.

De ezen túlmenően a legapróbb részletekig mindenre volt gondjuk és energiájuk: a belső lépcső fakorlátjától kezdve a személyzet vas csigalépcsőjének eredetivel megegyező szegecsein át egészen az ablakkilincsekig. Kokas László nevetve mesélte el, hogy a csigalépcső vasszerkezetét újragyártó lakatos egy sokkal korszerűbb és olcsóbb rögzítési módot javasolt, s nem igazán értette, miért ragaszkodnak a múzeum munkatársai a külön-külön egyenként behelyezendő szegecsekhez. Az ablakoknál ragaszkodtak a Bauhaus szellemiségéhez illő sínes tolóablakhoz is. Itt a többpontos zsanérokat mozgatni tudó, de az eredetihez hasonló formájú forgókilincs megtalálása volt a kihívás. A munka ez alapján jól reprezentálja, hogy egy XX. századi épület megfelelő színvonalú műemléki felújítása sem igényelne kevesebb figyelmet és szakértelmet, mint mondjuk egy középkori templomé.

Fischer József itt bemutatott alkotása mindezen túlmenően azért is érdekes, mert benne az eredetileg szociális megfontolásokból eredő Bauhaus filozófiája egyesül a Horthy-korszakbeli Magyarország arisztokratikus-nagypolgári miliőéjével. Nem elsősorban azért, mert a villa lakói mégis magukkal vitték új otthonukba a korábban említett nehéz fabútoraikat és perzsa szőnyegeiket. (A bájos stílustörésről a házaspár otthonáról kiállított korabeli fotók tudósítanak.)  Hanem azért, mert a négyszintes villa egyszerre volt egy háromtagú család meghitt, kényelmes otthona, s közben a művész-nagyvállalkozó házaspár társasági életének a színtere is.

A legmeglepőbb, hogy a ház mindezeknek meg is tudott egyszerre felelni úgy, hogy a látszólag ellenérdekelt funkciók nem keresztezték egymást. A földszinten a személyzeti- és kiszolgálófunkciók, valamint zárt garázs (1936-ot írunk!) kapott helyet. A felújítás során ezek tökéletesen átfordíthatók voltak a múzeum számára: most pénztár, ruhatár, múzeumpedagógiai foglalkoztató működik itt. Innen két lépcső vezet az első emeletre: egy széles, nagyvonalúan elegáns feljáró eredetileg a lakók és vendégeik számára, valamint ennek zárt középaknájában egy fém csigalépcső is rejtőzött a személyzeti használatra. Az első emelet a társasági élet színtere volt tágas szalonnal, ahol egykor egy zongora, étkező, télikert is elfért, onnan pedig nyitott lépcső vezetett a kertbe. Ugyanez a tér most előadó- és konferenciaterem.

A második emelet a családé volt fürdőszobákkal (kettő is!), hálóval, gardróbbal, dolgozószobával és persze gyerekszobával Marikának. Ez az egész ház legmegindítóbb része, amit a múzeum munkatársai nagy szakmai alapossággal, ugyanakkor megejtő érzékenységgel, az egykor itt lakók iránti tapintattal kezeltek és mutatnak be. A falakon családi fotók, a szobában a Bauhaus magyar vonatkozású csőbútorai, a polcokon Forgács Éva: Bauhaus című könyvének borítójáról ismerős színes gyerekjátékok. A ház itt voltképpen önmagát állítja ki: kézzelfogható valóságában jelenik meg előttünk az 1930-as évek progresszív lakáskultúrájának valósággá vált utópiája. Tartalom és forma ritkán látható összhangja valósul meg benne.

Ám furcsamód éppen ebből adódhatnak a muzeológiai hasznosítás jövőbeli korlátai is. A ház ugyanis jelen állapotában nem több, mint a magyar modernista építészet és formatervezés tökéletes és messzemenően hiteles bemutatóhelye. Persze ez nem kevés, nagyon is sok! A modernizmus olyan komplexitással sűrűsödik és olyan magas színvonalon mutatkozik meg e párszáz négyzetméteren, aminek láttán még Dessauban is csak elismerően bólogatnának. Az Építészeti Múzeum kiállítóhely iránti igényét viszont ez aligha fogja megoldani, sőt, a kérdés innentől leginkább már az lesz, hogy a későbbi múzeumi működés során nem lesz-e vétek ezt a vegytisztaságú alkotást megbontani, és másfajta kiállítások céljára is használni.

Csikós Gábor

Szerk.: Pleskovics Viola