Konyha nélküli lakások a jövőben?

Anna Puigjaner, a fiatal barcelonai építésznő a Kitchenless City: Architectural Systems of Social Welfare című kutatási tervéért 100 ezer dolláros elismerést kapott a Harvard Egyetemtől. A tervből, a vele készült interjúból és az első reakciókból is valószínűsíteni lehet, hogy parázs szakmai vitákat vált majd ki a jövő lakásainak szerkezetéről. Sobieski Tamás írása.

Bár terjedelmi okok miatt nem közölhetjük a Puigjanerrel készült ArchDaily-interjút és első teljes szakmai spanyol reakcióját – ezért mellékeltük az eredeti spanyol nyelvű interjú angol fordításának és a spanyol reakciónak linkjét is - csak röviden vázoljuk a fontosabb érveket, és ellenérveket, illetve magyarázatukat. 

Mivel Puigjaner a Harvard révén még két évig tanulmányozhatja és tökéletesítheti elképzelését (Brazíliában, Kínában, Indiában, Dél-Koreában, Svédországban és Oroszországban), minden bizonnyal újabb meglepetésekben lesz részük még a későbbikben a szakembereknek és az egyszerű érdeklődőknek is.

Puigjaner ugyanis már egy olyan barcelonai lakásban él, ahol a konyha csak 1,2 méter széles. Szerinte a konyha fogalmát a XX. századból örökölt olyan ideológiai értékek terhelik, amelyek a nőket a konyhához, a politikához vagy a családi eszmény építéséhez kötik. Nagy szemléletbeli változást akar, amiben nem a lakás méretére helyezné a hangsúlyt, hanem a szolgáltatásaira. A konyha elhagyásával mindent egyszerűsített, de közben saját bevallása szerint provokált is azzal, hogy beéri a konyhában használható (legfontosabb) háztartási gépekkel. Neki elég a XIX. század végi Egyesült Államokban kitalált konyhai pult, amit mindig a közös konyhákkal hoztak összefüggésbe. Ez még egy olyan helyiség volt, ahol csak időnként főztek. 

Puigjaner főleg azokat az Egyesült államokbeli lakásokat tanulmányozta a konyhai tevékenységek és/vagy házimunkák kiszervezéséről írt doktori munkájában, amelyekhez vagy nem tartoztak konyhák, vagy egy kis közös konyha volt bennük egy szakáccsal. Mivel a Szovjetunió átvette ezt a modellt a XX. században - lemásolta ezt a szociális lakásfajtát - így a szó máris politikai töltetet kapott, összeforrt a kommunizmussal. Puigjaner mentesíteni szertné a modellt a politikától, mert éppen ez hitelteleníti el azzal szemben, amire ma alkalmas lenne. Az ösztöndíj következő két éve alatt azt szeretné bebizonyítani, hogy ez a modell sok előnye miatt életképes, ma is alkalmazható, ezért globális összefoglalót készít róla, hogy a világ minél több államában át lehessen venni a helyi sajátosságokhoz igazított formában.

A vele készült interjúban a társadalmi szokások (szerinte napjainkban brutálisan gyors) változásával válaszolt arra az ellenérvre, hogy nem minden lakó örülne, ha idegenekkel kellene megosztania a konyháját. Bár Puigjaner elismeri, hogy nem tanulmányozta Spanyolország ilyen viszonyait, tud olyan példákról is – Baszkföldön és a Valenciai tartományban -, ahol a nyugdíjasok nem akarnak idősek otthonába menni, a saját szükségleteiknek megfelelő otthonokban szeretnének élni.

Elképzelésével a nőknek is új szerepet szán a társadalomban, mert ugyan az Egyesült Államokban már 1929 után ígéret született arra, hogy az egyre több háztartási gép minden főzési, háztartási munkát elvégez majd, ma gyakorlatilag ugyanannyi időt fordítunk konyhai tevékenységre, mint 100 éve. Akkor a belső fogyasztás növelése érdekében úgy látták helyesnek, ha minél több mosógépet adnak el, mint csak egy ipari teljesítményűt. Az 1929-es válság után módosítottak a lakástörvényen is a belső fogyasztás növelése érdekében, ezzel együtt ösztönözték a családi házak építését. Puigjaner kiszervezné az összes háztartási munkát és bérezné őket, mert a megfelelő dolgozók szakértelme jobb eredményt, számunkra pedig több szabadidőt hozhat. Bár az interjút készítő Cati Bestard szembesítette Puigjanert a (Spanyolországban is) még mindig tartó válság miatti lakossági pénzszűkével, hiszen a mai körülmények között nemigen van pénzük az embereknek a háztartási munkák szolgáltatásainak megfizetésére. Puigjaner szerint viszont ezzel a megoldással munkahelyeket teremtenének, ráadásul jobban is kellene fizetni az ilyen munkákat, mint a gépkocsikat összeszerelő üzemben dolgozókat. Puigjaner az interjúban utalt az Egyesült Államokban először meghonosított fordizmus, illetve a taylorizmus, vagyis az üzemi munkamegosztás két modelljének ottani társadalmi következményeire is.

A Wheelwright Prize Award elismerésében részesített építésznő és irodája, a barcelonai székhelyű MAIO Studio természetesen közzétette a Barcelonában már megépült első ilyen ház alaprajzát, amelybe 22 ötszobás lakást tervezett. A ház egy magán ingatlancég megrendelésére készült, amely olyan bérlakásokat rendelt, melyeknek méretét igény szerint lehet majd átalakítani, (lásd a mellékelt link 11. oldali alaprajzát, amely szándékosan nem tünteti fel a tervezett lakások méretét),  jelenleg ugyanis a 60 m²-es bérlakások a leginkább kelendőek, de az ágazat tisztában van a ténnyel, hogy a kereslet gyorsan változik, vagyis nem lehetetlen, hogy a nem is távoli jövőben ez a méret 120 vagy éppen 30 m²-re nő, illetve csökken, erre előre fel kívánnak készülni. 

Az építész és antropológus Fernando Caballero Baruque, a madridi Városépítészeti Iroda igazgatója elutasította az ifjú kolléganő hosszú interjúban is kifejtett javaslatát a spanyol El Paísban közölt rövidebb cikkében. Caballero pontosan tudja, hogy a konyha nélküli vagy közös konyhával ellátott lakások mindenképpen jól jöhetnek a nem fejlett országok lakosainak, ahol egy ilyen otthon is már óriási minőségi ugrásnak számít. Nyugat-Európában viszont a bérlakások vannak többségben (Spanyolországban még nem, bár egyre nő a számuk).

Szerinte Spanyolországban is éppenséggel nem az alacsony jövedelműek, a védett szociális lakásokra szorulók, hanem a jobbmódú szülők fogják venni az ilyen alakítható méretű lakásokat a baby boom után felcseperedett gyermekeiknek, akik megengedhetik maguknak, hogy ne otthon főzzenek – ez az emptynester, azaz üres fészek-effektus. Hangsúlyozza, hogy a spanyol alkotmány harmadik cikkelyének tágan értelmezhető megfogalmazása is akadályozza az ilyen szociális lakások bevezetését.

Caballero meggyőződése, hogy (Nyugat-) Európában a felkapott városnegyedekben épülhetnek majd ilyen lakások, mert a jómódú, és a felső középosztályhoz tartozó családok leszármazottainak lesz rá pénzük, de ezzel közvetetten hozzájárulnak majd a környék dzsentrisedéséhez. Ezek az új lakók nem akarnak majd főzni, megelégszenek majd azzal, amit a mikrohullámú sütőkben vagy a dizájn hűtőben el tudnak készíteni, illetve tárolni. Ez a lakásfajta más változásokat is gerjeszthet az európai gazdaságban és a városokban, mert el fognak tűnni a piacok és a kis élelmiszerboltok, nem úgy, mint az Egyesült Államokban, ahol szerinte jóval kisebb hatást gyakorolnak majd az ilyen lakások. Caballero egyetért Puigjaner következtetésével, hogy valóban munkahelyeket fognak teremteni, sőt az étkezés a szabadidő eltöltésének divatos tevékenysége lesz.

Caballerónak az a fő ellenérve a konyha nélküli vagy közös konyhákkal megépítendő új lakások ellen, hogy a családoknak vagy egyedül élőknek egészen bizonyosan szükségük van a főzés élményének örömére. (Ahogy az önjáró gépkocsik is éppen a vezetés élményétől, örömétől fosztják meg az embereket.) Ezért Európában nem jósol kedvező lakossági fogadtatást ennek a kezdeményezésnek, de biztosra veszi, hogy még az IKEA is előbb-utóbb ráveti magát az ötletre. Végül levonta következtetését: nagy probléma lehet még abból, hogy az Egyesült Államok lesz az új folyamat irányítója, Európa pedig szokás szerint majd csak másolja - országonkénti eltérésekkel.

Sobieski Tamás

Anna Puigjaner konyha nélküli lakásokat tervezne

Fernando Caballero reagáló cikke

Az ArchDaily angol nyelvű interjúja Puigjanerrel

Hova készül még menni Puigjaner?

A Wheelwright Prize linkje a díjnyertes portfólióról – a hetedik oldalon láthatók a képek a lakásról