Kultúrtáj vagy „visszavadítás”? A Balaton tájsebeinek rehabilitációja – Tihany és Badacsony

Wettstein Domonkos Szezonális örökség sorozatának újabb része a napjainkban egyre elterjedtebb ökológiai megfontolások alapján megvalósuló, az ember által átformált tájat "visszavadító", "renaturalizáló" megközelítések előző századi, balatoni előfutárait mutatja be. A korábbi részekből már ismert regionális szintű elgondolások mellett megismerhetjük a Tihanyt és Badacsonyt érintő, kisebb léptékű terveket és még a "bakonyi indiánok"-ról is szó esik. 

 „…az a gondolat vezetett, hogy a Balaton vizét szegélyező parton 250 méter mélységben csak azok a települések maradhatnak meg, amelyek tájképi szempontból szépítik a Balatont. Újabb települések csak azokon a helyeken alakíthatók ki, amelyek a Balaton szépségét felfokozzák. Ahol ezek az adottságok nincsenek meg, telekfelosztási tilalmat kell elrendelni…"
(Tóth János, 1946)

„A cél a hagyományos formában zsúfoltan beépített terültek fellazítása. (…) Az érintett területek rekonstrukcióját 30 éves távlatban folyamatosan és fokozatosan kell végezni, figyelembe véve az épületállomány természetes avulását (…) Ezen túl – az érintettekkel szemben – humánus, körültekintő, de a közösségi érdekeket szolgáló intézkedések szükségesek."[1]
(Kotsis Lajos, 1981)

Az utóbbi években egyre inkább előtérbe került a Balaton-part természetes környezetének helyreállítása, a „visszavadítás" gondolata. Az ökológusok már régóta figyelmeztetnek az emberi tevékenységek és az építkezések túlzott térhódítására, valamint azok egyre inkább visszafordíthatatlan következményeire. Miközben a táj urbanizációja egyre látványosabb átalakulást eredményez a tópart összképében, az utóbbi években több alternatív koncepció is megfogalmazódott a vízpart természetes állapotának rehabilitációjára. Ezek közül is kiemelkedik a keszthelyi tervpályázatra készített két koncepció, amelyek a vízpart élővilága és az emberi beavatkozás harmonikus lehetőségeit keresték. (Tervezők: GUBAHÁMORI valamint a Nardai Sarolta és Kálna Dávid) Ezzel párhuzamosan az EKF projektévhez kapcsolódva a Szabadon Balaton és partnerszervezetei a Balatorium projekt keretében próbálják felhívni a figyelmet a tópart természetes környezetének fontosságára.

A „visszavadítás" gondolata ugyanakkor a Balaton történetében már a negyvenes években is napirendre került, igaz akkor még az ökológia helyett elsősorban az esztétikai megfontolások domináltak. Az elmúlt fél évszázadban a tájrendezés diszciplínájának kialakulásával összefüggésben a tájról alkotott víziók is átalakultak, előtérbe kerültek az ipar, majd a turizmus okozta tájsebek rehabilitációi. A Szezonális örökség sorozat előző részében, amely a táji urbanizációval foglalkozott, már érintettük a visszavadítás gondolatát. A svájci Studio Basel projektje a kultúrtáj felfogás feladásával a hegyvidéki területek visszaadását célozta, ami éles vitát váltott ki a helyi közéletben. De van-e lehetőség a táj visszarendezésére és a természet ismételt térhódítására vagy ahogy Mőcsényi Mihály 1968-ban kidolgozott tájfogalmából következően[2] megfogalmazódott: „minden táj kultúrtáj", azaz a visszavadítás is már egy kulturális tájértelmezés részévé válik?

A Balaton tervezéstörténete a tájrendezés koncepciói számára is egyfajta kísérleti laboratóriumként szolgált. Ezekben a kísérletekben táji adottságai révén Tihany és Badacsony kiemelt szerepet játszott. A két háború közt már egyre dinamikusabban kibontakozó urbanizációs folyamatok ellenére a természet védelme csak lassan intézményesült. Klebelsberg Kuno kezdeményézésére 1927-ben Tihanyban jött létre a vízminőség tudományos kutatása céljából a limnológiai intézet. Az intézményesült természetvédelem korabeli karakterét mutatja a Kotsis Iván által tervezett épületegyüttes, mely egy mesterségesen rendezett partszakaszon áll, urbánus karaktere, neoreneszánsz stílusa a humanista felfogást tükrözi.

A „visszabontás és visszaszerzés" gondolata a háború után került napirendre először. 1946-ban az államtól Tóth János kapott felkérést egy átfogó rendezési terv elkészítésére. A népi építészeti kutatások iránt elkötelezett Tóth Jánosról a sorozatban korábban már részletesebben is olvashattunk, a BIB tervpályázatán a tájegységi mintázatokat alkalmazó nyaralótervezést propagálta. A közvetlenül a háború utáni években készített „A Balatonkörnyék egységes rendezése és fejlesztése"[3] című tanulmányában újszerű területhasználatot javasolt. A Balaton-parton körben egy zöld övezeti zónát tervezett és folyamatos parkosítással kívánt egyfajta „természetes" környezetet kialakítani. „…az a gondolat vezetett, hogy a Balaton vizét szegélyező parton 250 méter mélységben csak azok a települések maradhatnak meg, amelyek tájképi szempontból szépítik a Balatont. Újabb települések csak azokon a helyeken alakíthatók ki, amelyek a Balaton szépségét felfokozzák. Ahol ezek az adottságok nincsenek meg, telekfelosztási tilalmat kell elrendelni (…) A Balatont ilyenformán egy olyan park és homokstrand veszi körül, amely majdnem megszakítás nélküli parkkeretbe foglalja a Balatont."[4]

Megközelítése mai szemmel egy korai ökológiai vízióként is értelmezhető, koncepcióját azonban elsősorban erős esztétikai megközelítésmódja formálta. A természetes környezetet kétségkívül értéknek, ráadásul a korszak torzulásait szemlélve már helyreállítandó értéknek tekintette, de a part rendezését még nem az ökoszisztéma, hanem egyfajta parkszerű, kulturális használat alapján képzelte el. Ezt erősíti, hogy a zöld tóparti gyűrű mögött már egy erősen urbanizált, szinte összefüggő „világfürdő települést" vízionált. Felvetette az amúgy is összenövő települések egyesítését, az egységes Balaton vármegye gondolatát is. Sávos, zónás elképzelése a modern városépítészeti elvekből is táplálkozhatott.  „Világfürdő települést nem lehet erőszakolni. A déli oldal magától kínálkozik erre a célra. Erősen épül is Aliga, Siófok és Földvár, bár legalkalmasabb lenne ebből a szempontból Fonyód, melynek csodálatosan szép települése, városias jellege, hajókikötőállomása, a legszebb balatonparti panorámája a legnagyobb fejlődési ígéretet jelentenek."[5]

A városgyűrű mögötti háttérzónára azonban már ismét radikálisabb természetvédelmi elveket fogalmazott meg. „Meg kell állapítani a rezervátumok területeit is, különös tekintettel a Nemzeti Park gondolatára és a balatonkörnyéki három hegycsoport — a badacsonyi, tihanyi és fonyódi — tájképi szépségének megőrzésére."[6] Koncepciójában a legelőremutatóbb gondolat azonban talán nem is a természetvédelmi rezervátumok kijelölése, hanem az ipari tevékenységből, a bányászatból adódó tájsebek rehabilitációja volt. „A rezervátum lényege következtében meg kell szüntetni a külső bányászást a Badacsonyon, meg a Gulácsi hegyen és a félbehagyott külső bányászást erdősítéssel kell eltakarni." A bányák bezárására azonban még sokáig várni kellett, badacsonytomajit 1954-ben, a tördemici bányát pedig csak 1964-ben zárták be.

A természetvédelmi koncepció másik kiemelt helyszíne Tihany volt. „A Magyar Nemzeti Park gondolata a tihanyi félszigetben öltött testet. (…) A természeti és a műemléki sajátosságok sehol se halmozódnak ily nagy mértékben a Balaton környékén és ezek mellett feltűnően szép is a félsziget alakja, akárhonnét közeledünk is feléje."[7] Ez a szándék realizálódott leghamarabb. A Tihanyi-félszigeten 1952-ben létrehozták az ország első nemzeti parkját, miközben Tóth János átfogó, a táj rehabilitációját szorgalmazó terve a háború utáni helyreállítási munkálatok közt visszhangtalan maradt.

A vadon rezervátuma azonban egy sajátos alternatív kulturális törekvésben később mégis megelevenedett. A hatvanas években a vadon közvetlen közelségét kezdték el keresni a társadalomból nyaranta kivonuló „bakonyi indiánok". A legismertebb alapító, Cseh Tamás így írt a vadon felkeresésének történetéről:

A bakonyi vadon mellett Cseh Tamásnak a Balaton-felvidék iránti kötődése is ismert, a hetvenes-nyolcvanas években aktívan részt vett a kultúrtáj felfedezésében. Kővágóörsön vett házat, ahol emlékét ma is utca őrzi.

A Balaton-part tervezéstörténetét azonban más, alternatív szakmai utakat kereső „indiánok" alakították.  Az ötvenes évek közepén ugyanis újra napirendre került a regionális tervezés ügye. A kezdetben még Jankovich István vezetésével készülő vizsgálatokhoz kapcsolódva a kertészmérnök Ormos Imre is felkérést kapott, aki a régió átfogó zöldfelületi rendezését készítette el. A regionális szintű zöldfelületi tervezés új léptéket jelentett a praxisban, így ezzel a munkával szakmatörténeti jelentőségű lépést tett a tájrendezés műfajának kialakítása felé. Később az 1957-58-as, Farkas Tibor által koordinált első hivatalos Balatonkörnyéki Regionális Terv elkészítésében is részt vett, majd kollégáival, köztük Mőcsényi Mihállyal a települések zöldfelületi terveit is elkészítették. Ekkor döntöttek a még működő badacsonyi kőbánya végső bezárásáról és a hegy rekultiválásáról is. A regionális terv ugyanis Tihanyt, Badacsonyt és Szigligetet kultúrtáji értékei alapján az egynapos turizmus célpontjaiként jelölte meg. Később a regionális terv épp a táji értékek előtérbe helyezése és a „szenzitív" fejlesztési eszközök miatt kapta meg a nemzetközi építészszakma elismeréseként az UIA Abercrombie-díját, igaz a fejlesztést mai szemmel nézve már erős kettősség jellemzi. Míg az építész vezetőtervezők valóban határozott szándékokat fogalmaztak meg a települések közt még meglévő zöldfelületek megvédésére, ugyanakkor a vízpartokon már erőteljes modernizációs szándékok jelentek meg és jelentős területeket töltöttek fel az új építkezések számára. „A Balaton monumentális tájképi plasztika" – fogalmaztak az építész- és várostervezők, ami jól mutatja a modern tájformálás korabeli pozitivista, esztétika orientált szemléletét.

A modern tájkép esztétizáló megközelítését azonban a fokozatosan kibontakozó ökológiai szemlélet váltotta fel. A hetvenes évek közepére már erőteljesen jelentkeztek az ökológiai problémák a régióban, ami felértékelte a tájrendezés kérdését. A zártkerti építés jelenségét és a víz eutrofizációját korábban már bemutattuk a sorozatban. A tájrendezés diszciplínája idehaza és nemzetközi szinten is ekkor vált egyre inkább önálló szakterületté. Ormos Imre az IFLA konferenciáján mint az új léptékű zöldfelületi tervezés feladatát ismertette a Balatonkörnyék Regionális Tervét. A tájépítészeti gondolkodás elméleti alapjait pedig ezzel egyidőben már Mőcsényi Mihály alakította ki, aki a hatvanas évek balatoni tervezési feladatai után immáron elsősorban az elméleti és oktatói munkásságával járult hozzá az új balatoni tájrendezési feladatokhoz. Ekkor készült el ugyanis az első összevont rendezési terv Tihany kül- és belterületeinek egységes rendezésére, majd néhány évvel később Badacsony térségére is ugyanezzel a metodikával alakították ki az összevont rendezési tervet. A tihanyi tervet Sedlmayr Jánosné vezetésével készítették el Tihanyra. A módszertan az 1:10 000 léptékű területfelhasználási tervtől az 1:100-as léptékű épületvázlattervekig több léptékszintet fogott össze, ezek közül a tájrendezési tervek és előírások 1:4000 léptékűek voltak. A koncepció kiemelt szempontja a táj védelme volt, ahogy azt a korabeli publikációban is hangsúlyozták: „A Tihanyi-félszigeten a táj-, természet- és műemlékvédelem érdekei az elsődlegesek. A táj- és természetvédelem aktív módszereit kell alkalmazni. A tájrendezés a táj rekonstrukcióját szolgálja." [9] A táj védelme mellett ugyanis szükség volt a már meglévő sérülések kezelésére is. „A tájvédelmi körzet természetes vegetációjú területein a terv előírja a termőhelyi adottságoknak megfelelő honos társulások rekonstrukcióját. A tájidegen elemek fokozatos kivonásával, honos fajok telepítésével a természetes vegetáció regenerációját irányozza elő. A cél a természetközeli állapot visszaállítása a gejzírkúpok, földtani metszetek, formák esetében, valamint természetes növényzettel való rekonstrukciójuk."[10]

De vissza lehet-e nyerni a már beépített területeket a természet számára? A hetvenes évek végén ismét napirendre került a kérdés, amikor új regionális tervet kellett készíteni. Ez a terv pedig már nem az építészeti fejlesztésre, hanem – ahogy a tervezők fogalmaztak – „egy súlyosan károsult" táj rehabilitációjára összpontosított. A táj esztétikai értelmezését az ökológiai megközelítés váltotta fel. A 40 fő/ha népsűrűséget 37 fő/ha sűrűségre szerették volna csökkenteni, ennek érdekében pedig területileg differenciáltan építési és telekfelosztási tilalmat írtak elő. „A cél a hagyományos formában zsúfoltan beépített terültek fellazítása. (…) Az érintett területek rekonstrukcióját 30 éves távlatban folyamatosan és fokozatosan kell végezni, figyelembe véve az épületállomány természetes avulását és bekapcsolódva a partmenti területek rendezéséhez, a településközpontok kiépítéséhez."[11] Ezzel párhuzamosan a vízpartok rehabilitációját is tervbe vették, igaz, nem a „visszavadítás" hanem az 1946-os Tóth János-féle koncepcióhoz hasonlóan egy parkosított zöld övezetet szerettek volna létrehozni a tó körül. „A rekonstrukció alatt a partrendezéssel összhangban, fokozatosan, minimum 30 m, egyes helyeken 150 m szélességben a part mellett összefüggő zöldterületi sáv alakítandó ki."[12] Ezzel párhuzamosan a terv az üdülőrégió területét és a turisztikai fókuszú kultúrtáj értelmezését a Balaton-felvidék háttértelepüléseire is kiterjesztette.

A Balaton nemcsak az építészet, de a tájépítészet kialakulása számára is kísérleti territóriummá vált. Előbb a regionális léptékű tájrendezésre, majd a települési környezet összevont terveire és a zártkertek rendezésére is újszerű metodikákat dolgoztak ki. Bár Mőcsényi Mihály elsősorban oktatói és elméleti munkájával támogatta ezeknek az új szemléletű terveknek a kialakítását, a táj rehabilitációban személyes kétkezi feladatot és példamutatást vállalt. Egy balatongyöröki felhagyott bányában alakította ki ugyanis nyaralóját. A tájépítészet és építészet közti határvonal feloldására példát mutató nyaralóépületet és kertet korábban már bemutattuk. A szemléletformáló épület a hazai és nemzetközi tájépítész szakma találkozóhelyévé vált. A tájsebek rehabilitációi ma is őrzik a múlt agresszív tájalakító beavatkozásainak emlékeit. Igaz, a legtöbb helyen ma már szelíd tanösvények szövik be a rekultivált bányaudvarok helyszíneit. Az almádi melletti vöröshomokkő bánya ma már a Köcsi-tó körüli tanösvényként működik és az 1970-ben bezárt Hegyestű területét is a látogatók számára bejárható kilátópontként alakították ki, a hegycsúcsról a régió kultúrtáji panorámája tárul fel.

A visszavadítás vagy kultúrtáj dilemmája azonban nemcsak csak az ökológia, de az emlékezet kérdésében is megjelenik. A badacsonyi kőfejtés helyszíneire ma is ránehezül a történelem, miközben a tájrehabilitációk történetében is meghatározó helyszínné vált a környék. Nemcsak az egykori bányát rekultiválták sikeresen a hatvanas években, de a kőbánya kikötőjének maradványai mellett jött létre az első kísérleti telep a vízminőség romlásának megoldására. Ahogy azt a sorozat korábbi részében már részletesen is bemutattuk, Farkas Tibor és Plósz Sándor itt kezdett el a nádasok öntisztulást elősegítő szerepével foglalkozni a nyolcvanas évek első felében. A badacsonyi hegyoldalt borító sűrű erdőben még ma is fellelhetőek az üzem és a rabszállás maradványai. A növényzet által benőtt romok a kitelepített kényszermunkások nehéz életkörülményeiről tanúskodnak. 1949 és 1954 között az üdülőövezettől néhány kilóméterre egy kényszermunkatábor működött a kommunizmus első éveiben.

Az erdőben több helyen is fellelhetőek az egykori bányaüzem emlékei, a hely kollektív emlékezetben betöltött szerepével a BME Középülettervezési Tanszék stúdiója foglalkozott korábban. Az erdő peremén kiépített emlékhely fogadja a turistákat. A bányászlakások helyén az egykori épületek köveiből épített monolitikus kápolna áll, mely a keszthelyi építész, Jankovics Tibor tervei szerint készült el. A területen ma is láthatóak az alapfalak kontúrjai, igaz a koncepciózus kialakítás egy kissé mesterkélt, kipreparált emlékhelyet eredményezett. Érzelmileg sokkal megrendítőbb az erdő mélyén fellelhető másik, elhagyatott épületegyüttes, az egykori rabszállás. Mindenfajta utólagos értelmezés és művi preparátum nélkül, a maga természetességében jelenik meg a növényzettel benőtt romterület. A bányaudvar rekultivációja itt valóban szinte teljes visszavadítást eredményezett, bár az omladozó kőfalak szükségszerűen kulturális jelentést hordoznak. A kényszermunka által megsebzett táj hegesedései ma is kitapinthatóak, miközben a kőfalakat beszövő puha növényzet a természet és a kultúrtáj empatikus átfedéséről tanúskodik.

Szezonális örökség: A Balaton kultúrtáj, miközben kérdés, a vízparti üdülőterületek huszadik századi emlékei is a tájegységi örökség részévé válnak-e? A harmincas, majd a hatvanas évek balatoni építészetében identitásformáló elemmé vált az a szezonális használatból adódó fesztelen karakter, amely a korszakban alkotó építészek számára is inspirációt jelentett. A balatoni építészetet elemző doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.

Wettstein Domonkos

[1] Kotsis Lajos: Az új regionális rendezési terv. In: Illés Tavunk a Balaton 313-334.
[2] Mőcsényi Mihály: A táj és a zöldterület fogalmi problémái a tájrendezés nézőpontjából -Településtudományi Közlemények, 21. pp. 66-76. (1968)
[3-7] Tóth János: A Balaton környék egységes fejlesztése és rendezése. Tér és Forma 19 (1946) 1–3. 14–18.
[8] https://csehtamasarchivum.hu/indian Füst a Szemében, a legöregebb lakota-sziú főnök Cseh Tamás
[9-10] Sedlmayr Jánosné: Tihany összevont rendezési terve. Magyar Építőművészet 24 (1975) 5 40-45.
[11-12] Kotsis Lajos: Az új regionális rendezési terv. In: Illés Tavunk a Balaton 313-334.

Irodalomjegyzék:
Balatonkörnyék Regionális Terv felülvizsgálata, VÁTI, Budapest, 1975.
Illés István (szerk.): Tavunk, a Balaton. Natura Kiadó, Budapest, 1981.
Diener, Roger, Herzog, Jacques, Mieli Marcel, de Meuron, Pierre, Schmid, Christian: Switzerland – An Urban Portrait, ETH Studio Basel, Contemporary City Studio, Birkhäuser Verlag, Basel, 2006.
Mőcsényi Mihály: A táj és a zöldterület fogalmi problémái a tájrendezés nézőpontjából -Településtudományi Közlemények, 21. pp. 66-76. (1968)
Bardóczi Sándor, Gerzánics Annamária, Szilágyi Kinga (szerk.): MM_C Mőcsényi Mihály Egy polihisztor tájépítész: Tanulmányok és esszék Mőcsényi Mihály életéről. Budapest, TERC Kereskedelmi és Szolgáltató Kft, 2021. 431 p.

A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018. Könyvalakban megjelent: Wettstein Domonkos: Balatoni építészet – Stratégiakeresés a huszadik században. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2022.
Wettstein Domonkos: Modern Landscape Concepts in the Early Protection Perspectives: The Professional Positions of the Architect Tibor Farkas and the Landscape Architect Mihály Mőcsényi. Architektura and Urbanizmus 55 (3-4) pp. 170-183. (2021) https://doi.org/10.31577/archandurb. 2021.55.3-4.4
Wettstein Domonkos: Táj és régió. A regionális eszme kialakulása és táji vonatkozásai a Balaton-térség rekreációs célú fejlesztéstörténetében. Landscape and Region. Formation of the Regional Concept and its Landscape Aspects in the History of Balaton Development. 4D Tájépítészeti és Kertművészeti Folyóirat 44 (2017) pp. 2-23.

 „A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-22-4-II-BME-271 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült." 

Szerk.: Winkler Márk