Eltűnő identitások: Posztmodern fordulat a nyolcvanas évek tájképében, Badacsonytomaj

Turányi Gábor első önálló munkája megépülte után, 1983-ban tartalmas vitát váltott ki az építész szakma köreiben. Az azóta kissé elfelejtődött épület nemcsak építészeti kvalitásai miatt jelentős, hanem azért is különösen érdekes, mert kiváló támpontot nyújt a korszak posztmodern tendenciáinak bemutatására. Folytatódik Wettstein Domonkos Szezonális örökség című sorozata. 

„Ez a semmibe-ugrás képes-e pozitív állításokat hozni, megfogható középpontokat adni, vagy pedig nem? Tehát ez a vonzalom, amit Turányi házával kapcsolatban érzünk, vajon az idővel és helyzetünkkel együttjáró valami, vagy pedig hihetek-e abban, hogy a tervező hitt valamiben?" (Ekler Dezső)

„Tudtommal ez az egyetlen megépült példája Magyarországon annak, hogy egy épület nyíltan vállalja a nem-egységes koncepciónak legalábbis a szándékát. Tudomásul veszi és kifejezi a helyzet esetlegességét és átláthatatlan voltát." (Ambrus Mária)

„Van néhány épület, amit mindig ismertem, de egyes tulajdonságaik most igen fontossá váltak. Ilyenek Jánossy György Tóth Árpád sétányon álló háza a vári környezetben és Molnár Péter Széchenyi rakparti háza a Duna-parton. Ezek az épületek önmaguk integritása és a környezethez való viszony tekintetében, úgy érzem, mélyebb összefüggésekre tapintottak. Szerintem ennek a badacsonytomaji háznak is összességében, vitatott pontjai ellenére, megvan az esélye, hogy belépjen az ilyenek közé." (Pazár Béla)

Vannak-e közös nevezők felbomló tájképeinkben? A fent idézett mondatok Turányi Gábor badacsonytomaji épülete körüli vitában hangoztak el 1983-ban.[1] A Magyar Építőművészetben publikált diskurzus összetett képet ad a posztmodern tendenciák hazai megjelenéséből fakadó dilemmákról. Bár az épületet a helyi mintázatok átértelmezéséből adódóan elsősorban a „kontextualista" vagy épp a „regionális" szemléletmódhoz sorolják, összetett formálásában a korszak plurális karaktere is érezhető. Az építészeti értékelésen túl azonban érdemes a régió tervezéstörténetének perspektívájában is elhelyezni a jelenséget. A modernitás krízise ugyanis nem csak a korszak építészetében, de a tágabb léptékű tájértelmezés felbomlásában is megjelenik. A hetvenes évek végére kialakuló ökológiai és esztétikai problémák új nézőpontokat, diszciplínákat és megközelítéseket tettek szükségessé. Ez a „táji fordulat" a léptékszintek differenciálódásával ugyanakkor azt a kérdést is kiélezi, mit jelent az építész számára a hely és a környezet? Ahogy a helyi adaptációt kifejező „regionális" fogalom jelentése is kétarcúvá válik: az alkotói perspektívában a hely absztraktabb, régió szintű értelmezése vagy épp személyes, lokális karaktere kerül előtérbe? A nyolcvanas évekre az egységes Balaton-fejlesztés eszméje elhalványodott mind az építészetben, mind a területrendezésben, miközben eltérő pozíciók és víziók rajzolódtak ki a táji környezet értelmezésében is. Ez a felbomló értelmezési tér mára örökségünk részévé vált, de vajon felfedezhetünk-e még közösséget eltérő tájképeinkben?

A badacsonytomaji „oktatási és pihenőépület" fedőnéven publikált ház a munkásőrség üdültetésének szolgálatában állt. Az elzárt területen álló épület összképének kirajzolódását a topográfiai adottságok is megnehezítik, a vasútállomás és a közúti töltés takarásából adódóan is nehezen észrevehető. Talán épp ezért kevésbé ismert a köztudatban, miközben Turányi Gábor első önálló munkájának korszakos jelentőségét mutatja, hogy 1984-ben az Ybl-díj II. fokozatával ismerték el. A Magyar Építőművészetben meglepő módon az alkotó kérésére az épület tervezői ismertetése helyett az épületről kibontakozó vita leirata szerepel, mintegy az értelmezési tér posztmodern felbomlását is illusztrálva. Ahogy Turányi a felvezetőjében – mára nézve is aktuális – gondolatait megfogalmazta: „Az alábbi beszélgetés közlését — változó színvonala ellenére — azért láttam szükségesnek, mert demokratizmusa nyilvánosságot érdemel, elemző-bíráló részei pedig az építészeti kritikát pótolhatják." A beszélgetés Birkás Ákos, Ambrus Mária, Dévényi Tamás, Ekler Dezső, Janáky György, Janáky István, Nagy Tamás, Pazár Béla, Reimholz Péter, Sylvester Ádám, Tomay Tamás, Vermes Zoltán, valamint Turányi Gábor részvételével a Fiatal Építészek Stúdiójában 1983. december 19-én zajlott le. A megszólalásokból kivehető a modernitást követő útkeresés dilemmája. Nehéz is a titokzatos, ösztönös épületet a korszakos tendenciák kontextusában elhelyezni és talán épp ebből adódik a tervező tartózkodása is a publikációban történő megszólalástól. Nem kívánja egyetlen koncepciózus narratívába burkolni épületét, megengedi az egymással párhuzamos, sokszor személyes értelmezések megszületését és amelyeket épp a diskurzus és a vita formájában lehetséges a legplasztikusabban ábrázolni.

A ház formálása a táj eltérő értelmezési szintjeivel keres párbeszédet. Badacsonytomaj öblösödő vízparti területén, az egykori bazaltbánya uszályrakodója helyén épült fel. Az ipari múltra utaló vasbeton móló elemsora még ma is hosszan a vízbe nyúlik, csillék helyett azonban csak horgászok használják. A területen földszintes bazaltkő falazatú épületek és egy vasbeton ipari torony állt. A tervező bontás helyett a meglévő struktúra továbbépítését választotta, belehelyezkedett a hely időbeliségébe. Az új épületszárnyak a meglévő elemeket kiegészítve egy ötszög alakú keretet hoztak létre. A többrétegű formálásban integrálta a meglévő bazalt falazatú földszintes épületeket, a vasbeton ipari tornyot, miközben az új épületrészeken egyszerre jelennek meg a modern és történeti építészet idézetei, valamint a környezet vernakuláris mintázatai. Ösztönös formálásában a történeti építészet formái a maguk természetességében bomlanak ki, ugyanakkor ez a térbeli és időbeli összetettség számos ellentmondást is felvet. Kritikusainak épp ez a látszólagos koncepciótlanság okoz zavart, ugyanakkor a megszólalásokban érezhetően nehezen találnak referenciát az értelmezéshez. Egyesek a modernitás koncepcióinak „egységét" kérik számon, mások a „meg nem értett" posztmodern alkotók, Aldo Rossi és Michael Graves hatását kívánják rávetíteni. Turányi a vita során azonban nem szólal meg, megengedi az eltérő nézőpontok megjelenését.

A koncepciók és teóriák számonkérése helyett talán sokkal érdekesebb az a megközelítés, ahogy az alkotó a helyhez fordul. Turányi hátat fordítva a modern vízparti sémáknak a mikrokörnyezetben keresett inspirációt. Ez a keretes beépítés pedig valóban meglepő fordulat a Balaton-part huszadik századi üdülőépítészetében. Az öblösödő területen a beépítés a táj történeti építészetének a referenciáihoz nyúl vissza, ugyanakkor szakít a modern építészet regionális szintű, balatoni karakterével.[2] A harmincas évektől a szabadon álló épületsávokat a tájolást figyelembe véve a vízpartra merőlegesen helyezték el. Igaz, ezek az épületek jellemzően a vízpart szabad környezetében, a vízszintsüllyesztéssel felszabaduló apadási övön vagy sokesetben mesterséges feltöltéseken épültek fel, morfológiai kötöttségek nélkül. A későmodern építészet válsága, az iparosított technológiáival előállított sematikus üdülőépületek összképe ugyanakkor egyre inkább kiélezte a hely és a funkció kérdését.

A „regionális" fogalom a hatvanas évek regionális szintű koncepcióalkotásában és a posztmodern tendenciák közt egyaránt megjelenik, a jelentések azonban eltérő értékhangsúlyokat mutatnak. A hatvanas évek balatoni építészetében a több léptékszintet átfogó regionális terv révén a regionális szintű koncepció mind az intézményesülésben, mind a formálási stratégiában jelen volt. Fontos megjegyeznünk, hogy ezesetben nem a századvég építészet elméletében kidolgozott „regionális építészetről", hanem egy az intézményesülés és a koordináció révén megfogalmazódó vízióról beszélünk. Farkas Tibor főépítész koordinációjával, ha nem is „egységes" formálással, de a korszak építészeinek összehangolt munkájával alakult ki az a karakter, amely révén a fejlesztési projekt később az UIA Abercrombie díját is elnyerte. A főépítész által megfogalmazott „pózna-lemez architektúra" a modern építészet helyi adaptációjának lehetőségeit kereste. A hetvenes évek végére azonban ez a regionális szintű koncepció az intézményesülésben és a formálásban is felbomlott. A főépítészséget megszüntették, az iparosított technológiák és a fejlesztésben bekövetkező léptékváltás a szezonális építészet jellegét, a „pózna-lemez architektúra" karakterét is eltűntette. Mindez a modernitás korszakos válságával esett egyidőbe. A regionális szintű koncepció eltűnése ugyanakkor a mikrokörnyezet adottságainak felértékelésével járt együtt. A Balaton-felvidék formakincse egyre közvetlenebb inspirációként éreztette hatását a nyaralóépítészetben. A nemzetközi tendenciák közt is ekkor jelentek meg a helyi adottságokra, történelmi referenciákra fogékonyabb irányzatok, mint például a Tendenza mozgalom a svájci Ticino-ban. A korszakban épült fel Török Ferenc balatonfenyvesi, révfülöpi, majd később ábrahámhegyi temploma, Kaszás Károly tihanyi ravatalozója, amelyek mind az erős kontextuális szemléletet mutatják. Ezek a kisebb léptékű szakrális épületek azonban csak közvetetten kapcsolódtak az üdüléshez vagy az üdülőterülethez, és bár korábban Callmeyer Ferenc, Tóth Kálmán vagy épp Makovecz Imre korai munkáiban is megjelent a vernakuláris inspiráció, a vízparti beépítésben Turányi épülete jelöli ki a fordulópontot.

Az építészeti formálási kérdéseken túl azonban a badacsonytomaji üdülő szomszédságában egy másik történet is zajlott. A „táji fordulat" nem csak a vernakuláris táj felértékelődésében, de tágabb léptékben az ökológiai szemlélet térnyerésében is megmutatkozott.[1] Egyre látványosabbá vált a túlzott modernizációból adódó környezeti károsodás. A hegyoldalak zártkerti beépítése és a hagyományos gazdálkodás feladása megindította a tájeróziót, miközben a víz minőség romlása egyre fenyegetőbbé vált. A nyolcvanas évek elején új regionális tervet dolgoztak ki, amelyben már nem az építészet és a fejlesztés, hanem a táj rehabilitációja került előtérbe. Új táji léptékű tervműfajok jelentek meg, az egyik első tájrendezési és összevont rendezésitervet Badacsonyra készítették. A Balaton az eltérő diszciplínák, táj és építészet kísérleti laboratóriumaként szolgált ebben az időszakban is. Eközben a régióban egyre aggasztóbbá vált a vízminőség romlása. Az eutrofizáció jelensége is a táj túlerőltetett modernizációból fakadt: a vízfolyások kibetonozásával, a medrek kotrásával és a nádasok átvágásával megakadályozták a víz öntisztulását. A diszciplínák és a perspektívák átrendeződését is jól mutatja, hogy a kibontakozó ökológiai krízisre a pozícióját vesztett egykori főépítész Farkas Tibor a tájépítész Plósz Sándorral közösen keresett megoldást.[2] A helyszíni kísérletek épp a badacsonytomaji üdülővel szomszédos telken folytak. A nemzetközileg is újszerű eredményeket hozó kísérleti telep azonban nem tudott háborítatlanul működni, mert a szomszédos új oktatási és üdülőépület szennyvízelvezetése sokáig megoldatlan volt… A közös perspektíva hiányát talán ezek az egymás mellett lezajló párhuzamos történetek is szemléltetik. A modern tájértelmezés felbomlását, az egyidőben kialakuló ökológiai krízist és posztmodern fordulatot a badacsonytomaji vízpart eltérő nézőpontjai plasztikusan megmutatják. A táj új perspektíváiról, az ökológiai megközelítés térnyeréséről a későbbiekben lesz részletesebben szó.

Wettstein Domonkos

[1] Turányi Gábor: Oktatási és pihenőépület Badacsonytomaj. Magyar Építőművészet (1984) 3. 24–32.
[2] Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
[3] Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.              
[4] Farkas Tibor: Visszaemlékezések: Ahogy én látom a Balatonügy 30 évet III. rész. Magyar Építőművészet 37 (1988) 4-5. 90.

Szezonális örökség: „Pózna-lemez architektúra" – így jellemezték a hatvanas évek elején tevékenykedő építészek azt a sajátos balatoni karaktert, ami már a harmincas években is meghatározó volt a szezonális építészet közvetlen természetében. Doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, a fesztelen táji környezetben az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.

Felhasznált források:
Farkas Tibor: Visszaemlékezések: Ahogy én látom a Balatonügy 30 évet III. rész. Magyar Építőművészet 37 (1988) 4-5. 90.
Turányi Gábor: Oktatási és pihenőépület Badacsonytomaj. Magyar Építőművészet (1984) 3. 24–32.
Turányi Gábor: Oktatási és pihenőépület Badacsonytomaj. Magyar Építőipar (1985) 1-2. 28–29.

A kutatás a szerző doktori disszertációjának eredményeire épül:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.        

Szerk.: Winkler Márk