Lakónegyedek a 20-as, 30-as évekből – Benkő Melinda sorozata, Chicago 03
Benkő Melinda urbanista építész Chicago bemutatásán keresztül olyan városépítészeti kérdésköröket érint, amelyek elgondolkodtatnak a hazai települési környezeten is. Az 1920-as, 30-as évek alacsony intenzív beépítésű lakónegyedeiben napjainkban a város lakosságának a negyede él. Városépítészeti barangolásunk a Lakeview, Graceland West, Ravenswood, North Lawndale, Andersonville és a Rogers Park környékein folytatódik.
Ki ne ismerné Budapesten a Móricz Zsigmond körtértől délre, a Vásárhelyi Pál, Szabolcska Mihály, Eszék, Ulászló, Kanizsai utcák irigyelt lakókörnyezetét, ezt az 1927-38 között épült néhány városi tömböt? A BME Bercsényi Kollégium építész diákgenerációi mellett a budapestiek közül is sokan álmodoznak arról, hogy ott lakhassanak, mert ez a hely egyszerre városias és természetközeli, sűrű mégis emberléptékű. Körner Zsuzsa egyik kiváló város- és építészettörténeti könyvében áttekintette azokat az európai telektömb beépítési kísérleteket – a csatlakozó udvarok, zárt vagy felnyíló keretek, belső úttal feltárt tömbök stb. világát –, amik 1870 és 1940 között a hagyományos zártudvaros rendszert próbálták megújítani. Chicago városi tömbjei jó példaként szolgálnak a lehetőségek mérlegelésére.
Chicago területének téri és funkcionális felosztása tiszta rendszert követ: az ortogonális észak-déli úthálózatot néhány átlós főútvonal tagolja; a párhuzamos utcák közül minden 4. vagy 5. főutca, azaz main street, ahol buszok közlekednek, és ahol az intézményi, kereskedelmi, szolgáltatási, gazdasági, munkahelyi, ipari stb. funkciójú épületek vannak. A többi lakóutca. A városszerkezetnek azonban van egy másodlagos hálós rendszere is, mivel minden tömbben belül – legyen az a felhőkarcolókkal beépített városközpontban vagy egy külvárosi családi házas lakónegyedben – az utcákkal párhuzamosan max. 24’ (7,3m) szélesre kiszabályozott névtelen közterület van. Ezek a hátsó utcák, az „alley"-k vagy más néven „back lane"-k, magasházaknál sikátorok alkotják a város kiszolgáló hálózatát: itt zajlik szemétszállítás, ez a földalatti és földfeletti közműhálózat helye, innen történik a telkek és az épületek autós megközelítése.
A városon belül a családi házak telkeinek mérete hagyományosan 22’ x 125’ ( azaz 6,7m x 38,1m), az előkert kötelezően 15’ (4,6m) a hátsókert min. 7’ (2,1m). A házak között 1-2 méter keskeny gyalogos átjárók vannak, ahova mindkét oldali épületből ablakok nyílnak. Ezekből a telkekből állnak össze a tipikus chicago-i 100 x 200 méteres városi lakótömbök. Az amerikai városmodellnek megfelelően Chicago külső részei és hatalmas agglomerációja végtelen családi házas települési tájat alkot. A néhány egyedi tervezésű családi házon kívül, a tömeges lakhatás családi házainak három történeti alaptípusát különböztetik meg: a legegyszerűbbek a faházak (worker cottage). Az 1871-es tűzvész után egyre több téglaház épült (bungalow), illetve a jobbmódúak sötét mészkő burkolat részletekkel díszítették favázas, fafödémes, tégla lakóépületeiket (greystone). A három típus között nincs jelentős eltérés: a beépítés szabadonálló, az utca felőli építési vonal egységesen visszahúzott és az előkert általában zöld díszkert, ami autóval a folyamatos utcai járda és zöldsáv miatt nem közelíthető meg. Minden családi ház a talajtól 1-2 méter magasra felemelt, és a félig földbe süllyesztett pince a kazánnak és tárolóknak ad helyet. Kerítés a legtöbb helyen nincs, a ház főhomlokzata az utcára néz és általában az épület szélén, megemelt fedett teraszról nyílik a bejárat. A földszint felett lakott tetőtér vagy attikával lezárt teljes második lakószint van.
A 19. század végére Chicago az akkori világ leggyorsabban növekedő városa lett: 1840-ben mindössze 5 ezer, 1870-ben 300 ezer, 1900-ban 1,7 millió, 1930-ra már 3,4 millió lakosa volt! Jelenleg a város 2,7, míg az agglomeráció, a „Chicagoland" közel tízmillió lakosú. Nem véletlen, hogy a 20. század elején a városközpont magassági és a város térbeli elterülésével párhuzamosan megjelent a külső családi házas beépítésre szánt részeken is a „sűrítés" igénye. A tipikus tömb- és telekosztás megmaradt, de a családi házaknak kijelölt telkeken az egylakásos házak két, három vagy négylakásos épületekké fejlesztésével kialakultak alacsony intenzív beépítésű lakónegyedek. Általában mikor egy munkáscsaládnak sikerült több pénzt keresnie, a városközpont körüli, az ipartelepek melletti sűrű részekről (pl. a csehek Chicago dél-keleti részén lévő Pilzen városrészből) próbáltak a külső, jobb életkörülményeket biztosító északi vagy nyugati területekre költözni. Vettek egy telket, ahova nem családi házat, hanem két, három vagy négyszintes lakóépületet építettek, vagy építtettek. A házban egy 100-120 négyzetméteres (kb. 5-6 x 16-20m) lakás foglal el egy teljes szintet. Minden lakás két irányból közelíthető meg, az utcáról a közös bejáraton és a belső lépcsőházon vagy a hátsó udvarról a külső falépcsőn keresztül. Az utca felé a nappali, az alley felé az étkezős konyha és a fa terasz néz. Az épület belső lépcsőjével párhuzamosan, a két nagy szélső helyiség között fut a lakás folyosója, ahonnan a mellékhelyiségek és egy-két kisebb szoba nyílik. Ezek ablakai a keskeny oldalkertre nyílnak.
Az első lakószinten a tulajdonos család élt, a felső szintek azonos lakásait pedig kiadták újonnan Chicagoba bevándorló rokonaiknak, ismerőseiknek vagy másoknak. Az érkezők számára a közös nyelv és kultúra biztonságérzetet adott, a város terének etnikai tagoltsága megmaradt, illetve tovább erősödött. Elsősorban európaiak lakták ezeket a negyedeket, például a képek többségén megjelenő Andersonville a svéd bevándorlók városrésze volt. A lakbér fedezte az építési költség hiteleit, segítette a család megélhetését, az együttélés pedig a közösség- és identitás formálását. Az elmúlt évtizedekben a tulajdonviszonyok átalakultak, és ezeknek a „vintage" házaknak a többsége már nem egy család tulajdona, hanem társasház. Napjainkban mindenki angolul beszél, nem etnikai alapú az összetartozás, hanem egy kortárs szubkultúra, a tudatosan választott nagyvárosi fenntartható életforma köti össze az itt élőket.
Chicago alacsony intenzív beépítésű történeti negyedeinek rövid bemutatása lehetővé teszi az összehasonlítást az írás elején megnevezett budapesti kelenföldi részekkel. Az ábra két közel azonos méretű (kb. 90 x 275m), egyidőben épült (1930-as évek), eredetileg hasonló sűrűséggel beépített tömb jelenlegi sematikus helyszínrajzát mutatja. Mindkét esetben a lakónegyed nagy értéke, amit mindenki élvezhet, a kétoldali fasorral kialakított lakóutca. Mai használatuk azonban nagyon eltérő. Chicagoban a Rascher lakóutca reprezentál és a közösségi élet tere. Fái egészségesek és hatalmasok, a lombkoronák a tágas utcát befedik. A járműforgalom kicsi, a párhuzamos kétoldali parkolósávban mindig vannak üres helyek. A zöldsáv és a járdák szélesek, az előkertek rendezettek és ápoltak, a többsége nem elkerített, az utcára nyíló földszinti teraszokat jó időben a lakók használják. Az épületek többsége jó állapotban lévő 80-100 éves eredeti, és amennyiben új építés történik, méretében, formájában, részleteiben a kortárs ház a réginek megfelelő. A budapesti Ulászló utca átalakult, az autók uralják a terepet, a 45 fokos parkolás a közterületi zöldsávot elfoglalta, a fák létükért küzdenek. Az előkertek kerítéssel elzártak, sok helyen a növényzet helyett parkolók és garázsbehajtók vannak. Az elmúlt évtizedekben épült házak léptéket váltottak: telekösszevonások és az építménymagassági korlátok megváltozása egyre kevesebb helyen érzékelteti az eredeti telekstruktúrát, a telket elfoglaló mélygarázs nem teszi lehetővé a hátsókertbe normális méretű fák ültetését. A 20-as, 30-as években kialakított épülettípus, a néhányszintes lakóház háttérbe szorul. Az Ulászló utcában mára van négy telek helyére épített, az utcára külsőfolyosóval néző sávház a 70-es évekből és tízszintes lakóház a 90-es évek végéről.
Budapesten az utca próbálja kiszolgálni a kortárs városműködés és ingatlanfejlesztés minden igényét. A területen a beépítési százalék nem, de a magasság változásával a tömb sűrűsége és a laksűrűség, így az ezzel együtt a járműforgalom is a többszörösére nőtt. A zöldfelületek minősége romlik, az épületállomány az évtizedek során heterogénné vált. A házak hátsókertje az itt lakók elzárt, zöld oázisának egy lehatárolt darabja.
Chicago hasonló lakónegyedei nem alakultak át ilyen drasztikusan. 80 évnyi használat után az utca egységes és szinte változatlan, a változások inkább a tömbbelsőt érintik. A szervízútra kerülnek a települési infrastruktúra újabb légkábelei és a szelektív hulladékgyűjtők, a hátsó udvarokat pedig a lakók autói lakják be. Az épületek fa teraszai sok helyen beépültek. Chicago északi részének az alacsony intenzív beépítésű, a tóparttól nem távoli történeti lakónegyedei dzsentrifikálódnak. Az utcát a lakók használják, iskola-, templomkörzetek, különböző civil kezdeményezések összetartják a lakosságot, helyi kisvállalkozások éltetik a főutcát, sokan próbálnak a fenntarthatóság európai elveinek megfelelően keveset és helyben fogyasztani, autómentesen élni. Ez nem a jól ismertnek vélt amerikai lakhatási forma.
A 21. századból nézve fel kell tenni a kérdést, mi volt a két jó döntés közül a jobb, a csatlakozó udvaros vagy a szervízutas telektömb kialakítás? Ma mi a jobb, ha az utcát áldozzuk fel vagy a hátsóudvart? Milyen egy jó városias mégis természetközeli lakónegyed? Miért nem ilyeneket építünk ma?
Benkő Melinda
Szerk.: Somogyi Krisztina