Léptékkísérletek

A budai Kis-Svábhegy délkeleti oldalán épült fel a Magyar Bíróképző Akadémia. Az épület terveit az Építész Kaláka – Kalo Emese, Pásztor József, Halmos Tamás – készítette. 

A budai Kis-Svábhegy délkeleti oldalán épült fel a Magyar Bíróképző Akadémia, egy Horthy-barokk villákkal és ’90-es évekbeli marcipánpalotákkal övezett telken. A megbízó, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatalának illetékesei úgy döntöttek, hogy megtartják a Tóth Lőrinc utcára néző, eredetileg óvodát és sportcentrumot magába fogadó, 1977-ben épült kétemeletes házat. A tervezők, Kalo Emese, Pásztor József, Halmos Tamás és munkatársaik ennek gyökeres átalakításával hozták létre az együttes főépületét, mely az oktatási funkciókat szolgálja. Az épület hátsó homlokzatához L-alakban két új szárnyat csatoltak a régi teniszpályák helyén. A merőleges tag szállóként működik, az utcával párhuzamos egység különböző kiszolgáló és üzemi funkciókat lát el.

A három szárny jó arányú, a naposabb délnyugati oldal felé nyitott udvart fog közre. Az egységeket teljes magasságukban üvegfalas lépcsőházak választják el egymástól. A létesítmény funkcionális tagolása tehát egyértelmű, a használó számára könnyen értelmezhető és összhangban áll az egyes részek térszerkezetével is.

Az építészek a homlokzatok megformálása során a vízszintes irányú hármas tagolás elvét követték: a földszintet – egyfajta lábazatként értelmezve azt – terméskővel burkolták, az első és második emelet síkját konzolosan előrehúzták és vakolták, végül a festett fával borított harmadik emeletet kissé „hátratolták". A régi épületen – nyilván a meglévő szerkezetekhez való igazodás miatt – csak részben jelenik meg ez a rendszer: az egyszerű hasábformájú tömeg alig változott, még az új harmadik emelet is követi az eredeti homloksíkot, s a téglalap alakú ablakok sorának egyenletes ritmusa is eltér a többi épület nyíláskiosztásától.

Az említett homlokzatképzési mód mellett az új szárnyak összképét a tolható és fix árnyékolók, az ablakokat övező faburkolatos mezők formajátéka és a nagykiülésű zárópárkány is meghatározza. A tervezők bizonyos részeken tudatosan eltértek a hármas tagolás elvétől: a kőburkolat helyenként a tetőig felfut, másutt a vakolt felületek a földszintre is kiterjednek. E fogásokkal igyekeztek dinamizálni, változatossá tenni a látványt, ám ezzel már kissé túlterhelték a homlokzatokon az amúgy is sokféle textúra, szín, plasztikai elem együttesét.

Noha az építészek megkísérelték szigorú kompozíciós elvek segítségével kordában tartani a kelleténél talán erősebb vágyukat a változatosságra, ez nem mindenütt sikerült. A dinamizálás helyenként léptéktévesztésbe, „agyontagolásba" torkollt. Ez elsősorban a szállónak és az üzemi szárnynak a hegyoldal felőli nézeténél, illetve ugyanezen két épület udvari homlokzatának viszonyában szembetűnő. Ellenben a régi ház és a szálló udvari homlokzatai finom harmóniában élnek együtt – dacára annak, hogy karakterükben eltérőek: együvé tartozóvá teszik őket a ritmusukban, geometriai rendszerükben rejlő hasonlóságok.

Az utcai homlokzat egyetlen frappáns kontrasztra, a kőburkolatos és a vakolt felületek eltérő tagolására, illetve a kettőt elválasztó – s a bejáratot kijelölő – lamellás üvegfal hangsúlyára épül. A kompozíció visszafogott, de dinamikus, úgy válik változatossá, hogy közben nem tolakodó, mégis megadja az együttes méltó „felütését". Bár ez az esztétikai következetesség nem minden esetben érvényesült a tervezés során, az együttes mind a tervezés, mind a kivitelezés terén olyan magas szakmai színvonalat képvisel, olyan korrekt és alaposan végiggondolt fukcionális megoldások sorát hordozza, amely a hazai építészetben még mindig igen ritka.

HP