Makovecz Imre temetése

Makovecz Imrét október 8-án a Farkasréti Temetőben helyezték örök nyugalomra. A gyászszertartást Bolberitz Pál egyetemi tanár, a Szent István Akadémia elnöke celebrálta. Búcsúztató beszédet mondott Orbán Viktor miniszterelnök, Nagy Ervin országos főépítész, Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia ügyvezető elnöke és Dévényi Sándor, a Kós Károly Egyesülés elnöke. Nagy Ervin és Dévényi Sándor búcsúztató beszéde és Zsitva Tibor képriportja a temetésről.

Makovecz Imrét október 8-án a Farkasréti Temetőben helyezték örök nyugalomra. A gyászszertartást Bolberitz Pál egyetemi tanár, a Szent István Akadémia elnöke celebrálta. Búcsúztató beszédet mondott Orbán Viktor miniszterelnök, Nagy Ervin országos főépítész, Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia ügyvezető elnöke és Dévényi Sándor, a Kós Károly Egyesülés elnöke.

Nagy Ervin országos főépítész búcsúztató beszéde a Farkasréti Temetőben

 

Imre!

Még valamikor a hetvenes években rajzoltál nekem egy különös, kétszárnyú, tükrös kartont, melyre szimmetrikusan, mint Leonardo szokta volt, ezt írtad:

“Az angyal tükörbe néz. Önmaga képe mered rá, bár az a dolga, hogy átlásson. Tudja, hogy a foncsor mi lehettünk valaha. Angyalképének oka és titka. Nekünk reményünk, hogy a fényben lássunk, de hogyan nézhetne vissza a tükör, hogy ne mutatná végre egyszer angyalok arcát, hanem a miénket."

 

 

Akkor még kevesen ismertünk, de mi, akik tudtuk, ki vagy, azt is tudtuk, hogy meg fogod változtatni az építészet és azon át a haza sorsát. Igazunk lett. A fiatal fa hatalmas tölggyé terebélyesedett, s most, hogy kidőlt, látszik csak igazán, milyen pótolhatatlan.

Ki vagy Te, ki ez az angyalokkal cimboráló, zseniális, esszenciális lény, aki ha kell, bátran és önfeláldozón száll szembe hatalommal és arannyal, aki falut épít de akadémiát alapít, aki falusi főépítész de a világ minden jelentős építészeti díjának birtokosa, a világ egyik legnagyobb építésze? Ki vagy Te, aki a Váti sötét padlásszobájától a Kecske utcai varázslatos irodáig vezetted mára hatalmassá nőtt, határokon átnyúló szervezetekké terebélyesedett csapatod?

„Nem tudom, hogy az angyal én-e. Nem tudom, hogy a létezőhöz hajló semmi-e az én és másutt talán nincs is. Ha nincs, bármi lehetett akkor, hajladozó, emlékező házak, az otthon, mely csupán az érkezést és a nyugalmat tudja, de nem jött meg még aki érkezik, aki otthonnak, menedéknek látja önmagát és azt a helyet, mely előre emlékszik rá, az érkezőre."

Meghódítottad a világot varázslatos építészeteddel. A nagy külföldi egyetemek, könyvtárak, folyóiratok mind ismernek, díjaidnak se szeri, se száma, a világ egyik legnagyobb építésze lettél. Az egyetemi professzortól az egyszerű emberekig mindenki ismer. Ismerünk mint építészt, ismerünk mint igaz hazafit, ismerünk mint önzetlen templomépítőt, és bizony ismerünk, mint a nemzet lelkiismeretét, aki szót emel, ha kell és ott van, ahol nagy a baj, ahol szakad a gát. Gyönyörű templomaid, házaid koszorúzzák az egész Kárpát-medencét. Tanítványaiddal ott vagy mindenütt a hazában is és távolabb is, csak a fővárost fosztotta meg ostoba vezetése az ajándéktól, amit szívesen adtál volna.

 

 

„A himnuszt éneklik sokan, s látom őket, az eltorzult magyarokat, amint énekelnek, s tudom ők az enyémek, bárhogy is lett, bármivé is lettünk, a keservesen visszafojtott síráson át látom együtt a vereséggel a győzelmet, mert átvilágítja a dal az arcokat."

Nemrég arra kértelek, segíts egy országos ügyben. Fáradt voltál, de végül eljöttél a Széchenyi térre. Hallgattad, ahogy soroljuk a gondokat, majd halkan azt mondtad, pénz nem érdekel, három hét múlva letesszük a megoldást az asztalra. Kikísértelek, beültünk a Greshambe egy pohár furmintra. Kedves és elegáns voltál mint mindig, de csendes és sokat néztél a távolba, mintha látnál valakit a Dunánál. A nagyokról beszéltünk. Kosztolányi és Nagy László, Weichinger és Csonka tanár urak, Heine és Rilke, Reischl és Reimholz barátaink jártak az asztalunknál. Lassan kiittad a borod és kimentünk a térre, az alkonyatban. Néztük a Dunát, vártuk az autót. Csendesen azt mondtad: fontos ez, amit csinálsz. Csend volt, majd rám néztél és azt mondtad, ez nagyon fontos, érted? Persze, mondtam kis szünet után, pedig akkor még nem értettem. Álltunk csendben, a hegyeket nézve, mint akinek már nem kell a szó, elég a gondolat. Sötétedett. Megjött egy fekete kocsi, kinyílt az ajtó. Kezet szorítottunk, viszontlátás, Isten megáldjon. Isten megáldjon.

 

 

„Jobb elfogadni, hogy valahonnan jöttünk és valahová megyünk, hogy megszülettünk és meg kell halni, hogy nem a kezdet és nem a vég a születés és a halál. Ez azonban nem lehet enyhítője a tények drasztikus és elfogadhatatlan valóságának. Indokolt és szent az őrjöngő sírás, toporzékoló könyörgés az életért a halállal szemben."

„Én meghalok, de bennem ma a nemzet él, az arkangyalok jövőjét pedig nem ismerhetem."

Imre, köszönöm neked:
a tanítványok nevében az emberséget, a tanítást
az építészet nevében a megújulást és a géniusz példáját
az elesettek nevében az önzetlen segítséget
a haza nevében a becsületet, a hősies, tiszta hazaszeretetet
a kis falvak nevében a megmaradást és otthont
a keresztények nevében a templomokat és az őszinte példát
a kultúra nevében az eleganciát és felemelkedést
a művészet nevében az Akadémiát és életteret
a barátok nevében az igaz barátságot

Köszönjük Neked, Imre amit értünk tettél.

Isten Veled, Mester!

 

---

Dévényi Sándor búcsúztató beszéde

 

BÚCSÚZÓ

Makovecz Imre elment. Nincs itt. Ne áltassuk magunkat semmivel. Nincs itt, és nem is jön vissza. Magunkra maradtunk. Többé nem kérdezhetünk, és nem várhatunk választ Tőle. Számára már nincs különbség a lehető és a lehetett volna között. Azzal kell gazdálkodnunk, amit reánk hagyott. És ez hatalmas örökség.

Mindenek előtt be kell fejeznünk megkezdett, folyamatban lévő épületeit. A dobogókői házat, a makói fürdő grandiózus együttesét. Ezek épülnek, részletes terveik elkészültek, nem lesz nehéz feladat.

Aztán ott vannak a meg nem valósult tervek. Ha csak a legutóbbi könyvét, a Templomokat, az „aranykönyvet" nézzük, a 49 tervből jó ha 15 megépült. A többi várat magára. Biztos, hogy néhány nem az örökkévalóságig, előbb-utóbb megépíti valaki. Ez már nehezebb feladat lesz. Hiszen részletes tervek nincsenek, ezeket még el kell készíteni. De elkészíthetőek, mivel Imre rajzai olyan pontosak, világosak, egyértelműek. Tudjuk, tanítottad, a ház egy darab ég az égből, és egy darab föld a földből.

Ami igazán nehéz lesz, az örökséged harmadik részének a folytatása. Ami már messze több mint építészet. Amiről egyszer azt mondtad:
„A szellemi és fizikai romlás közepette az úri jókedv: megérteni az embereket, a tájat, a fákat, és megértésből folytatni azt, amit a Teremtő éltet és virágoztat."
És itt már az egész emberiségre gondoltál, benne Európa közepére, Kárpátiára, és benne a küldetéses magyar nemzetre. Amelyik nem vérségi alapon vezethető le, hanem választás kérdése. Amelyik 500 év gyötrelme után is még mindig létezik, és feladata van.

És tanítottál, tanítottál mindenhol és mindenkit. Underground mesteriskolában, kémektől körülvéve, de tőlük sem sajnálva a jó szót. Tanítottál a Dél-dunántúli Építész Stúdióban, a Visegrádi Táborban, tanítottál pályázatok útján kérdéseket föltéve. Létrehoztad a Kós Károly Egyesülést, a Vándoriskolát, az Országépítőt, a Magyar Művészeti Akadémiát. Tudtad, hogy a tudást hogyan kell továbbadni.
Ez a faladat most már a miénk.

Tegnapelőtt emlékeztünk meg az aradi vértanúkról. Egyikük, Lázár Vilmos ezredes az agyonlövetése előtti éjjelen ezt írta: „Krisztus keresztje tövében váltak apostollá az apostolok."

Most itt állunk ravatalodnál, és magunktól kérdezzük, válunk-e apostollá?!
Úgy 10 éve lehetett, hogy Zsigmond Lacit, és engem magadhoz kérettél, a Kós Károly Egyesülés jövőjéről beszélgettünk. Elmondtad, hogy lassan át kell vennünk a feladatot az „öregektől", Kampistól, Kálmán Pistától, és Tőle is. Firtattad, hogyan képzeljük a jövőt, hogyan folytatjuk a munkát, majd már nélküle. Akkor adósod maradtunk a válasszal.

Most eljött az idő, hogy meglássuk, mit értettünk meg tanításodból. Tudjuk, érezzük, hogy az Egyesülés páratlan szellemi közösség, összetartozásunk, barátságunk hatalmas érték, erőt ad mindannyiunknak, de talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy remény a kívülállóknak is.

Együtt maradunk!

A Fenséges Nap népe fiának tartottad magad. Isten kiválasztottja voltál.
Most, hogy megérkeztél Isten országába, búcsúzunk Tőled. De minden nap, minden éjjel Veled leszünk, s Te velünk leszel. Munkára hát.

Köszönjük, hogy eddig segítettél.
Isten áldjon, és kísérjen utadon.

Dévényi Sándor
2011. október 8. Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya napja
Elhangzott Makovecz Imre búcsúztatóján a Farkasréti Temetőben

---

Nagy Ervin beszéde a Makovecz Imre tiszteletére rendezett megemlékezésen

Imre!

Árván állunk itt, szeretteid, híveid, társaid, követőid, tisztelőid.

Délben búcsúztattunk, így most angyali helyzetedhez illőn a jövőről, szellemi hagyatékodról és elárvult hazánk sorsáról kell beszélnem, de gyenge vagyok, rabul ejt a múlt, a kavargó fényes emlékek, mély érzelmek és magas szellemed közénk hullott morzsái.

Tudom, de nem hiszem, nem értem, hogy Te már a tükör másik oldaláról nézel minket.

 

 

Így írtál:

Ha a jövőre kell vagy kellene gondolnom, elemi realitásérzékem azt mondja, hogy úgy tegyem ezt, hogy gondolataimat próbára teszem a személyes halálon.

Az a gondolat állja meg a próbát, mely túléli a bizonytalanságot, hogy gondolataim, tapasztalataim, minden amit látok, minden amit szerettem és amitől idegenkedtem, semmibe vész, vagy legalábbis a perszóna számára követhetetlen egyetemesnek hitt intelligenciába tér vissza.

Értjük-e majd ennek az egyetemes tudatnak a hangját?

Meg tudjuk-e majd különböztetni ezt a lényegi bölcsességet saját gondolatainktól, hallani remélt vágyainktól?

A Te gondolataid, rajzaid kiállták már a nagy megmérettetést.

Körben a falakon nagy testámentumod, legfőbb műved képei már a jövőbe mutatnak. A nemzet feltámadásának, életed talán legfőbb mozgatójának víziói.

Talán már évekkel ezelőtt, mikor nyertes pályaműved félrerakva egy fentebbi síkon újra kezdted ezt a ragyogó katedrálist, érezted a jövőt.

 

 

Megsejtetted, hogy alkotásod testet öltését már egy magasabb szférából figyeled, s előrelátóan tudtad, hogy az nemzeti jelképpé, a megtisztulás, megújulás, feltámadás sarokpontjává válik.

Talán ezért vitted nemrég Őszentsége elé terveidet, pápai áldást kérve rá.

Si deus nobiscum, quis contra nos?
Ha az Isten velünk, ki ellenünk?

Bár ismerem minden házadat, írásodat, bár rengeteget dolgoztunk együtt, bár évtizedek óta barátok vagyunk és mint a tenyeremet ismerem a régi templom romjait, rajzait és gyermekkorod ide kötődő emlékeit, csodaként, váratlan isteni ajándékként éltem meg ezt az új, az Úristen kedvére készített tervet, mely kiemelkedik életművedből.

Váratlan és előzmények nélküli, mint a megvilágosodás.

Tavaly, mikor esélye látszott megépülésének, hónapokra szobámba zárkóztam és rajzoltam, szerkesztettem.

 

 

Minél mélyebbre hatoltam, minél többet meséltél, tártál fel előttem belőle, annál inkább meggyőződésemmé vált, hogy ez nem egy templomod a sorban, hanem ez Te vagy egy új formában, magadat adod a legfelsőbb szinten.

Így írtál:

Készen állunk a szeretet, az egyesülés útjára, még ha jó és rossz, igen és nem, ég és föld kapujaként kell is élnünk, míg a két kicsi angyal jobbról és balról szárnyára nem emel és átvisz oda, ahol a semmi helyén magunkat végleg meg nem találjuk.

Ígéretet teszek, ígéretet teszünk neked, hogy mindazt, amit szellemi hagyatékként ránk hagytál, méltóan megőrizzük és továbbadjuk az utánunk következőknek.

Ha hibáznánk, üzenj, mi érteni fogjuk azt. Szellemed velünk marad örökre.

Hozzád mérhető építész száz évben egy születik. Ma még nem láthatjuk, ki lesz az, de készen fogunk állni arra, hogy a Tőled kapott tallért megőrizve és képességeink szerint kamatoztatva átadjuk neki, ha eljön az ideje.

Néhány hete, mikor utoljára találkoztunk, csendesen álltunk egymás mellet az alkonyatban, majd ezt mondtad:

Ez nagyon fontos. Fontos amit csinálsz. Érted?

Akkor nem értettem, de ma már tudni vélem, mire gondoltál, és ígérem, ígérjük Neked, hogy nem hagyjuk szétszéledni nyájadat.

 

 

Tanítványaid, követőid együtt maradunk, a tévelygőket visszahívjuk, a gyengéket segítjük, az elesetteket felemeljük.

Isten veled Imre!
Isten Veled Mester!