Manhattan Moszkvában - állandó rivalizálásban a világgal

Az Amerikában elindult toronyház építési láz némi nehézségek árán jutott át Moszkvába, ahol Sztálin is meg akarta mutatni, hogy egy világváros sziluettje elképzelhetetlen felhőkarcolók nélkül. Az 1950-es évek építési hulláma az ezredforduló után reneszánszát éli. Bán Dávid írása.

Gazdasági világválság ide vagy oda, az 1920-30-as években rendületlenül épültek a felhőkarcolók az Egyesült Államokban, Chicago és Manhattan sziluettje örökre megváltozott. Kialakult az új városkép, az egekbe szökő épületek a modernizmus, a haladás jelképei lettek. A felhőkarcolóláz, ha ekkor még csak egy-egy darabbal ugyan, de kilépett a két központból, több amerikai nagyváros mellett Toronto és Buenos Aires is úgy gondolta, hogy modernizálódó metropoliszaikhoz mindenképpen hozzátartozik egy látványos toronyház.

A II. világháborút megelőzően megerősödött autoriter birodalmak vezetőit, Hitlert, Mussolinit és Sztálint is megihlette az építészeti monumentalitás. Míg Hitler Germániája, benne pár hatalmas építmény tervével lényegében csak a tervasztal szintjéig jutott el, a Rómához épült EUR városrészben már láthatóan megvalósultak az elképzelések - igaz, itt nem épült toronyház -, addig Sztálin nagyszabású felhőkarcoló projektje idővel teljesen megvalósult.

1922-ben, amikor a szovjetek első kongresszusán kikiáltották a Szovjetuniót, már felmerült egy, az előző rendszer romjaira épülő palota felépítése. A Szovjetek Palotájának első tervpályázatára végül csak 1931-ben került sor, de eredménytelen lett. A Moszkva folyó partján lerombolt Megváltó Jézus katedrális helyére álmodott palota megtervezésére újabb, nagyszabású nemzetközi pályázatot hirdettek meg, amelyre 160 munka érkezett be, többek között Walter Gropiustól és Le Corbusier-től. A nyertesnek kikiáltott Borisz Jofant és tervezőcsapatát végül egy legalább az Eiffel torony magasságát elérő, de ha lehet, annál nagyobb építmény tervezésére kérték fel, amelyben monumentális emlékhelyet kapott volna Lenin, Marx és Engels is. A nyilvánosságra került terveket több építész, így Frank Lloyd Wright élesen kritizálta, agyszüleménynek tartotta, ám az építkezés mégis elindult, a II. világháború kitöréséig elkészült az alapozás.

A Szovjetek Palotájának építkezése az 1941-es német ostrom miatt félbeszakadt, az addig elkészült acélszerkezetet háborús védelmi célokra elbontották, az építési területet magára hagyták. Miután a háború véget ért, megkezdődött Moszkva újjáépítése. A meglévő telekre 1947 és 1956 között hat különböző, az eredetihez képest visszafogottabb terv készült, de mindegyiket elutasították, a projektet végül elvetették. Ekkor Sztálin már másképp képzelte el Moszkva modernizálását: több, de szolidabb méretű felhőkarcolókból álló sorozatot szeretett volna. Ahogy később Hruscsov Sztálint idézte: "a háborút megnyerő Szovjetunióba érkező külföldiek, ha nem látnak felhőkarcolókat, akkor összevetve a kapitalista nagyvárosokkal Moszkva morális hátrányba kerül." Ezért alapvetően presztízsből és nem gazdasági meggondolásokból hirdettek tervpályázatot 1948-ban nyolc (4 első- és 4 másodosztályú) toronyház megtervezésére. Az építkezések helyszínének kijelölési folyamata titkos volt, valószínűleg maga Sztálin jelölte meg a város különböző pontjait úgy, hogy az ott létrejövő felhőkarcolók mellett eltörpüljenek a szovjet rendszer előtt épült tornyok.

Az 1949-ben Sztálin-díjban részesült építészek és mérnökök felhőkarcoló tervvázlataiban az elérendő magasságot politikailag nem határozták meg, de ahhoz, hogy amerikai riválisaihoz megközelítő csúcsokat érjenek el, a rendelkezésre álló technológiák hiánya miatt zömök épületeket kellett építeni. Még ebben az évben elkezdték a csoport legmagasabb épületét a Lomonoszov Moszkvai Állami Egyetem központi szárnyának építését, amely 182 méteres (antennával 240 méter) magasságával közel négy évtizedig európai csúcstartó volt. A Lev Rudnev tervezte gotizáló, szovjet barokk jellegű toronyház sokáig a szocialista blokk ikonikus építménye lett, sziluettje számos emblémán, grafikus elemen - az 1980-as olimpiai játékok logóján is - megjelent. A 36 emeletes, csúcsban, azon mind a mai napig meglévő, 12 tonnás ötágú csillagban végződő központi tornyot teljes szimmetriával két 18 emeletes mellékszárny öleli körül. Akárcsak az art deco szellemiségű amerikai vetélytársai, a Lomonoszov épülete is gazdagon díszített, homlokzatának kicsúcsosodásain a heroikus szovjet embertípus egészalakos szobrai néznek a város felé, főbejáratát több emelet magas kolonádsor keretezi. Az építkezésre még a Gulágról is hoztak kényszermunkásokat, az 1953 szeptemberi átadást azonban Sztálin így sem élhette meg. Az épület magassági rekordját idővel elvesztette, de így is megmaradt a világ legmagasabbra törő oktatási épületének.

A maga idejében rekorder az 1957-ben átadott Ukrajna Szálloda, amely megépülésekor a világ legmagasabb ilyen funkciójú épülete volt. Az Arkagyi Mordvinov és Vicseszlav Oltarzsevszij tervezte 34 emeletes toronyház a Moszkva folyó partján komoly kihívások elé állította a szerkezetet építő mérnököket, alapozását lényegesen a víz szintje alá kellett vinni. A neoklasszicista felhőkarcoló kiemelt darabja lett a sztálini idők monumentalista építészetének. A szállodát új tulajdonosa 2007-ben, három évre bezárta és felújította. A Radisson Royal Hotel névvel újranyitott, több mint 500 szobás, 38 apartmannal, 50 méteres uszodával, több étteremmel és konferenciaközponttal is felszerelt szállodakomplexum komoly képzőművészeti gyűjteményt, így számos szovjet időből származó faliképet és muralt is őriz.

A Sztálin által megrendelt nyolc felhőkarcolóból végül hét épült meg. Az 1954-ben elkészült Leningrád Szálló (ma Hilton) filigrán kiképzésével jobban hasonlít az amerikai elődökre, mint a szovjet kortársakra. Ezzel szemben a külügyminisztérium számára 1953-ban megépült felhőkarcoló lényegesen zömökebbre sikeredett társainál. A „hét nővérnek" is nevezett szovjet felhőkarcoló prototípus, főleg a Lomonoszov ikonikus épülete követőkre talált a keleti blokk több városában is, legismertebb a varsói Kultúra és Tudomány Háza (szintén Lev Rudnev munkája), de a forma, ha lényegesen szerényebb magasságban, megjelenik Prágában és Ljubljanában is.

A momumentális építkezésre való igény a Szovjetunió felbomlásával újjáéledt. Már az 1990-es években felmerült egy új üzleti negyed létrehozásának gondolata, de az első felhőkarcolót csak az ezredforduló után adták át. A Nemzetközi Üzleti Negyed, azaz a Moszkva City a harmadik körgyűrű magasságában és a Moszkva folyó partján, a Vörös tértől nagyjából 4 kilométerre terül el. Az üzleti- és lakónegyedként egyaránt szolgáló komplex városrész bő 12 milliárd dolláros beruházásból épül és a gomba módra kinövő felhőkarcolói sorra Európa legmagasabbjai közé tartoznak. Az átadása idején, 2009-ben Európa első „szuper-toronyházának" számító 304 és 257 méter magas épületpár, a Moszkvát és Szentpétervárt szimbolizáló City of Capitals Erick van Egeraat tervei alapján épült. A hatalmas, halmazba rakott, egymáson építőkockaként elmozduló üveghasábokból álló tornyokban irodákat és nagyterületű lakásokat alakítottak ki. A 2017-ben átadott, Szergej Csoban és Peter Schweger tervezte Federation Tower a maga 374 méteres magasságával a jelenlegi európai csúcstartó. A Moszkva City tervezett épületeinek nagy része elkészült, már csak néhány áll építés vagy tervezés alatt. A tömör városrész egymásra támaszkodó felhőkarcolói erőteljesen megváltoztatták a város sziluettjét és jócskán túlnőttek a fél évszázaddal ezelőtti, Sztálin-féle tornyokon.

A Moszkvában jól bevált alapforma úgy látszik, örök. A 2006-ban átadott Triumph Palace elnevezésű hatalmas épületegyüttes a maga idejében városi szinten szintén rekordnak számított 54 emeletes magasságával. A 168.000m² összterületű lakóháztömb hűen követi az 1950-es évek sztálinista archetípusát, egyesek szerint ez a „nyolcadik nővér". Az 1000 luxuslakásnak otthont adó monumentális tömb csillogásával, aranyozott díszítéseivel és csúcsával azonban inkább giccsbe hajló másolata fél évszázados elődeinek, mint méltó utódja.

Bán Dávid