Marcalvárosi vabi-szabi – Negyvenlakásos társasház Győrben a CAN Architectstől

Városi ház, de olyanoknak, akik szeretnék megismerni egymást, és nem elégszenek meg a rutinmegoldásokkal. A negyvenlakásos Marcalpark társasházat a magyar valóságra felkészülten tervezte a CAN Architects, de örömmel nyugtázták, hogy megerősödve került ki a kivitelezés veszélyei körül. Az épületet Kovács Dániel járta be; írását Réthey-Prikkel Tamás fényképeivel illusztráljuk.

Ez itt már a város széle, a marcalvárosi lakótelep nyúlványa; pár lépésre, a barkácsáruház mögött a Pándzsa-patak csörgedezik, azután már tényleg csak a nagyáruházak és az építőipari lerakatok sorakoznak, végtelenül, vagyis hát egészen Ménfőcsanakig, ami majdnem ugyanaz. Befelé, a ligetes-fás Kiserdőn túl áll Czigány Tamás első nagy pályázati sikere, az 1993-ban átadott Apor Vilmos Iskolaközpont; ma is kedvesnek tűnő kísérlet a kisvárosias lépték és tér megteremtésére. Szomszédságában magastetős lakóházak, a késő posztmodern egykedvű rutinmegoldásaival. A terület szélén futó Mécs László utca végső szakaszán már a 2010-es években felhúzott lakóépületek, magasabbra pozícionált igény- és minőségi elvárásokkal.

Az utolsó, a 32. szám előtt a Mécs László utca konkrétan elfogy – az aszfaltcsík gyöpre vált. Egy hamvába fojtott városfejlesztési elképzelés maradványa ez, amely a teljes Kiserdőt felparcellázta volna. Szerencsére nem így alakult, így házunktól néhány méterre már méretes, évtizedes fák állnak, árnyékuk változó grafikát rajzol a sötétszürke homlokzatra. Városi lakóház ez azért még, vállaltan. Ide nem ki-, hanem beköltöznek az emberek – magyarázza Köninger Szilárd, a CANarchitects tervezője: a környék az agglomerációból visszahurcolkodók kedvelt célpontja.

A CANarchitects már a megváltozott szabályozás ismeretében kapta a megkeresést az útszakaszt lezáró ház megtervezésére 2017-ben. Pontosabban az utolsó három telek tulajdonosai összefogva arra kérték fel az irodát, hogy gondolja újra a kiszabályozott keretes beépítést. Az előírt belsőkertes, túlméretezett háztömb helyett az építészek által javasolt alternatíva a három szabadon álló, saját kerttel rendelkező épület volt; ez kedvezőbb átmenetet kínált a ligetes park és a bentebbi, keretes háztömbök között. A törtszög alaprajzú tömegek között szűkülő-táguló udvarok alakulnak ki, folyamatosan változó képet kínálva az elhaladó számára, a természetre rálátás lehetőségét adva az odabentinek.

Ebben a „szilánkos beépítésben" a 32. szám az utolsó kőszikla. A kiszabályozott tömegalakítástól (négy szint plusz hátrahúzott penthouse lakások) a CANarchitects ennél az épületnél tért el markánsan, amit azt tett lehetővé, hogy nem a szintszámot, hanem az építménymagasságot írták elő. A felvetés a természet közelségéből indult ki, de azért valósulhatott meg, mert a megbízó is nyitott volt a piaci sztenderdektől eltérő megoldásra. Az építészek alapállítása az volt: olyan házat szeretnének, ami serkenti az interakciót a lakók között és teret is kínál annak; ennek a különféle, kisebb kiteresedések, széles lépcsőfordulók és átlátást biztosító törések mellett a legfőbb eszköze a méretes átrium. A fogatolt rendszerben azonban a kívántnál kevesebb lakásnak jutott hely, ezért megtoldották azt hátrafelé egy nyitott folyosóval; az innen nyíló lakások két irányba, a belső udvar és a Kiserdő felé néznek, így praktikusan átszellőztethetőek. (A szokatlanul alacsony, mindössze 70 centi magas parapeteknek köszönhetően pedig jó kilátást is kínálnak.) Az épület közlekedési rendszere ezáltal egy robot által rajzolt lufihoz lett hasonlatos, de élőben meglepően jól áttekinthető és követhető – ismétcsak hála a jól átgondolt látványoknak. A ház tehát lépésről-lépésre, egy gondolkodási folyamat mentén nyerte el végleges formáját; ez a szervesség jól érzékelhető az épületet bejárva.

A ház alatt mélygarázs húzódik, amely az udvar felől megközelíthető. Ez a rész Leier betonpanelekkel és váltófödémmel épült; a magasépítés falazott, míg a tető ácsolt faszerkezet. A mélygarázsból széles, akár bútorszállításra is alkalmas lépcső vezet fel a szintén nagyvonalúan kialakított szélfogóba. Az utcai homlokzat, illeszkedve a szomszédos tömbök alkotta térfalhoz, ötszintes. Befelé haladva azonban az épület tömege dinamikusan változik; a hosszanti tengelyre merőleges nyeregtető némi tétovázás után lejteni kezd, és egészen a második emelet szintjéig ereszkedik. A lejtős tetőbe hatalmas méretű teraszok mélyülnek, amelyek a legnagyobb alapterületű lakásokhoz kapcsolódnak; ezeken a védett, intim teraszokon a jól választó lakó tényleg az erdő közepén érezheti magán – kinek kell ennél jobb penthouse-fíling? A földszinti lakások kertkapcsolatosak, amelyet a lakók ki is használnak; ottjártunkkor is épp süttette magát valaki a kertben.

Nagy szerencse, hogy a megbízó és a kivitelező egy személy – mondja Szilárd a házra sandítva. Aztán dörzsölt rókaként hozzáteszi: „Persze a házban is volt annyi gondolat, hogy kibírja a lehúzást." Példaként az átriumot említi elsőként, amelynek szabálytalanul berakott, négyszögletű bevilágítói, a ház alaprajzát tükröző, sárga betonkorlátai valóban hatásos teret alkotnak. Középről felfelé sandítva vagy épp legfelülről lefelé tekintve a sárga körök szinte hipnotikus hatást gyakorolnak az szemlélőre. Ez a tér nem hagyja érintetlenül az embert, nyilvánvaló, hogy nem csak a ház, hanem az egész tervezési folyamat origója is.

Az utca felé szigorú, mértéktartó homlokzat a hosszoldalokon kezd el szabálytalankodni: változó parapetmagasságok, párkányszakaszok, kis kiülések jelennek meg; a tetővonal mögött a felső szint teraszainak köszönhetően hirtelen ki-kibukkan az ég kékje. Ahogyan a homlokzat antracitját játékossá oldják a megjelenő fehér és sárga foltok, úgy bontják meg a szigorú struktúrát a tömeg felnyitásai. Mintha valaki játék közben átírná a közösen játszott társas szabályzatát: ahogy haladunk hátrafelé, az épület egyre felszabadultabban kezdi el saját magát átrajzolni.

Agyafúrt húzás ez az építészek részéről, hiszen arra is jó, hogy a szabályozás kijátszásának eszközeit, de akár az esetleges következetlenségeket is elfedje szépen. Tudatos eszköz tehát, a tökéletlenség megértő elfogadását is jelenti ez, egyfajta nyugat-dunántúli vabi-szabi. Az átriumból kilépve a gang például függőfolyosóvá válik hirtelen, hogy a soron következő lakás nappaliablakának kellő teret tudjon adni. Ennek a kétfelé nyitott, franciaudvarszerű térnek az alján valóságos kis kavicskert rejtezik a földszinti lakás ablaka előtt; sajátos, félprivát tér. Ezen a helyen – és aztán többször is másutt – a ház nemcsak megszokást, elfogadást vár el a lakóktól (és a látogatóktól), de némi értelmezést, gondolkodást is. Hol vagyok? Merre tartok? Kivel szemezek épp az ablakon túlról?

A rendszerbe foglalt rendszertelenség nem csak az építészek, de a lakók számára is lehetőségeket nyit. Nagyon kevés háznál, talán csak Kis Péter és Valkai Csaba Práter utcai bérházánál láttam, hogy a tervező számolt azzal: a lakók a saját privátszférájukra szabják majd az erkély pálcás korlátait. Ez itt, Győrben is belefér: a 2019-es beköltözés óta többen megtették, és ez nem ártott a ház összképének, sőt, ki merem jelenteni, hogy az még az elkerülhetetlen légkondi-buherálásokat is elbírja. Vannak viszont építészeti megoldások, amik a lakók csodálkozását is kiváltották; a kültéri folyosó környékén megjelenő, szép textúrájú húzott vakolat kapcsán valaki gyakorlottan utánakérdezett, hogy miért nem kerültek fel a csempelapok a ragasztóra.

Ez az építészeti felfogás a leginkább tapinthatóvá a bejárati sarkon elhelyezett, a kertajtó és a ház kapuja között félúton álldogáló oszlopnál válik. A földszinti bevágásnak köszönhetően itt kis teresedés jön létre, egyrészt a mélygarázs beömlőit védve, másrészt a várakozókat az esőtől és a széltől. Itt áll, mit áll: állít az ominózus oszlop. Egyrészt, ugye, sárga, mint a nap, mint a kikerics, mint egy kattant kanári. Aztán persze nem a sarkon áll, miért is ott állna – pár méterrel beljebb csúszik. Harmadrészt pedig, Szilárd szavait idézve: „ha már oszlop, akkor legyen OSZLOP" – amolyan ölelnivaló alkatú, vagy másfél méter széles, Leier kútgyűrűkből készült, azokat bennmaradó zsaluzatként használva. Aldo Rossi állított ilyen oszlopokat, a berlini Kochstrasse és Wilhelmstrasse sarkán, vagy a perugiai Fontivegge-székházon, öncélúságukat szinte megindító őszinteséggel vállalóan. Ez a győri kistestvér talán inkább biztat, semmint állít: a mindennapi rutinokból való kilépésre. Miért is ne: végül is, hányan lakunk olyan házban, ami képes újra és újra elgondolkodtatni?  

Kovács Dániel

Az Építészfórumon megjelenő kritikák elkészülését az NKA támogatja.

Többek között a Marcalpark is megtalálható az Építészfórum kortárs építészeti térképén, melyet itt lehet böngészni további munkákért és cikkekért.