Megszerethető sorházak

Már a két világháború között kialakult hazánkban a mentalitás, amely szerint „házam különbözzék az összes többiektől és legalább egy szobával több legyen benne, mint az előzőleg felépültekben". A nem igazán kedvelt sorházépítést dr. Kotsis Iván 1942-es 'Sorházak alaprajzi megoldásai' című művével és benne szellemes alaprajzi megoldásokkal igyekezett népszerűsíteni. Pesti Monika és Riedel Miklós írása.

„A városi település legősibb és legtermészetesebb formája a sorház, azaz a szorosan egymás mellé épített családi házak sora. Míg a falusi népesség foglalkozásából kifolyóan különálló, elszórt házakat létesít, addig a városi lakosság nemcsak külföldön, de a mi vidéki városainkban is, sőt fővárosunk régebbi negyedeiben is egymáshoz csatlakozva sorakoztatta fel családi házait, melyek mögött keskeny, hosszú kertek és udvarok húzódtak meg. Ez az ősi forma Angliában és Hollandiában napjainkig majdnem zavartalanul fennmaradt, és csak annyi szabályozásra szorult, hogy a telkek hátsó részeinek beépítését megtiltják és így a házsorok között a csatlakozó kis kertekből napsütéses, levegős, zöld területet alakítanak." – fejtette ki 1933 májusában a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyében a sorházakról írt cikkében Münnich Aladár.

A városi polgárság saját tulajdonú házai mellett a későbbiekben megjelentek az uralkodók, földesurak által építtetett sorházas telepek. Németország területén például a 18. század második felében és a 19. század elején a porosz királyok több ilyen lakóterületet hoztak létre. Majd az iparosítás idején megint csak jellemző volt, hogy a vállalatok a munkásaik számára sorházas lakótelepeket építtettek.

Magyarországon a Münnich Aladár által említett zártsorúan épített városi házakat elnyúltabb (szélesebb és alacsonyabb) arányaik miatt nem érezzük annyira a sorházak előképeinek, mint magasabb és keskenyebb angol, holland vagy német társaikat. Az építészeti különbségek mögött minden bizonnyal a társadalmi különbségek is ott vannak: itthon kevésbé volt meg az az erős, nagy létszámú polgári réteg, amely jó módban, de racionálisan és különösebb luxus nélkül élt és építkezett, a városi területeket intenzíven és maximálisan kihasználva. A hazai városi építkezésekben – főleg a belvárosi részeken – inkább a nagypolgárság és az arisztokrácia dominált. A külső területek kispolgári építkezéseire pedig más okokból, de szintén a lazább területhasználat volt jellemző.

Nálunk a telepszerűen létrehozott sorházas építkezéseknek sem nagyon volt hagyománya, kivéve a mezőgazdasági munkáslakásokat. Valószínűleg ebből is adódott, hogy az 1920-as évek második feléig a sorházak hiányoztak a lakásépítés palettájáról. Az első ilyen épületegyüttes 1926-27-ben épült fel a mai XII. kerületben, a Kiss János altábornagy u. (akkor Fery Oszkár u.) 56-80. alatt, de külső megjelenésében még ez sem mutatott sorházszerű képet, hanem 2-3 sorházegységet egy-egy épülettömbbe összevonva a szokásos zártsorú lakóépületek tömegformálását követte.

Ugyanígy – bár tartalmazott sorházakat – nem volt még a klasszikus értelemben vett sorházas lakóegyüttes az 1929-ben épült albertfalvi (ma XI. kerület) OTI-telep sem, és azok a korai példák sem, amelyek a harmincas években és a negyvenes évek elején főleg Budán felépültek. Pedig a sorházas építkezés érdekében komoly népszerűsítő munka folyt mind az építész szakmán belül, mind a laikus nagyközönség irányában, mivel a sorházak jó alternatívának tűntek a bérházakkal, a sokak számára megfizethetetlen villákkal és a városhatárokon kívüli családi házakkal szemben is.

A sorházas építkezést a 30-as évek elejéig az építési szabályozás is lehetetlenné tette azáltal, hogy a telkek minimális méretére túl nagy értéket írt elő. 1933-ban aztán a Fővárosi Közmunkák Tanácsa bevezette a sorházas beépítési módot, és legfeljebb egyemeletes sorházaknál megengedte a 8 méteres telekszélességet, sőt egységes terv szerint, egy időben megépülő sorházaknál a 6 méteres szélességet is. Így lehetővé vált akár 50 négyszögöles telkek kialakítása is. Erre a változásra reagálva írta azt a cikkét Münnich Aladár, amelyből a fenti sorok származnak. Münnich 1932-ben saját részére is egy olyan ikerházat épített a XI. kerületi Tarcali utcában, amelyet sorházas építkezések prototípusául szánt.

A szintén 1932-ben „Hogyan építsünk?" címmel a Magyar Mérnök- és Építészegylet mű- és középítési szakosztálya által rendezett kiállítás is – amelynek célja az ismeretterjesztés és szemléletformálás volt az építtető nagyközönség felé – foglalkozott a sorházakkal. Bemutattak sorházterveket, Münnich Aladár Mi az ikerház és mi a sorház? címmel tartott előadást, és a kiállítási belépőhöz adott négy prospektus közül is az egyik ezzel a témával foglalkozott, Münnich Miért építsünk sorházat? című írását közölve.

A Magyar Mérnök- és Építészegylet kiállítása a korabeli nemzetközi trendbe illeszkedett: az USÁ-ban, Németországban, Dániában, Finnországban is szerveztek hasonló rendezvényeket, Londonban pedig a RIBA (Royal Institute of British Architects) ugyanebben az évben határozta el a Building Centre létrehozását.

A sorházak témájával Magyarországon ekkor sok cikk és kiadvány foglalkozott. A közízlés áthangolása, a sorházakkal szembeni idegenkedés megtörése nehéz feladatnak mutatkozott, ugyanis a középosztály gondolkodásában a sorház fogalma a munkáslakótelepekéhez kapcsolódott. Ahogy Halászy Jenő is kifejtette egy cikkében, ez a mentalitás „(…) párosult azzal a szintén eléggé ismert magyar betegséggel, hogy lehetőségek szerint házam különbözzék az összes többiektől és legalább egy szobával több legyen benne, mint az előzőleg felépültekben."

Dr. Kotsis Iván is hasonlóan számol be a közfelfogásról a Sorházak alaprajzi megoldásai című művében, amely 1942-ben jelent meg a Mérnöki Továbbképző Intézet anyagaként: „Hányszor fordul elő, hogy a nehezen megtakarított kevés pénzéből családi házat építeni szándékozó fél valósággal vergődik a 300 öles telek megszerzésével járó nehézségek, az azzal kapcsolatos hosszú kerítés, támfal, közműhozzájárulások költségeivel és végül magának a szabadon álló ház magas előállítási árának előteremtésével, és mégsem lehet rávenni arra, hogy mindezekkel össze nem hasonlítható alacsonyabb költségekkel sorházat építsen magának, egyszerűen azért, mert idegen neki a gondolat, s mert minden ismerőse (…) „villában" lakik."

Kotsis művének első fejezetében a sorházas építkezés előnyeinek (kisebb, olcsóbb telek; kisebb építési költség; rövidebb közművek; egységes építészeti összkép) ismertetése után a sorházas telepek lehetséges beépítési rendszereit vázolja fel. Fontosnak találja a megfelelő tájolást, vagyis az utcák legyenek észak-déli irányúak, a lakások pedig kelet-nyugati tájolásúak. Arra, hogy ezt a szigorú logikát követve is létre lehet hozni „változatos és festői" elrendezést, a hamburgi Klein Borstel kertváros beépítési tervét mutatja be példaként. Ettől a rendszertől eltérni véleménye szerint csak akkor indokolt, ha a domborzati viszonyok miatt a rétegvonalak irányát is figyelembe kell venni.

Míg külföldön általában egyszerre, egységes terv szerint épültek fel a sorházas lakónegyedek, nálunk a sorházegységek egyéni építése volt a jellemző. „A tipizált építési módokkal szemben fennálló idegenkedés" miatt Kotsis a jövőt tekintve is ebben a megoldásban látott perspektívát, de ezt is csak akkor, ha a középosztállyal sikerül tudatosítani, „hogy a „sorház" fogalma nem azonos a szegényes lakótelepi házegység fogalmával, hanem annak keretében a legegyszerűbb lakások mellett készíthetők a legkényelmesebb és egészen nagy lakások is. Sőt (…), az előnyös telekár és a kétoldalas tűzfalas elrendezés folytán az építésnél elért megtakarítások révén több pénz marad fenn az épület jobb megépítésére, gondosabb felszerelésére és nagyobb terjedelmű kialakítására, mint hogyha (…) a középosztálybeli polgár a lakóházára szánt összegének jelentékeny részét már előre kénytelen lett volna a 300 öles drága telekre rákölteni."

A két világháború között a lakáshiány enyhítésére Nyugat-Európában „közületek és közérdekű építőrészvénytársaságok" nagy számban építettek sorházas negyedeket, ezek közül többet Kotsis is bemutat példaként, így a Praunheim lakótelepet Frankfurt am Mainban, a München-Ramersdorf lakótelepet, holland sorháztípusokat, a bécsi Werkbundsiedlung sorházait, a Zürichi-tóra néző neubühli sorháztelepet, egy arizónai farm-lakótelepet, vagy a hüttenbergi és a garchingi lakótelepeket, amelyek a környék hagyományos, népies építési stílusában készültek.

A külföldi példáknak a hazai viszonyokra történő átültetésére Kotsis szerint csak a magyar sajátosságok figyelembevételével volt esély. Bár ekkorra nálunk is lejátszódott a helyiségméretek némi csökkenése, olyan mértékben nem lehetett takarékosan bánni a terekkel, ahogy ezt külföldön tették. A helyiségek minimalizálásának egyik feltétele volt (ahogy ma is), hogy a bútorozás is a tervezés része legyen, de még ekkor is figyelembe kellett venni „a magyar vérmérsékletnek megfelelően több mozgási szabadság és a belső berendezés valamelyes változtathatása" igényét.

A szoba-konyhás mezőgazdasági munkáslakásoktól a négyszobás polgári lakásokig a sorházegységek széles spektrumára mutat be Kotsis alaprajzi megoldásokat a Mérnöki Továbbképző Intézet kiadványában. Mindegyik alaprajznál gondot fordít arra is, hogy az megoldja az utcai bejárat és a kert közti kapcsolatot – a hazai igényeknek megfelelően – a lakóhelyiségeken való átjárás nélkül. A külföldi példákkal szemben (amelyeknek általában az utcára merőleges alaprajzi mélységük nagyobb, mint az utcával párhuzamos szélességük) Kotsis alaprajzai sok esetben az utca mentén elnyúló arányokat vesznek fel. A szokványos sorházépítéshez képest egy szokatlanul szellemes megoldást is ismertet, ahol egy csoportos nyaralótelepet egymásra lapoló tömegekkel tervez meg, így biztosítva az egyes házak hosszának kétszeresét kitevő kerthosszakat.

Kotsis nemcsak az építészeti, hanem a világhelyzetet is jól értékeli: „A jövőbe látni igen nehéz dolog volt mindig, és főképpen nehéz jósolni a jelenlegi világválság eseményeinek forgatagában. Egyet azonban mindenesetre meg lehet jövendölni a háború utáni időkre, és ez az, hogy ennek a nagymértékű világfeszültségnek a költségeit minden országnak meg kell fizetnie. Ez pedig oda fog vezetni, hogy ismét át kell térnünk (…) annak az időszaknak a takarékos építési vágányára, amelyre az 1914-18-as világháború befejeztével (…) rátértünk. (…) A vérbeli építészek az ily természetű feladatoktól nem fognak félni, sőt a várható nehézségek egyenesen sarkallni fogják őket, mert sokkal nehezebb, de egyben érdemesebb feladat az épületekbe gondolatokat és szellemet belefektetni, mint költséges anyagokat, kapcsolatban a sokszor gondolkodás nélküli térpazarlással." – írja műve befejező részében.

Riedel Miklós – Pesti Monika  

Források:

Dr. Kotsis Iván: Sorházak alaprajzi megoldásai, A Mérnöki Továbbképző Intézet 1942. évi tanfolyamainak anyaga, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1942 (Lechner Tudásközpont szakkönyvtára)

Münnich Aladár: A sorházakról, A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1933. V. 6.

Bierbauer Virgil és Kende Ferenc: „Hogyan építsünk?" – Az első magyar építési propagandakiállítás miértje és hogyanja, Tér és Forma, 1932/4

Halászy Jenő: Sorházépítés nálunk. Tér és Forma, 1942, 1, 10.

Nagy Ágnes: „Kertes sorházépítés miért nem alakult még ki Magyarországon?"
http://habitation.archivportal.hu/temak/kertes-sorhazepites-miert-nem-alakult-meg-ki-magyarorszagon