Nézőpontok/Vélemény

A város építése – modern lakóházak Milánóban

1/15

A Milánó északnyugati részén található Piazzale Damiano Chiesa egyik oldalát a tér negyedét átérő beépítés foglalja el. Az épület üzleteket befogadó földszintje végigköveti a tér körívét, e fölé emelkednek a 30 méter magas lakótornyok. A beépítés a mély telek ellentétes határát is körülzárja; a belső udvar közepén pedig egy különálló tömb magasodik.

A 3 különböző utcával és a térrel határos együttes változatos tömegformálása révén mindegyik oldalán szervesen illeszkedik a városszövetbe. Árnyas, zöld belső udvara nappal, a Leon Battista Alberti utca irányából szabadon megközelíthető. A lakótömbök tetején különleges, szinteltolásos stúdiólakások találhatók, amelyekhez hatalmas tetőterasz is tartozik.

Az 1964-ben átadott kísérleti lakóépületet (Complesso Residenziale Sperimentale Elicriso) Emilio Isotta tervezte. Isotta a 20. századi olasz építészet kiemelkedő, azonban sajnálatos módon még hazájában is jobbára elfeledett alakja. Ez részben annak köszönhető, hogy a milánói születésű tervező munkásságának nagy része Elba szigetén található. Isotta különutas, regionális modernista szemléletét Francesca Privitera könyvéből ismerhetjük meg.

Mindössze 20 perc sétára, a nemrég felhúzott, borzalmas CityLife negyed túloldalán található a 20. század egyik leghíresebb olasz építésze, a szintén milánói születésű Luigi Caccia Dominioni egyik lakóegyüttese. A város ezen része súlyos károkat szenvedett a világháborús bombázások következtében, így a környéken sok újabb építésű ház vegyül a fennmaradt történeti épületekkel. 

Dominioni munkásságának legfőbb ismérve – a több olasz kortársára is jellemző – dogmatizmusoktól mentes, a modern építészet vívmányait és a hagyományosabb formakincset vegyítő hozzáállása. Nincs ez másként a Via Tizianón található, hasonló kinézetű, részleteikben mégis megkapóan változatos, épületek esetében sem. A 3 házból álló beépítés középső eleme az utcától visszaugrik és buján zöldellő, nagy erkélyeivel fordul a város felé. Bal felé L alakú szárny kapcsolódik hozzá, amely hozzásimul a szomszédos épülethez, jobbra pedig egy különálló, az utcával 60 fokos szöget bezáró, hatszög alaprajzú tömeg jelöli ki a kereszteződést. A házak árnyas, szintén az építész által tervezett belső udvart fognak közre.

Mindhárom épület homlokzatát a korszakban épült milánói házakon gyakran megfigyelhető, égetett kerámia lapburkolat fedi, amelynek elemei az egyik házon ívesen kidomborodnak. Napsütéses időben a fényes felület csillogva tündököl, a földszinti előterek padlóját pedig Francesco Somaini olasz szobrász mozaikjai díszítik. A lakások belső elrendezése nem a puszta funkcionális racionalizmus jegyében, hanem a hálószobákhoz elvezető útvonal térsorozatának dramaturgiája köré szerveződik. Dominioni maga így fogalmazta meg hitvallását: „Az általam tervezett bejáratokra, lépcsőkre, sőt, még a bútorokra is várostervezési megoldásként tekintek.”

A második világháborút követően Milánó városának is hatalmas lakáshiánnyal kellett szembenéznie. A belvárosi foghíjak kipótlása mellett a probléma megoldását a még üresen álló, külvárosi területek beépítése jelentette. Ezen új bolygóvárosok egyike volt a történelmi központtól északkeletre fekvő Gallaratese negyed. Bár a korábban földművelésre használt terület nagy részén építészetileg jellegtelen szociális lakások épültek, itt található az építészettörténet egyik leghíresebb lakóépület-együttese, a Monta Amiata lakótelep is.

Az 1974-ben átadott beépítés, amely 5 épületben és összesen 440 lakásban közel 2500 embernek ad otthont, több mint 12 hektáron terül el. Ezek egyike Aldo Rossi ikonikus, mintegy 185 méter lakóháza is, azonban a projekt vezető tervezője nem ő, hanem Carlo Aymonino volt. Az általa jegyzett 4 lakóház expresszív építészeti formanyelve merőben eltér Rossi szikár racionalizmusától. Különböző elrendezésű, szintszámú és megközelítésű lakások helyezkednek el egymás alatt és felett, amely sokfélesége a házak tömegformálásában is megjelenik. Az épületek impozáns, de kietlen utcákat és tereket zárnak közre, amelyek az eredeti tervekben elgondolt közfunkciók hiányában leginkább Giorgio de Chirico szürrealista városképeire hasonlítanak.

A falainak barnás-vöröses színe miatt „piros dinoszaurusz”-ként is emlegetett, eredetileg rászorulóknak szállást nyújtó lakótelep élete nem indult sikertörténetként, azonban manapság a lakások szinte mindegyike foglalt, az épületek pedig jó állapotban vannak. Mindez annak is köszönhető, hogy eredeti céljával szemben főként jómódú családok lakóhelye.

Utunkat a város egyik új építésű külvárosában, a Bicocca negyedben zárjuk. Az egykori Pirelli gyár hajdan tömör fallal körülzárt, több mint 70 hektáros területén létrejött beruházás a modernkori építészet és urbanizmus egyik emblematikus eredménye. Az 1985-ben, a város önkormányzata és a gyár együttműködésében kiírt nemzetközi tervpályázatot Vittorio Gregotti irodája nyerte meg. A herkulesi feladat soha nem látott lehetőséget adott Gregotti számára, hogy kifejezésre juttathassa a modernizmus dogmáit elvető, a történeti kontinuitás fontosságát hirdető építészeti attitűdjét. Célja nem más volt, mint a formátlanul terjeszkedő Milánó legfontosabb külvárosi gócpontjának létrehozása.

A többek között a Pirelli cég új központját, különböző egyetemi épületeket, egy impozáns színházat, valamint hatalmas lakóházakat magába foglaló, a tömbök belsejében feltáruló közterek és az épületek alsó szintjein keresztülvágó sétányok összetett rendszerére épülő városnegyed Gregotti elképzelései szerint nemcsak egy új városrész ígéretét hordozza, hanem szoros kapcsolatot teremt a terület ipari múltjával is. Ez utóbbit tanúsítják a helyenként meghagyott és felújított régebbi épületek, az új székház szívét elfoglaló hatalmas egykori hűtőtorony, továbbá a házak anyaghasználatában és formakincsében is felfedezhető referenciák.

A negyedet északnyugat felől két, közel 400 méter hosszan elnyúló, keretes beépítésű lakótömb határolja. A lakóházak közé kisebb köztér és egy földszintes iskolaépület ékelődik. Mindkét tömb további kettő, megjelenésében könnyen megkülönböztethető épületrészre tagolódik. A város irányába a házak viszonylag zárt homlokzatokkal néznek, a másik oldalon azonban feltárulkoznak. Az építkezés során felhalmozódott törmelékhalomból formált, lejtős közparkot nagy erkélyek és zöldellő tetőteraszok sora szegélyezi.

A belső udvarok ugyan átjárók és lépcsők révén részben integrálódnak a városi térbe, valójában túlságosan elkerítettek ahhoz, hogy a városi élet ténylegesen átfolyhasson rajtuk. A szintén körbekerített közpark a tervezők elgondolásaival ellentétben inkább tűnik egyfajta határnak, mintsem a negyedbe észrevétlenül átvezető zónának.

A dél felőli lakótömb erkélyein és ablakain megfigyelhető, kereszt alakú motívum különböző formákban a környék szinte összes épületén megtalálható, kihangsúlyozva a negyed átfogó identitását. Sajnos az épület bezárkózó földszintje is visszatérő sajátosság, amely sok helyütt ellehetetleníti a házak és a városi tér termékeny kapcsolatának kialakulását.

A Bicocca városrész Európa egyik legnagyobb léptékű 20. századi városfejlesztése, amelynek átfogó bemutatása és elemzése természetesen néhány képaláírásban nem lehetséges. Annyi bizonyos, hogy minden hibájával együtt is az elmúlt évtizedek egyik legmarkánsabb és leginspirálóbb beruházása. Azt, hogy ambiciózus célját – a külvárosi perifériákhoz és a modern városi központokhoz kapcsolódó pejoratív elképzelések meghazudtolását – elérte-e, minden bizonnyal csak jó pár további évtized elteltével tudjuk majd eldönteni.

?>
A Milánó északnyugati részén található Piazzale Damiano Chiesa egyik oldalát a tér negyedét átérő beépítés foglalja el. Az épület üzleteket befogadó földszintje végigköveti a tér körívét, e fölé emelkednek a 30 méter magas lakótornyok. A beépítés a mély telek ellentétes határát is körülzárja; a belső udvar közepén pedig egy különálló tömb magasodik.
?>
A 3 különböző utcával és a térrel határos együttes változatos tömegformálása révén mindegyik oldalán szervesen illeszkedik a városszövetbe. Árnyas, zöld belső udvara nappal, a Leon Battista Alberti utca irányából szabadon megközelíthető. A lakótömbök tetején különleges, szinteltolásos stúdiólakások találhatók, amelyekhez hatalmas tetőterasz is tartozik.
?>
Az 1964-ben átadott kísérleti lakóépületet (Complesso Residenziale Sperimentale Elicriso) Emilio Isotta tervezte. Isotta a 20. századi olasz építészet kiemelkedő, azonban sajnálatos módon még hazájában is jobbára elfeledett alakja. Ez részben annak köszönhető, hogy a milánói születésű tervező munkásságának nagy része Elba szigetén található. Isotta különutas, regionális modernista szemléletét Francesca Privitera könyvéből ismerhetjük meg.
?>
Mindössze 20 perc sétára, a nemrég felhúzott, borzalmas CityLife negyed túloldalán található a 20. század egyik leghíresebb olasz építésze, a szintén milánói születésű Luigi Caccia Dominioni egyik lakóegyüttese. A város ezen része súlyos károkat szenvedett a világháborús bombázások következtében, így a környéken sok újabb építésű ház vegyül a fennmaradt történeti épületekkel. 
?>
Dominioni munkásságának legfőbb ismérve – a több olasz kortársára is jellemző – dogmatizmusoktól mentes, a modern építészet vívmányait és a hagyományosabb formakincset vegyítő hozzáállása. Nincs ez másként a Via Tizianón található, hasonló kinézetű, részleteikben mégis megkapóan változatos, épületek esetében sem. A 3 házból álló beépítés középső eleme az utcától visszaugrik és buján zöldellő, nagy erkélyeivel fordul a város felé. Bal felé L alakú szárny kapcsolódik hozzá, amely hozzásimul a szomszédos épülethez, jobbra pedig egy különálló, az utcával 60 fokos szöget bezáró, hatszög alaprajzú tömeg jelöli ki a kereszteződést. A házak árnyas, szintén az építész által tervezett belső udvart fognak közre.
?>
Mindhárom épület homlokzatát a korszakban épült milánói házakon gyakran megfigyelhető, égetett kerámia lapburkolat fedi, amelynek elemei az egyik házon ívesen kidomborodnak. Napsütéses időben a fényes felület csillogva tündököl, a földszinti előterek padlóját pedig Francesco Somaini olasz szobrász mozaikjai díszítik. A lakások belső elrendezése nem a puszta funkcionális racionalizmus jegyében, hanem a hálószobákhoz elvezető útvonal térsorozatának dramaturgiája köré szerveződik. Dominioni maga így fogalmazta meg hitvallását: „Az általam tervezett bejáratokra, lépcsőkre, sőt, még a bútorokra is várostervezési megoldásként tekintek.”
?>
A második világháborút követően Milánó városának is hatalmas lakáshiánnyal kellett szembenéznie. A belvárosi foghíjak kipótlása mellett a probléma megoldását a még üresen álló, külvárosi területek beépítése jelentette. Ezen új bolygóvárosok egyike volt a történelmi központtól északkeletre fekvő Gallaratese negyed. Bár a korábban földművelésre használt terület nagy részén építészetileg jellegtelen szociális lakások épültek, itt található az építészettörténet egyik leghíresebb lakóépület-együttese, a Monta Amiata lakótelep is.
?>
Az 1974-ben átadott beépítés, amely 5 épületben és összesen 440 lakásban közel 2500 embernek ad otthont, több mint 12 hektáron terül el. Ezek egyike Aldo Rossi ikonikus, mintegy 185 méter lakóháza is, azonban a projekt vezető tervezője nem ő, hanem Carlo Aymonino volt. Az általa jegyzett 4 lakóház expresszív építészeti formanyelve merőben eltér Rossi szikár racionalizmusától. Különböző elrendezésű, szintszámú és megközelítésű lakások helyezkednek el egymás alatt és felett, amely sokfélesége a házak tömegformálásában is megjelenik. Az épületek impozáns, de kietlen utcákat és tereket zárnak közre, amelyek az eredeti tervekben elgondolt közfunkciók hiányában leginkább Giorgio de Chirico szürrealista városképeire hasonlítanak.
?>
A falainak barnás-vöröses színe miatt „piros dinoszaurusz”-ként is emlegetett, eredetileg rászorulóknak szállást nyújtó lakótelep élete nem indult sikertörténetként, azonban manapság a lakások szinte mindegyike foglalt, az épületek pedig jó állapotban vannak. Mindez annak is köszönhető, hogy eredeti céljával szemben főként jómódú családok lakóhelye.
?>
Utunkat a város egyik új építésű külvárosában, a Bicocca negyedben zárjuk. Az egykori Pirelli gyár hajdan tömör fallal körülzárt, több mint 70 hektáros területén létrejött beruházás a modernkori építészet és urbanizmus egyik emblematikus eredménye. Az 1985-ben, a város önkormányzata és a gyár együttműködésében kiírt nemzetközi tervpályázatot Vittorio Gregotti irodája nyerte meg. A herkulesi feladat soha nem látott lehetőséget adott Gregotti számára, hogy kifejezésre juttathassa a modernizmus dogmáit elvető, a történeti kontinuitás fontosságát hirdető építészeti attitűdjét. Célja nem más volt, mint a formátlanul terjeszkedő Milánó legfontosabb külvárosi gócpontjának létrehozása.
?>
A többek között a Pirelli cég új központját, különböző egyetemi épületeket, egy impozáns színházat, valamint hatalmas lakóházakat magába foglaló, a tömbök belsejében feltáruló közterek és az épületek alsó szintjein keresztülvágó sétányok összetett rendszerére épülő városnegyed Gregotti elképzelései szerint nemcsak egy új városrész ígéretét hordozza, hanem szoros kapcsolatot teremt a terület ipari múltjával is. Ez utóbbit tanúsítják a helyenként meghagyott és felújított régebbi épületek, az új székház szívét elfoglaló hatalmas egykori hűtőtorony, továbbá a házak anyaghasználatában és formakincsében is felfedezhető referenciák.
?>
A negyedet északnyugat felől két, közel 400 méter hosszan elnyúló, keretes beépítésű lakótömb határolja. A lakóházak közé kisebb köztér és egy földszintes iskolaépület ékelődik. Mindkét tömb további kettő, megjelenésében könnyen megkülönböztethető épületrészre tagolódik. A város irányába a házak viszonylag zárt homlokzatokkal néznek, a másik oldalon azonban feltárulkoznak. Az építkezés során felhalmozódott törmelékhalomból formált, lejtős közparkot nagy erkélyek és zöldellő tetőteraszok sora szegélyezi.
?>
A belső udvarok ugyan átjárók és lépcsők révén részben integrálódnak a városi térbe, valójában túlságosan elkerítettek ahhoz, hogy a városi élet ténylegesen átfolyhasson rajtuk. A szintén körbekerített közpark a tervezők elgondolásaival ellentétben inkább tűnik egyfajta határnak, mintsem a negyedbe észrevétlenül átvezető zónának.
?>
A dél felőli lakótömb erkélyein és ablakain megfigyelhető, kereszt alakú motívum különböző formákban a környék szinte összes épületén megtalálható, kihangsúlyozva a negyed átfogó identitását. Sajnos az épület bezárkózó földszintje is visszatérő sajátosság, amely sok helyütt ellehetetleníti a házak és a városi tér termékeny kapcsolatának kialakulását.
?>
A Bicocca városrész Európa egyik legnagyobb léptékű 20. századi városfejlesztése, amelynek átfogó bemutatása és elemzése természetesen néhány képaláírásban nem lehetséges. Annyi bizonyos, hogy minden hibájával együtt is az elmúlt évtizedek egyik legmarkánsabb és leginspirálóbb beruházása. Azt, hogy ambiciózus célját – a külvárosi perifériákhoz és a modern városi központokhoz kapcsolódó pejoratív elképzelések meghazudtolását – elérte-e, minden bizonnyal csak jó pár további évtized elteltével tudjuk majd eldönteni.
1/15

A Milánó északnyugati részén található Piazzale Damiano Chiesa egyik oldalát a tér negyedét átérő beépítés foglalja el. Az épület üzleteket befogadó földszintje végigköveti a tér körívét, e fölé emelkednek a 30 méter magas lakótornyok. A beépítés a mély telek ellentétes határát is körülzárja; a belső udvar közepén pedig egy különálló tömb magasodik.

A 3 különböző utcával és a térrel határos együttes változatos tömegformálása révén mindegyik oldalán szervesen illeszkedik a városszövetbe. Árnyas, zöld belső udvara nappal, a Leon Battista Alberti utca irányából szabadon megközelíthető. A lakótömbök tetején különleges, szinteltolásos stúdiólakások találhatók, amelyekhez hatalmas tetőterasz is tartozik.

Az 1964-ben átadott kísérleti lakóépületet (Complesso Residenziale Sperimentale Elicriso) Emilio Isotta tervezte. Isotta a 20. századi olasz építészet kiemelkedő, azonban sajnálatos módon még hazájában is jobbára elfeledett alakja. Ez részben annak köszönhető, hogy a milánói születésű tervező munkásságának nagy része Elba szigetén található. Isotta különutas, regionális modernista szemléletét Francesca Privitera könyvéből ismerhetjük meg.

Mindössze 20 perc sétára, a nemrég felhúzott, borzalmas CityLife negyed túloldalán található a 20. század egyik leghíresebb olasz építésze, a szintén milánói születésű Luigi Caccia Dominioni egyik lakóegyüttese. A város ezen része súlyos károkat szenvedett a világháborús bombázások következtében, így a környéken sok újabb építésű ház vegyül a fennmaradt történeti épületekkel. 

Dominioni munkásságának legfőbb ismérve – a több olasz kortársára is jellemző – dogmatizmusoktól mentes, a modern építészet vívmányait és a hagyományosabb formakincset vegyítő hozzáállása. Nincs ez másként a Via Tizianón található, hasonló kinézetű, részleteikben mégis megkapóan változatos, épületek esetében sem. A 3 házból álló beépítés középső eleme az utcától visszaugrik és buján zöldellő, nagy erkélyeivel fordul a város felé. Bal felé L alakú szárny kapcsolódik hozzá, amely hozzásimul a szomszédos épülethez, jobbra pedig egy különálló, az utcával 60 fokos szöget bezáró, hatszög alaprajzú tömeg jelöli ki a kereszteződést. A házak árnyas, szintén az építész által tervezett belső udvart fognak közre.

Mindhárom épület homlokzatát a korszakban épült milánói házakon gyakran megfigyelhető, égetett kerámia lapburkolat fedi, amelynek elemei az egyik házon ívesen kidomborodnak. Napsütéses időben a fényes felület csillogva tündököl, a földszinti előterek padlóját pedig Francesco Somaini olasz szobrász mozaikjai díszítik. A lakások belső elrendezése nem a puszta funkcionális racionalizmus jegyében, hanem a hálószobákhoz elvezető útvonal térsorozatának dramaturgiája köré szerveződik. Dominioni maga így fogalmazta meg hitvallását: „Az általam tervezett bejáratokra, lépcsőkre, sőt, még a bútorokra is várostervezési megoldásként tekintek.”

A második világháborút követően Milánó városának is hatalmas lakáshiánnyal kellett szembenéznie. A belvárosi foghíjak kipótlása mellett a probléma megoldását a még üresen álló, külvárosi területek beépítése jelentette. Ezen új bolygóvárosok egyike volt a történelmi központtól északkeletre fekvő Gallaratese negyed. Bár a korábban földművelésre használt terület nagy részén építészetileg jellegtelen szociális lakások épültek, itt található az építészettörténet egyik leghíresebb lakóépület-együttese, a Monta Amiata lakótelep is.

Az 1974-ben átadott beépítés, amely 5 épületben és összesen 440 lakásban közel 2500 embernek ad otthont, több mint 12 hektáron terül el. Ezek egyike Aldo Rossi ikonikus, mintegy 185 méter lakóháza is, azonban a projekt vezető tervezője nem ő, hanem Carlo Aymonino volt. Az általa jegyzett 4 lakóház expresszív építészeti formanyelve merőben eltér Rossi szikár racionalizmusától. Különböző elrendezésű, szintszámú és megközelítésű lakások helyezkednek el egymás alatt és felett, amely sokfélesége a házak tömegformálásában is megjelenik. Az épületek impozáns, de kietlen utcákat és tereket zárnak közre, amelyek az eredeti tervekben elgondolt közfunkciók hiányában leginkább Giorgio de Chirico szürrealista városképeire hasonlítanak.

A falainak barnás-vöröses színe miatt „piros dinoszaurusz”-ként is emlegetett, eredetileg rászorulóknak szállást nyújtó lakótelep élete nem indult sikertörténetként, azonban manapság a lakások szinte mindegyike foglalt, az épületek pedig jó állapotban vannak. Mindez annak is köszönhető, hogy eredeti céljával szemben főként jómódú családok lakóhelye.

Utunkat a város egyik új építésű külvárosában, a Bicocca negyedben zárjuk. Az egykori Pirelli gyár hajdan tömör fallal körülzárt, több mint 70 hektáros területén létrejött beruházás a modernkori építészet és urbanizmus egyik emblematikus eredménye. Az 1985-ben, a város önkormányzata és a gyár együttműködésében kiírt nemzetközi tervpályázatot Vittorio Gregotti irodája nyerte meg. A herkulesi feladat soha nem látott lehetőséget adott Gregotti számára, hogy kifejezésre juttathassa a modernizmus dogmáit elvető, a történeti kontinuitás fontosságát hirdető építészeti attitűdjét. Célja nem más volt, mint a formátlanul terjeszkedő Milánó legfontosabb külvárosi gócpontjának létrehozása.

A többek között a Pirelli cég új központját, különböző egyetemi épületeket, egy impozáns színházat, valamint hatalmas lakóházakat magába foglaló, a tömbök belsejében feltáruló közterek és az épületek alsó szintjein keresztülvágó sétányok összetett rendszerére épülő városnegyed Gregotti elképzelései szerint nemcsak egy új városrész ígéretét hordozza, hanem szoros kapcsolatot teremt a terület ipari múltjával is. Ez utóbbit tanúsítják a helyenként meghagyott és felújított régebbi épületek, az új székház szívét elfoglaló hatalmas egykori hűtőtorony, továbbá a házak anyaghasználatában és formakincsében is felfedezhető referenciák.

A negyedet északnyugat felől két, közel 400 méter hosszan elnyúló, keretes beépítésű lakótömb határolja. A lakóházak közé kisebb köztér és egy földszintes iskolaépület ékelődik. Mindkét tömb további kettő, megjelenésében könnyen megkülönböztethető épületrészre tagolódik. A város irányába a házak viszonylag zárt homlokzatokkal néznek, a másik oldalon azonban feltárulkoznak. Az építkezés során felhalmozódott törmelékhalomból formált, lejtős közparkot nagy erkélyek és zöldellő tetőteraszok sora szegélyezi.

A belső udvarok ugyan átjárók és lépcsők révén részben integrálódnak a városi térbe, valójában túlságosan elkerítettek ahhoz, hogy a városi élet ténylegesen átfolyhasson rajtuk. A szintén körbekerített közpark a tervezők elgondolásaival ellentétben inkább tűnik egyfajta határnak, mintsem a negyedbe észrevétlenül átvezető zónának.

A dél felőli lakótömb erkélyein és ablakain megfigyelhető, kereszt alakú motívum különböző formákban a környék szinte összes épületén megtalálható, kihangsúlyozva a negyed átfogó identitását. Sajnos az épület bezárkózó földszintje is visszatérő sajátosság, amely sok helyütt ellehetetleníti a házak és a városi tér termékeny kapcsolatának kialakulását.

A Bicocca városrész Európa egyik legnagyobb léptékű 20. századi városfejlesztése, amelynek átfogó bemutatása és elemzése természetesen néhány képaláírásban nem lehetséges. Annyi bizonyos, hogy minden hibájával együtt is az elmúlt évtizedek egyik legmarkánsabb és leginspirálóbb beruházása. Azt, hogy ambiciózus célját – a külvárosi perifériákhoz és a modern városi központokhoz kapcsolódó pejoratív elképzelések meghazudtolását – elérte-e, minden bizonnyal csak jó pár további évtized elteltével tudjuk majd eldönteni.

Nézőpontok/Vélemény

A város építése – modern lakóházak Milánóban

2024.01.27. 12:29
1/15

A Milánó északnyugati részén található Piazzale Damiano Chiesa egyik oldalát a tér negyedét átérő beépítés foglalja el. Az épület üzleteket befogadó földszintje végigköveti a tér körívét, e fölé emelkednek a 30 méter magas lakótornyok. A beépítés a mély telek ellentétes határát is körülzárja; a belső udvar közepén pedig egy különálló tömb magasodik.

A 3 különböző utcával és a térrel határos együttes változatos tömegformálása révén mindegyik oldalán szervesen illeszkedik a városszövetbe. Árnyas, zöld belső udvara nappal, a Leon Battista Alberti utca irányából szabadon megközelíthető. A lakótömbök tetején különleges, szinteltolásos stúdiólakások találhatók, amelyekhez hatalmas tetőterasz is tartozik.

Az 1964-ben átadott kísérleti lakóépületet (Complesso Residenziale Sperimentale Elicriso) Emilio Isotta tervezte. Isotta a 20. századi olasz építészet kiemelkedő, azonban sajnálatos módon még hazájában is jobbára elfeledett alakja. Ez részben annak köszönhető, hogy a milánói születésű tervező munkásságának nagy része Elba szigetén található. Isotta különutas, regionális modernista szemléletét Francesca Privitera könyvéből ismerhetjük meg.

Mindössze 20 perc sétára, a nemrég felhúzott, borzalmas CityLife negyed túloldalán található a 20. század egyik leghíresebb olasz építésze, a szintén milánói születésű Luigi Caccia Dominioni egyik lakóegyüttese. A város ezen része súlyos károkat szenvedett a világháborús bombázások következtében, így a környéken sok újabb építésű ház vegyül a fennmaradt történeti épületekkel. 

Dominioni munkásságának legfőbb ismérve – a több olasz kortársára is jellemző – dogmatizmusoktól mentes, a modern építészet vívmányait és a hagyományosabb formakincset vegyítő hozzáállása. Nincs ez másként a Via Tizianón található, hasonló kinézetű, részleteikben mégis megkapóan változatos, épületek esetében sem. A 3 házból álló beépítés középső eleme az utcától visszaugrik és buján zöldellő, nagy erkélyeivel fordul a város felé. Bal felé L alakú szárny kapcsolódik hozzá, amely hozzásimul a szomszédos épülethez, jobbra pedig egy különálló, az utcával 60 fokos szöget bezáró, hatszög alaprajzú tömeg jelöli ki a kereszteződést. A házak árnyas, szintén az építész által tervezett belső udvart fognak közre.

Mindhárom épület homlokzatát a korszakban épült milánói házakon gyakran megfigyelhető, égetett kerámia lapburkolat fedi, amelynek elemei az egyik házon ívesen kidomborodnak. Napsütéses időben a fényes felület csillogva tündököl, a földszinti előterek padlóját pedig Francesco Somaini olasz szobrász mozaikjai díszítik. A lakások belső elrendezése nem a puszta funkcionális racionalizmus jegyében, hanem a hálószobákhoz elvezető útvonal térsorozatának dramaturgiája köré szerveződik. Dominioni maga így fogalmazta meg hitvallását: „Az általam tervezett bejáratokra, lépcsőkre, sőt, még a bútorokra is várostervezési megoldásként tekintek.”

A második világháborút követően Milánó városának is hatalmas lakáshiánnyal kellett szembenéznie. A belvárosi foghíjak kipótlása mellett a probléma megoldását a még üresen álló, külvárosi területek beépítése jelentette. Ezen új bolygóvárosok egyike volt a történelmi központtól északkeletre fekvő Gallaratese negyed. Bár a korábban földművelésre használt terület nagy részén építészetileg jellegtelen szociális lakások épültek, itt található az építészettörténet egyik leghíresebb lakóépület-együttese, a Monta Amiata lakótelep is.

Az 1974-ben átadott beépítés, amely 5 épületben és összesen 440 lakásban közel 2500 embernek ad otthont, több mint 12 hektáron terül el. Ezek egyike Aldo Rossi ikonikus, mintegy 185 méter lakóháza is, azonban a projekt vezető tervezője nem ő, hanem Carlo Aymonino volt. Az általa jegyzett 4 lakóház expresszív építészeti formanyelve merőben eltér Rossi szikár racionalizmusától. Különböző elrendezésű, szintszámú és megközelítésű lakások helyezkednek el egymás alatt és felett, amely sokfélesége a házak tömegformálásában is megjelenik. Az épületek impozáns, de kietlen utcákat és tereket zárnak közre, amelyek az eredeti tervekben elgondolt közfunkciók hiányában leginkább Giorgio de Chirico szürrealista városképeire hasonlítanak.

A falainak barnás-vöröses színe miatt „piros dinoszaurusz”-ként is emlegetett, eredetileg rászorulóknak szállást nyújtó lakótelep élete nem indult sikertörténetként, azonban manapság a lakások szinte mindegyike foglalt, az épületek pedig jó állapotban vannak. Mindez annak is köszönhető, hogy eredeti céljával szemben főként jómódú családok lakóhelye.

Utunkat a város egyik új építésű külvárosában, a Bicocca negyedben zárjuk. Az egykori Pirelli gyár hajdan tömör fallal körülzárt, több mint 70 hektáros területén létrejött beruházás a modernkori építészet és urbanizmus egyik emblematikus eredménye. Az 1985-ben, a város önkormányzata és a gyár együttműködésében kiírt nemzetközi tervpályázatot Vittorio Gregotti irodája nyerte meg. A herkulesi feladat soha nem látott lehetőséget adott Gregotti számára, hogy kifejezésre juttathassa a modernizmus dogmáit elvető, a történeti kontinuitás fontosságát hirdető építészeti attitűdjét. Célja nem más volt, mint a formátlanul terjeszkedő Milánó legfontosabb külvárosi gócpontjának létrehozása.

A többek között a Pirelli cég új központját, különböző egyetemi épületeket, egy impozáns színházat, valamint hatalmas lakóházakat magába foglaló, a tömbök belsejében feltáruló közterek és az épületek alsó szintjein keresztülvágó sétányok összetett rendszerére épülő városnegyed Gregotti elképzelései szerint nemcsak egy új városrész ígéretét hordozza, hanem szoros kapcsolatot teremt a terület ipari múltjával is. Ez utóbbit tanúsítják a helyenként meghagyott és felújított régebbi épületek, az új székház szívét elfoglaló hatalmas egykori hűtőtorony, továbbá a házak anyaghasználatában és formakincsében is felfedezhető referenciák.

A negyedet északnyugat felől két, közel 400 méter hosszan elnyúló, keretes beépítésű lakótömb határolja. A lakóházak közé kisebb köztér és egy földszintes iskolaépület ékelődik. Mindkét tömb további kettő, megjelenésében könnyen megkülönböztethető épületrészre tagolódik. A város irányába a házak viszonylag zárt homlokzatokkal néznek, a másik oldalon azonban feltárulkoznak. Az építkezés során felhalmozódott törmelékhalomból formált, lejtős közparkot nagy erkélyek és zöldellő tetőteraszok sora szegélyezi.

A belső udvarok ugyan átjárók és lépcsők révén részben integrálódnak a városi térbe, valójában túlságosan elkerítettek ahhoz, hogy a városi élet ténylegesen átfolyhasson rajtuk. A szintén körbekerített közpark a tervezők elgondolásaival ellentétben inkább tűnik egyfajta határnak, mintsem a negyedbe észrevétlenül átvezető zónának.

A dél felőli lakótömb erkélyein és ablakain megfigyelhető, kereszt alakú motívum különböző formákban a környék szinte összes épületén megtalálható, kihangsúlyozva a negyed átfogó identitását. Sajnos az épület bezárkózó földszintje is visszatérő sajátosság, amely sok helyütt ellehetetleníti a házak és a városi tér termékeny kapcsolatának kialakulását.

A Bicocca városrész Európa egyik legnagyobb léptékű 20. századi városfejlesztése, amelynek átfogó bemutatása és elemzése természetesen néhány képaláírásban nem lehetséges. Annyi bizonyos, hogy minden hibájával együtt is az elmúlt évtizedek egyik legmarkánsabb és leginspirálóbb beruházása. Azt, hogy ambiciózus célját – a külvárosi perifériákhoz és a modern városi központokhoz kapcsolódó pejoratív elképzelések meghazudtolását – elérte-e, minden bizonnyal csak jó pár további évtized elteltével tudjuk majd eldönteni.

Cikkinfó

Szerzők:
Winkler Márk
Fotó: Gulyás Attila

Projektinfó

Földrajzi hely:
Milánó, Olaszország

Nézőpontok/Történet

A Salgótarjáni utcai zsidó temető // Egy hely + Építészfórum

2024.03.20. 14:15
9:15

Idén lesz 150 éves Budapest legkülönlegesebb zsidó temetője. Tervezett ide monumentális síremlékeket és ravatalozót Lajta Béla, és számos nagy múltú zsidó család tagjait temették itt el, melyek közül méretében kiemelkedik a Hatvany-Deutsch család mauzóleuma. A temetőt az 50-es években bezárták; különleges hangulatát az ősi motívumokat és modern formákat ötvöző síremlékek, és az azokat fokozatosan visszahódító természet dzsungele adják.

Idén lesz 150 éves Budapest legkülönlegesebb zsidó temetője. Tervezett ide monumentális síremlékeket és ravatalozót Lajta Béla, és számos nagy múltú zsidó család tagjait temették itt el, melyek közül méretében kiemelkedik a Hatvany-Deutsch család mauzóleuma. A temetőt az 50-es években bezárták; különleges hangulatát az ősi motívumokat és modern formákat ötvöző síremlékek, és az azokat fokozatosan visszahódító természet dzsungele adják.

Design

Premontrei templom, Ócsa // Egy hely + Építészfórum

2024.03.20. 14:14
8:50

800 éve épült Magyarország egyik legszebb román kori erődtemploma, a premontrei bazilika. Az Egy hely új részéből többek között kiderül, hogy miként alakult a román, gótikus és barokk stíluselemeinek keveredése, és hogy milyen filmes produkciók díszleteiként szolgált.

800 éve épült Magyarország egyik legszebb román kori erődtemploma, a premontrei bazilika. Az Egy hely új részéből többek között kiderül, hogy miként alakult a román, gótikus és barokk stíluselemeinek keveredése, és hogy milyen filmes produkciók díszleteiként szolgált.