Minden kezdet nehéz - "Az év akadálymentes épülete 2000” pályázatról

Zsilinszky Gyulát, az FVM főtanácsosát, a zsűri egyik tagját kérdeztük a tapasztalatokról.

Az 1998-ban hatályba lépett új építési törvény és a kapcsolódó jogszabályok már egészen konkrét formában megkövetelték a közhasználatú épületek akadálymentes kialakítását. Az építési szabályzatokban korábban is megfogalmaztak ilyen általános követelményeket, de gyakorlatilag 1998 elejétől középületet már csak az új törvény alapján lehet tervezni. Általános tapasztalatként elmondható, hogy több év kell ahhoz, míg bármilyen újdonság meggyökerezik a köztudatban. Tavaly novemberben a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) pályázatot írt ki "Az év akadálymentes épülete 2000" címmel, és ennek bírálatába bevonta a Szociális és Családügyi Minisztériumot, az Egészségügyi Minisztériumot, a Magyar Építész Kamarát, a Magyar Mérnök Kamarát és a Mozgáskorlátozottak Egyesületének Országos Szövetségét. A pályázat eredménye idén januárban született meg. Zsilinszky Gyulát, az FVM főtanácsosát, a zsûri egyik tagját kérdeztem a tapasztalatokról.

– Milyen eredményről lehet beszámolni? A pályázóknak mennyiben sikerült megfelelniük az elvárásoknak?

– Kíváncsiak voltunk, és szakmai kötelességünknek éreztük, hogy megnézzük, mi történt ezen a téren az elmúlt két évben. A tapasztalatok elég lehangolóak voltak. Megépült épületek tervdokumentációival lehetett pályázni. Ez a pályázat nem volt bonyolult, mint például egy beruházási pályázat vagy egy területfejlesztési pályázat. Itt egész egyszerűen csak be kellett küldeni a tulajdonos, az építtető, a tervező és a kivitelező által aláírt együttes nyilatkozatot, valamint a terveket abban a formában, ahogy azokat kidolgozták, és meg kellett nevezni egy személyt, aki a helyszíni szemle alkalmával biztosítja az épület megtekintését.
Összesen csupán tizenkét pályázat érkezett be, ám ezekből is öt formai hiányosságok miatt eleve értékelhetetlen volt. A maradéknál az értékelés két szempont szerint történt. Elsősorban az akadálymentesség alapján ítéltük meg a házakat, de ha már épületekről van szó, fontos az is, hogy milyen az építészeti minõségük, összhatásuk. "Az év akadálymentes épülete 2000" címet olyan ház nyerhette volna el, amely jó építészeti megjelenésében, tartalmában és az akadálymentesség részleteiben is, vagyis minden tekintetben példaértékű. A mozgáskorlátozottak igényeit részmegoldásokkal nem lehet kielégíteni. Nem elég, ha be tudnak menni egy házba – rámpán. Ők a teljes egyenjogúságra törekednek, s hangsúlyozom, nemcsak a mozgáskorlátozottakról van szó, hanem az idősekről vagy a törött lábúakról is, azokról, akik egyáltalán nehezen mozognak – akikről a társadalom csak ritkán vesz tudomást.
Az ember egyébként csak akkor tudja meg, hogy mit jelent a fizikai korlátozottság, a kiszolgáltatottság, ha megöregszik vagy baleset éri. Az akadálymentesség követelménye például egy szakorvosi rendelőintézet esetében nem merül ki a megközelítés és a speciális vécé biztosításával, hanem minden egyes vizsgáló helyiségbe be kell jutni kerekes székkel is. A mozgáskorlátozottaknak nem felel meg, ha egy izmos ápoló az ölében beviszi őket a vizsgálóba, ez egy megkülönböztetés. Ők ugyanúgy önállóan akarnak bemenni, mint bárki más, s ez érthetõ. Volt olyan közintézmény, ahonnan sem a jószándék, sem a pénz nem hiányzott, a végeredmény mégsem volt teljes: a speciális vécé berendezéseit, fogantyúit helytelenül szerelték fel, a nyilvános telefonok kerekes székbõl elérhetetlen magasságban voltak stb.

– Ha a címet nem is kapta meg senki, illetve egyik épület sem, volt-e említésre méltó pályázó?

– Természetesen igen. A kaposvári "Kaposi Mór" Megyei Kórház akadálymentesség szempontjából tökéletesen megfelelt, jól megközelíthető, az ajtók, a liftek, a vécék – minden rendben volt, azonban magának az épületnek – lévén egy átalakítás, egy rekonstrukció – nem volt olyan kimagasló építészeti értéke, hogy komplex módon példaképül állítható lett volna. A kórház mellett a székesfehérvári "Arany János" Általános Iskola és Speciális Szakiskola is díjat kapott az ott elért részeredményekért. Ez utóbbi jellemzően régi épület – a szovjet csapatok kivonulása után vették át. Az iskola, illetve a kapcsolódó műhelyek különbözõ módon sérült gyermekeket is foglalkoztatnak. Itt egyelőre még csak két új tanterem épült mozgáskorlátozottak részére, a megközelítést bizotsító rámpákkalés gyalogos-híddal együtt. A díjazást a gyalogos-híd kialakításának kemelkedõ színvonala indokolta. Ami az akadálymentességet illeti, ennek teljessé tételére további intézkedések is várhatóak. További megtekintett épületek – a martfûi Polgármesteri Hivatal, a Miskolc Plaza Bevásárló és Szórakoztató Központ, a lábatlani Egészségház és az ajkai "Héliosz" Üzletház – megvalósításában közremûködõk elismerõ oklevelet kapnak az akadálymentesség érdekében tett erõfeszítéseikért.

– Mit gondol, miért nem próbálkoztak többen, hiszen nyilván sokkal több újonnan épült középület megfelelne az elvárásoknak?

– A pályázat az Építész Közlönyben és a Mérnökújságban jelent meg, tehát viszonylag szűk kör olvashatta, bár a szakembereknek nyilván így is a kezébe kellett, hogy kerüljön a felhívás. Valóban: például a budapesti plázák a tapasztalatok szerint nagyrészt teljesítik a követelményeket, a tervezők azonban vagy nagyon elfoglaltak, vagy csupán nem mozdultak rá, hiszen nem volt akkora a tét. Lehetséges, hogy 2,5 millió Ft nem eléggé ösztönző, de vállveregetésre az államnak nincsenek milliárdjai. Végső soron azonban a miniszteri oklevél komoly referencia, s ezt fel is szokták használni bármilyen tenderezéskor. Az ilyen, objektív szakmai értékelésen alapuló elismerésnek feltehetõen az üzleti kapcsolatokban is van valamilyen pozitív hatása.

– Mik az általánosan levonható tanulságok?

– Az derült ki, hogy a tervezők a mozgáskorlátozottak igényeit és a célszerû mûszaki megoldásokat nem ismerik eléggé. Minden létező módon – a napi sajtóban, a szaksajtóban ismertetni kell ennek a fontosságát s ennek a részleteit. Más negatív tapasztalatok is vannak azonban ennek kapcsán, például a kiemelt hatáskörû építésügyi hatóságok egy része a hozzájuk intézett minisztériumi felhívásra – mely egy jelentést kért az elmúlt 2–3 év alatt a témában történt fejleményekrõl – nem válaszolt. Ez sok mindent elárul: a mozgáskorlátozottak, illetve a jogszabályok iránti közönyt vagy azt, hogy az adott környéken ténylegesen semmi sem történt. Amíg nem voltak ilyen jellegű kötelező szabályok, addig erre senki sem figyelt oda. Most újabb segédletek készülnek. A tájékoztatást folytatni kell, intenzívebbé kell tenni. Ilyen értelemben igen jelentõs a beérkezett pályázatok problémafeltáró funkciója. A minisztérium idén is meghirdeti ezt a pályázatot.

Csordás Izabella