Modernista minimalizmus és genius loci — Eduardo Souto de Moura portugál építész munkái

A magyarországnyi területű és lakosságszámában is hasonló méretű Portugália kortárs építészete ma nemzetközi szinten ismert és elismert, pedig 24 éve az ország hasonló gazdasági nehézségekkel küzdve lépett be az Európai Unióba, mint ami Magyarországot jellemezte 2004-es belépésekor. Vukoszávlyev Zorán tanulmánya.

A magyarországnyi területű és lakosságszámában is hasonló méretű Portugália kortárs építészete ma nemzetközi szinten ismert és elismert, pedig 24 éve az ország hasonló gazdasági nehézségekkel küzdve lépett be az Európai Unióba, mint ami Magyarországot jellemezte 2004-es belépésekor. Hogy mi a titka ennek a lendületes fejlődésnek? Egyértelmű a  válasz: a kulturális értékek továbbvitele és az, hogy az uniós támogatások nagy részét a kulturális értékek megmentésére, azon belül is az építészeti hagyaték továbbmentésére fordították.

A kortárs portugál építészeti kultúra a Portói Képzőművészeti Iskola késő ’40-es évekbéli termékeny talajában gyökerezik, amikor a Modern Mozgalom, mint szélesebb tudományos és társadalmi program a diákok és fiatal építészek munkáihoz ösztönzőként szolgált. A művészetek bevonása az építészképzés és a tervezés mindennapi folyamatába harmóniát teremtett a szakszerű gyakorlat és a művésziesség között. Ez az odafigyelés kiszorította az uralkodó beaux-art-szemléletet és újra megteremtette a kapcsolatot a társadalmi szükségletekkel. A Carlos Ramos (1897-1969) vezette Képzőművészeti Egyetem Portói Építészeti Iskolája az ellenállás jelképe lett – Salazar jobboldali diktatúrája idején az észak-portugál város a modern mozgalom továbbélésére és sajátos, szociálisan érzékeny fejlődésére adott lehetőséget. Megteremtődött a „portugál építészet" alapja, mely a hagyományokból építkező modern nyelvezetével Fernando Távora (1923-2005) és Álvaro Siza (1933) munkásságában teljesedett ki.

A korszerűség és a hagyomány ötvözésének elméleti koncepcióját a második világháború után felálló portugál építész szövetség első országos kongresszusán, 1948-ban nagy jelentőségű szellemi alapvetéssel munkálták ki. A tradicionális építészeti értékek hagyományközvetítő fontosságát emelte ki az a kezdeményezés, mely – régiókra osztva az országot – egy értékkataszter létrehozását szorgalmazta. Az építésziskolák meghatározó professzorainak irányításával elindult a népi építészeti emlékek felmérése, katalogizálása, rajzi és képi dokumentálása. Az 1955-1960 között lezajlott felméréssorozat alapján 1961-ben látott napvilágot a népi építészeti értékeket régiók szerint bemutató katalógus. A hatalmas inventarizációs munkában részt vevő hallgatók építészeti szemléletét meghatározta a hagyományos értékek ismerete: a tudásanyag az építészeti oktatás alapstúdiumainak részévé vált, generációk nőttek fel a kulturális értékek gazdagságának megértésével. Topográfia, topológia, tipológia, építéstechnológia és anyaghasználat rendje vált így elemezhetővé és követhetővé a tervezés folyamatában – mely a korszerű technológiák és formálás-módok alkalmazásával, eredeti kompozíciós alkotói attitűddel ötvözve speciális módszertant teremtett a hely szellemiségéhez alkalmazkodva. A folyamat első jelei azonban jóval korábbra datálhatóak: a portugál építészek egy csoportja már a 20. század elején megpróbálta tipizálni a kor funkcionális igényeihez alkalmazkodó, ugyanakkor sajátosan “portugál ház"-at – akkor még a korszak szecessziós elméleteivel összhangban. E korai próbálkozások – ahogy Raul Lino (1879-1974) munkássága is mutatja – évtizedekig fennálló dilemmát vetettek föl: miként lehet a korszerű formajegyekkel megvalósítani a hagyományos építészeti értékek megmentését. Az útkeresés folyamata az imént említett, a portói iskola építészeinek metodikai alapelvévé váló felméréssorozattal gyorsult fel. Fernando Távora (Álvaro Siza mestere, a portói építészképzés enigmatikus alakja) családi házaiban és közintézményeiben ennek az útkeresésnek figyelmes jegyeit fedezhetjük fel az 1960-as évektől – mindezt a Salazár-diktatúra idején.

 

 

Az 1974-es bársonyos forradalom utáni politikai változások légkörében felnövekvő új generáció már felkészülten válaszolhatott a társadalmi igény generálta együttműködésre, ahol szociológusok és közgazdászok építészekkel együtt hozták létre a korszellem kívánta új lakókörnyezetet. A szerény gazdasági lehetőségek között a modern kisipari esztétikáját élesztették fel, s a „bauhaus"-szemlélet jegybében a modernek tiszta funkcionalitásával és formajegyeivel hozták létre az átmeneti időszak különleges alkotásait. A SAAL-program jegyében minőségi sorházas beépítések születtek, melyek a jellemzően portugál városi lakást a 20. század eleji klasszikus modern építészet bauhaus-házainak típusjegyeivel ötvözték. A tudományos elemző módszerek immár társadalmi-gazdasági oldalról kaptak megerősítést, s ez a szemlélet a gyakorlat-orientált építészetoktatásban is megjelent.

 

 

Míg az 1930-40-es években született építészek az átmenet időszakában a szociálisan érzékeny építészeti program jegyében adtak sajátos arculatot a portugál építészetnek, addig az 1950-es években született generáció már az építészet társadalmi szerepét alaptételnek tartó kultúrába született bele. Ez azt is jelenti, hogy miközben friss szemléletével nem szakadt el az identifikációját kereső társadalom éppen nyugvópontra jutó kulturális kontextusától, a történeti folytonosságot is újraértékelte: a helyi hagyományokban és kultúrában keresve anyagokat és példákat, gazdagodni akarván a saját eszmei és technológiai örökség révén is.

Eduardo Souto de Moura (1952) a középgeneráció meghatározó egyénisége. A kortárs portugál építészet legismertebb alakjának, Álvaro Sizanak a tanítványa és legközelebbi munkatársa. Önálló építészeti alkotásaiban a hely tektonikus rendjéhez alkalmazkodik, s a minimalista részletekkel történő beavatkozása a történeti anyagba e történeti értékek kiemelése érdekében történik. Nevét műemlék-helyreállítási munkái tették ismertté, de számos új beépítéssel is bizonyította a városszövet fejlődésének megértését, mellyel generációjának meghatározó szellemiségét, Aldo Rossi puritán didaktikusságát honosította meg a portugál építészeti gondolkodásban. Környezetrendezéseinek elve az apró, a funkcionalitás által szép elemekből történő építés. A modernizmus részletképzésekbe vetett hite és a történeti értékek tisztelete együttesen jellemzi tehát munkáit. E hitvallás természetesen nem véletlen: Siza munkatársaként az 1970-es években olyan építkezéseken kellett dolgoznia, ahol alacsony költségvetéssel gazdálkodhattak, esztétiakilag mégis magas nívójú tárgyi környezetet kívántak teremteni. A részletekben rejlő szépség iránti fogékonyság önálló munkáinak is védjegye az 1980-as évektől. Az építészeti alkotás elemei több rétegben olvadnak egybe alkotásain: az érzelmi kapcsolódás a hely értékeihez, a tér hatásainak személyes megélése, ugyanakkor magasfokú igényesség a funkció szolgálatába állított szerkezeti részletek technikai kidolgozásában.

 

 

Souto de Moura a portói Fotográfiai Múzeum (1997) épületének átalakításában az egykori börtön masszív térhatároló szerkezeteinek dominanciáját hangsúlyozta a puritán falakhoz mesterien illesztett apró részletekkel. Ugyanez a gondosság köszön vissza a portói tölcsértorkolatban található egykori vámház átalakításánál is: a Közlekedési Múzeumnak helyet adó épület (2000) mérnökien tiszta terei az ipari folyamatok megmaradt tárgyi elemeivel a régmúltat idézik, de a csarnokterekbe behelyezett, könnyűszerkezetből létrejövő térdobozok a funkcionális szükségükön túl a beavatkozás láthatóvá tett, ún. „hozzáillesztés-tényét" hangsúlyozzák. Míg a meglévő épületek helyreállításánál a kő dominanciájában szinte eltűnnek a visszahúzódó részletek, addig Souto az új épületeinél e minimalista részletképzésből kiindulva formál nagyvonalú kompozíciókat, melyek egyszerre racionálisak és spirituálisak. A matosinhosi öböl-kikötőben épített pációházai (1999) csakúgy, mint az óceánpartra kivezető sugárút mellé telepített „Quinta da Avenida" lakóegyüttese (2005) a mediterráneumban klasszikus funkciótípus, az átriumház szerint szerveződnek. A rendezett előudvarra és saját hátsó kert felé megnyíló sorházas kompozíciói a városi urbánus közegben csendes magántereikkel tűnnek ki. Számos kompozíció, mely a szikár rendről és a következetesen végigvitt, az „egésztől-a-részletig" teljességéről szól. Az alkotói oeuvre tárgyalásakor azonban inkább a „hely" fogalmából kiinduló munkák bemutatására koncentrálunk, ahol az építészeti hitvallás a többirányú igények szerinti megfeleltetésben még jobban megmutatkozik.

 

 

A demokratikus átmenet után feléledő nemzeti értékszemlélet a szellemi és kulturális nyitás mellett a hagyományos értékek még megmenthető darabjaiból építkezve újraépítő folyamatokba kezdett. A portugál állam átgondolt stratégiákkal e folyamatok élére állt: célzatos fejlesztésekbe kezdve többéves regionális fejlesztéseket indított. Az egyik első, uniós alapok bevonásával létrejött program az elhagyatott kolostorokra koncentrált. A szellemi értéket képviselő épületállományt helyreállítva új tartalommal látták célszerűnek megőrizni: a vidék felfedezéséhez turisztikai infrastruktúrát jelentő szálló-láncolat létrehozását kezdeményezte az állam. A komplex döntés identitásbeli folytonosságot biztosított a kultúra jelentős szeletének: az anyagi értékek továbbélésének lehetősége vált így biztosítottá, egyszersmind szellemi értelemben megújítva és újrateremtve egy több száz éves hagyományt.

Portugália északkeleti régiójában, a Tras-os-Montes hegyláncolatai között hatalmas kolostor újult meg a templom felújításával és a rendház átalakításával. A 12. századi eredetű, majd a 16-17. század fordulóján jelentősen továbbépült amaresi kolostor ma új tartalmakkal telített. Miközben az építmény szakrális főelemei, a templom, a káptalan terem funkcióját megőrizve a település lelkiségét szolgálja, a kapcsolódó épületszárnyak a környék gazdag természeti értékeit felfedezni vágyók szálláshelyéül szolgálnak. A szent és a profán a történeti hagyomány jegyében is összekapcsolódik, hisz a hotel szállásjellege nem idegen a korábbi kolostor funkciótól. Souto de Moura számára is egyértelmű volt e folytonosság megjelenítése a minimális átalakítást jelentő építészeti intervencióknál. A terek bőkezű kompozíciója és a funkciók logikus tagoltsága a kolostori rend ezredvégi megidézése. A rejtetten vezetett gépészeti és technológiai kiegészítések mellett a tiszta minimalista esztétika jegyében rekonstruáltak a részleteket, még a nyílászárók is a fő építőanyag, a kő dominanciáját hangsúlyozzák. A kávával takart tokszerkezet vagy a keretnélküli beépítés lehetővé tette az évszázados kőelemek textúrájának kiemelését. Az additív kőelemek faragási módja ugyanakkor egyszerűsítő, azért is, hogy a mívesség minimális különbsége jelezze csak a hozzáadott elemet.

 

 

A kolostorok nagy száma sajátos kérdéssé tette azok hasznosítását. Csak egy építész munkásságát kiemelve is látható ezen átalakítások környezetre gyakorolt hatása és társadalmi jelentősége. Eduardo Souto de Moura minimalista építészeti felfogása egyedi megoldásokat eredményezett a szituációt jól feltáró előkészítő munkákra alapozva. Az átfogó kompozíciós szándék alázatos körültekintésével jártak el Viseu esetében is, ahol a templom mellett az egykori szeminárium 16. századi tereit „lakták be" a híres reneszánsz festőről, Grão Vascoról elnevezett helyi múzeum gyűjteményével. Mintegy a fenntartható fejlődés jegyében megtartották a kolostor-együttes struktúráját, és minimális beavatkozással alakították át az épületszárnyakat. A masszív ősi falak az újonnan applikált filigrán acél nyílászárókkal a történetiség iránti alázatról szól. Az egyszerű, tiszta terek méltán fogadják be az egyházművészeti és a kortárs kiállításokat is. Az épület a városka főterének díszévé úgy lett, hogy a változást nem attraktív eszközökkel érte el az építész, hanem a minőségi felújítás cizellált értékmentésével. A kolostortemplom szomszédságában, szemközt a katedrális kettős tornyával a háromszintes épület ritmikus nyílásosztása magasztos egyensúlyt teremt ma is. A bejáratokat elegáns kőkeretes dísz emeli ki, az átrium puritán fehér falai nyugalmat árasztanak. A nemesburkolat használata, harmonizálva a homlokzati kőarchitektúrával, folytonosságot sugall, a minimalista bútorok fehér színe elegáns kontrasztban áll a kő dominanciájával. A kiállítóterek mesterien alkalmazott világítás-installációja a kegytárgyak és festmények apró részleteit is kiemeli. A kolostortemplomhoz csatlakozó tágas loggia-udvar klasszikus metszésű pillér-gerendázata a történetiség nagy becsben tartott idézetévé vált.

 

 

Souto de Moura munkásságában fontosak e műemléki helyreállítások, de talán akkor válik különleges értékűvé e minimalista szemléleten alapuló alkotómódszer, ha új beépítést kell illeszteni a megtartandó történeti anyaghoz. Portugália északkeleti határán, a hegyek közt meghúzódó Bragança városában a belváros sűrű városszövetében egy 18. századi épülethez csatlakozva jött létre a kortárs művészeti gyűjtemény épülete. A vidék egykor határsáv volt, a kisváros pedig fontos kereskedelmi és védelmi ellenőrző pont. A hegyek közt eldugott, szűk átjárókon megközelíthető településen az utóbbi években felújították a főteret, új közintézményekkel gyarapodott a belváros. Az új épületekkel ma még elhagyatott házak keverednek, a múzeum átmenő telke így különböző értékű várostestbe integrálódik. A gyűjtemény alapját Graça Morais festőnő alkotásai jelentik. Az egykori barokk emeletes bankház megőrzött részletei az új világítástechnika és fűtésrendszer visszafogott integrálásával kaptak kiemelést, a minimalista bútorok visszafogottan egészítik ki a belső tér történeti arányait. Az átkötő szárny már a városka kortárs kiállítótere felé vezet, amely a telek másik végében helyezkedik el. Az L-alakú beépítés kis udvart ölel körbe, mely a hagyományos és kortárs építészeti elemek egymás mellett élésének aktivitásával lep meg. A vizuális kapcsolat nem csak az építészeti tömegek szoros fizikai kapcsolatában nyilvánul meg, hanem a jól komponált nyílásrendszernek köszönhetően a kiállító terek között többszörös vizuális kapcsolat is létrejön. Ami a történeti épület ablakos nyílásrendszerének adottsága, az a kortárs galéria tömegformáján nagy összefüggő üvegfelületekként jelenik meg. Souto de Moura mesteri nyugalommal kezeli a meglévő struktúrát, s megértve annak fejlődési logikáját finoman helyezi az új kortárs épületelemet a történeti városszövetbe.

 

 

A Cascaisban idén átadott múzeuma újabb fordulópont Souto de Moura építészetében. A Lisszabon földrajzi magasságában található kis üdülővároska hegyre felkapaszkodó útjain villaházak sorakoznak, melyek a 19-20. század fordulójáról a kor arisztokráciájának ízlését idézik. A rezidenciák sorában fogadók, panziók öltöttek díszes ruhát, hogy a kor fürdő divatjának hódoló rétegeket kiszolgálják. A terület kedveltsége nem újkeletű: a közeli Sintra portugál királyi rezidencia volt. Souto e két korszakból merít: a 17-18. századi vidéki paloták additív tömegkompozícióját és a 20. század kezdetének stíluskereső múltját idézi, visszafordulva a helyhez kötődő építészet kulturális emlékezeti programjához. A Cascaisból származó, világszerte ismert Paula Rego festményeinek otthont adó épület a gazdag tömegjáték kompozíciójából építkezik. A kiállítótermek ridegnek tűnő fehérsége a telített színekkel komponált festményeknek méltósággal biztosít hátteret, a terek változó belmagassága a festőnő eltérő nagyságú műveit követi, a terek hierarchiáját a külsőben is  érzékelhető tömegkompozíció s a kiállítóterek dinamikája határozta meg. Mindegyik kiállítótér közvetlen vizuális kapcsolatban van környezetével is – az ősfás park látványa a valóság pillanataival szembesíti a múzeum-látogatót és ugyanakkor oldja is a képek világának drámaiságát. A foyer-nál hatalmas üvegfallal felnyíló fél-páció és a kiállítóterek által közrefogott átrium egy absztrakciós folyamat térelemei, melyben az expresszív épülettömeg személyességét „felülírja" a kiállítás tárgyainak vizualitása. Az épülettömeg helyhez kötődése azonban nem csak az épület természet felé nyitottságaként jelenik meg: a kiállítóterek eltérő térmagasságaiból adódó tömegkompozíció absztrakt, lépték nélküli rendje a bejáratnál elhelyezett két kürtőszerű épületelemmel válik identifikálhatóvá. A Sintra-beli fejedelmi palota konyhájának kéménykürtői köszönnek itt vissza olvasható léptéket adva az épületegyüttesnek. A vörös színű adalékkal ellátott nyersbeton felület pedig a kiállított képek koloritját idézi, úgy, hogy a dramatikus színkompozíciókra utaló terrakotta a történeti épületekére is hajaz, s ezzel szinte vernakuláris rétegekbe lépteti az épületet.

 

 

Portugália ezredfordulós építészetének itt bemutatott példái a kulturális örökség továbbvitelének lehetőségét képviselik. Az ember történeti emlékezetének szerves részét képező épületegyüttesek fenntartása több úton valósítható meg, azonban a legfontosabb cél mindig az objektum működőképes életének folytatása, hiszen kulturális értéke csak így hagyományozható át. A kiegyensúlyozott beavatkozások a tradicionális építészet mély ismeretéről tanúskodnak. A szellemi alapvetés, mely az építészeti örökség feltérképezésével teremtett kulturális ismeretanyagot, meghálálta a gondoskodást. Építészgenerációk nőnek fel Portugáliában a tradicionális gondolkodásmódból merítő korszerűség alkotásszemléletével, ahol a hely értéke elsődleges a „figyelő" építészi magatartásban, mely önmérsékletre intően tudja saját határait, de a múlt elemzéséből (is) kínálkozó szabad lehetőségeit is.

szöveg: Vukoszávlyev Zorán PhD
fotó: a szerző fotói, kivéve Cascais

a tanulmány nyomtatott formában megjelent: Disputa. 2009/11-12. pp.66-71.

 

 

 

Referencia-szövegek a kortárs portugál építészethez Vukoszávlyev Zorántól

Újragondolt viszony a modernitással. A kortárs portugál építészet fiatal generációja. Műemlékvédelem. (ISSN: 0541-2439) LIII: 2009/4. pp.252-260.
Modernista minimalizmus és a genius loci. Eduardo Souto de Moura portugál építész munkái. in: Disputa. 2009/11-12. pp.66-71.
Vinil fehér. Könyvtárépület, Viana do Castelo, Portugália. in: Alaprajz. 2009/6. pp.22-25.
Terep-vetület. Műszaki Főiskola, Barreiro, Portugália. in: Alaprajz. 2009/5. pp.28-31.
Hiszen Portugáliában ott a vízpart. Urbanisztikai fejlesztések a városszövet kiterjesztésére. in: Octogon. 2009/5. pp.54-56.
Táj-terasz. Restaurante na Aldeia de Brufe, Brufe, Portugália. in: Octogon. 2009/5. pp.33-35.
Redukció mint módszertan. Fluviário, Mora, Portugália. in: Octogon. 2009/5. pp.28-32.
Kisvárosi kollázs. Centro do Cívico, Custóias, Portugália. in: Octogon. 2009/5. pp.26-27.
Viszony és értelmezés. Centro de Arte Contemporânea, Bragança, Portugália. in: Octogon. 2009/5. pp.22-25.
Kőtutaj. Kortárs portugál építészet. in: Octogon. 2009/5. p.21.
Absztrahált történelem. Museu do Farol de Santa Marta, Cascais, Portugália. in: Octogon. 2009/3. pp.29-31.
Katona Vilmos–Vukoszávlyev Zorán: Hattyúk a Mondego folyón. Nagyvonalú folyóparti fejlesztések Coimbrában. in: Alaprajz. 2009/3. pp.24-27.
Tégla, idomok. Multifunkciós csarnoképület, Gondomar, Portugália. in: Alaprajz. 2008/6. pp.38-41.
Katona Vilmos–Vukoszávlyev Zorán: A fehér püspök. Alexandros Tombazis fatimai Szentháromság Templomáról. in: Alaprajz. 2008/6. pp.34-37.
Fény múzeuma. Aldeia da Luz, Mourão, Portugália. in: Alaprajz. 2008/5. pp.44-47.
Kopilit-üveg-ház. Kísérleti lakóház Matosinhosban, Porto, Portugália. in: Alaprajz, 2007/2. pp.22-25.
Négy tömb monokróm tér. Kulturális Központ, Sines, Portugália. in: Octogon. 2006/4. pp. 36-40.
Újra-szocio Álvaro Sizától. Szociális lakásépítési kísérletek Portugáliában. in: Octogon. 2006/2. pp.37-39.

Referencia-tanulmányok a kortárs portugál építészethez Vukoszávlyev Zorántól

Portugália közügy – közösségi létesítmények a lokális identitás fejlesztésében az ezredfordulón Portugáliában. in: Szabó Valéria – Fazekas István (szerk.): Települési Környezet. II. Települési Környezet Konferencia, Debrecen, 2009. november 27-28. Tájvédelmi és Környezetföldrajzi Tanszék (Debreceni Egyetem), Debrecen, 2009., pp.281-286. ISBN 978-963-473-336-2
Portugália itt és ott – a regionalista portugál építészet nemzetközi megjelenése. in: Dr. Kalmár Ferenc – Dr. Kocsis Imre – Dr. Csomós György – Csáki Imre (szerk.): 15th „Building Service, Mechanical and Building Industry Days" International Conference 15-16 October 2009, Debrecen, Hungary. Debreceni Egyetem, Debrecen, 2009., pp.454-461. ISBN 978-963-473-315-7
Tradicionális kortárs – a portugál építészet ma. in: Szele Bálint (szerk.): Pro Scientia Aranyérmesek IX. Tudományos Konferenciája, Kaposvár, 2008. október 2-4. Pro Scientia Aranyérmesek Társasága, Budapest, 2008., pp.59-64. ISBN 978-963-88289-0-3
Regionalizmus az építészetben – az anyag szerepe Délnyugat-Európa építészeti kultúrájának kontinuitásában. in: Nagyné Molnár Angelika-Radnai Márton (szerk.): Pro Scientia Aranyérmesek VIII. Tudományos Konferenciája, Pécs, 2006. november 23-25. Pro Scientia Aranyérmesek Társasága, Budapest, 2006., pp.67-72.

névjegy

Vukoszávlyev Zorán építész 1996-ban diplomázott a BME Építészmérnöki Karán a Középülettervezési Tanszéken. Diplomadíjas, Pro Scientia Aranyérmes, Magyar Állami Eötvös Ösztöndíjas, MTA Bolyai Ösztöndíjas. 2003-ban PhD-fokozatot szerzett. Egyetemi adjunktus a BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszéken. A Kortárs holland építészet című könyv szerzője, az Új evangélikus templomok társszerkesztője. A kortárs portugál építészet kutatója az OTKA támogatásával. Jelen tanulmánya is az OTKA 68610 jelű kutatása és az MTA Bolyai Ösztöndíj támogatásával jött létre.