Múlt pillanatok: Moszkva konstruktivista örökségétől a Napraforgó utcáig

A Bauhaus évfordulónak ugyan vége, de nem kell ahhoz külön apropó, hogy az 1900-as évek első harmadának alkotásaival foglalkozzunk. Ferkai Andrással moszkvai útjáról, Melnyikovról, Ginzburgról és a Napraforgó utcáról megjelent könyvéről Somogyi Krisztina beszélgetett.

Somogyi Krisztina: A facebookon közreadott fotóidon lehetett követni, hogy Moszkvában jártál, előadást tartottál a Bauhaus 100 eseményhez kapcsolódóan. A felrakott fotók közül több Melnyikov egyik épületét láttatja: ez a téma régóta érdekel, első könyvedet is róla írtad.

Ferkai András: Az orosz avantgárd iránt egyetemista korunkban kezdtünk el érdeklődni. A Bercsényi 28-30-nak volt egy olyan lapszáma, ahol főleg angolból fordítottunk anyagokat a szovjet avantgárdról. Ennek köszönhető, hogy termelési gyakorlat gyanánt egy nyáron kimentünk a Szovjetunióba. ’76-ban tudtuk először végig járni ezeket a házakat, többnyire szörnyű állapotban lévő, szinte romokként létező épületeket. Szándékunknak a helyiek nem nagyon örültek: „Majd ők megmondják, hogy mi hova menjünk és milyen épületeket nézzünk meg." Mi azonban erősködtünk, hogy tudjuk, mit akarunk látni. Ennek immár több mint negyvenhárom éve.

SK: Miket néztetek meg?

FA: Mindent, amit meg lehetett találni Moszkván belül. A Vesznyin testvérek kultúrházát, Ginzburg kollektív házát, Barkhin Izvesztia székházát, Goloszov Zujev munkásklubját, Melnyikov garázsait, rengeteg munkásklubot, nagy lakótömböket, egész lakónegyedeket. Azért döbbenetes a szembesülés mindezzel, mert bár ma is vannak nagyon rossz állapotban lévő épületek – a ZIL autógyár hatalmas művelődési háza a Vesznyin testvérektől nagyjából ma is úgy néz ki, mint az első utunkkor: ’70-es évekbeli alumínium ablakokkal, belül szürke márványburkolatokkal és még a Lenin-szobor  is kukucskál egy plakát mögül –, de például Ginzburg Narkomfin házát – amit Le Corbusier is valószínűleg megcsodált, hiszen Marseilles-ben elég sok elemét felhasználta – egy ingatlanbefektető luxuslakásokként felújította. Már építés közben elkelt az összes lakás. Üzleti siker, igaz, világhírű épületről van szó, amely gyönyörű ligetes telken áll, kicsit visszahúzva a forgalmas Novinszkij bulvártól. Egyedül ennél az épületfelújításnál láttam igazi gondosságot – de hát Ginzburg unokája tervezte a rekonstrukciót. Bauhausos színtervek szerint készült a belső kifestése anno, ezeket többnyire pontosan rekonstruálták, az eredetinek megfelelő tolóablakok kerültek bele; igazi nyugati mintájú konstruktivista épület.

Azután ott van Ladovszkij, Goloszov és Melnyikov, akik egy másik vonalat képviseltek, nem is konstruktivistának nevezték magukat, hanem racionalistának. Az építészeti formák hatását kutatták racionális módszerekkel. Melnyikov saját lakóháza – ami tulajdonképpen kész csoda, hogy 1929-ben meg tudott épülni az Arbat-negyed egy üres telkén és még városi támogatást is kapott hozzá – most már látogatható múzeum. Ez óriási eredmény, hiszen az összedőlés határán állt. Pereskedés folyt az örökösök között, ingatlanfejlesztők vetettek szemet a telekre, rendkívül veszélyeztetett épület volt. Szerencsére rendeződött a helyzete, és noha még nincs teljesen helyreállítva, a ház vezetéssel látogatható, kertjében tablók tájékoztatják az utcáról betérőt a ház történetéről. Nemzetközi csapat gondolkodik azon, miként lehet az épületet úgy bemutatni, hogy a történelmet ne irtsák ki belőle. Én még úgy ismertem meg a házat, hogy Melnyikov festőművész fia, Viktor lakott benne. Ma az épület nem önmaga steril múzeuma, hanem az apa és fia, tulajdonképpen a család múzeuma. Műveik, személyes tárgyaik érintetlenül ott maradtak, a szekrényekben  többek között megtekinthetők a ’20-as években Párizsban vásárolt divatos ruháik, cipőik, kalapjaik. Olyan, mintha csak kimentek volna egy pillanatra a házból. Ezt így is akarja megőrizni a múzeum nagyszerű, fiatal igazgatója, Pavel Kuznyecov. Itt jegyzem meg zárójelben, hogy a Magyar Építészeti Múzeumnak is jót tenne egy-két ilyen helyreállított villa, amely filiáléként csatlakozhatna a múzeumhoz.

Amikor egyetemistaként kint jártam, és amikor a könyvet írtam, akkor még az épület szokatlansága izgatott, az újítások jelentették a fő témát számomra. Most egészen más tulajdonságai kerültek előtérbe. Ahogyan az igazgatóval beszélgetve jártuk végig az egymásba metsző két hengerben kialakított tereket, fokozatosan nyilvánvalóvá vált, hogy az újító épületet ezer szál fűzi a hagyományokhoz, a környezethez, s a mindennapi élet igényeihez. Téglafalaival, légfűtésével, belső szellőző rendszerével szinte  egy mai passzív ház megfelelője. A fenntarthatóság is lényeges szempont volt, ezért épült tradicionális anyagból. Avantgárd ház: téglából és fából.

SK: Igaz, hogy típusháznak szánta?

FA: Nem, inkább prototípus volt. Úgy kapott lehetőséget a megépítésére, hogy azt mondta egy típusmegoldáson gondolkodik. Egy olyan rendszer vagy inkább struktúra érdekelte, ami folytatható. A hengerek összemetsződését sorolta; az volt elképzelése, hogy ezzel a rendszerrel kollektív lakóházat, kultúrházat és más középületet is létre lehet hozni. Minderre jó a Melnyikov szisztéma – így reklámozta –, és prototípusként építette meg a két hengerből álló saját házát. Aztán persze a kollektív ház ötletéből nem lett semmi. Nem tudom, hogy tényleg komolyan gondolta-e, valószínűleg igen, mert az egyéniséget a tömeges lakásépítésben is szem előtt tartotta. Hogy  a sok-sok hengerben egymás mellet sorakozó lakások mennyire lettek volna praktikusak, nehéz megítélni. Vannak fenntartásaim, hogy a Melnyikov-szisztéma más középületnek alkalmas lett volna-e, de a saját háza a változó belmagasságokkal, csigalépcsőjével és tetőteraszával nagyon érdekes. Egyébként fele annyi pénze volt a családnak, mint amennyibe végül a ház került. Takarékoskodni kellett a végtelenségig ezért kifejezetten olcsó, jól fenntartható, fantasztikusan működő ház lett. Az átalakítások a legizgalmasabbak: lehet látni, hogy az eredeti elképzelésük nem mindenhol jött be, de megvoltak a helyiségek és a lehetőségek arra, hogy a házat a használathoz igazítsák, így például a felcseperedő gyerekek a földszinten kaptak külön szobát Viktornak és Ljudmillának két kis tortaszelet alakú szobája volt a földszinten egymás mellet. Nagyon jó érzés volt ebbe a házba visszamenni és szembesülni az addig ismertnél sokkal árnyaltabb valóságával.

SK: December elején jelent meg könyved a Napraforgó utcáról. Bár a korszak iránti elköteleződésed közismert, ez a könyv kicsit más. Miért vállalkoztál rá?

FA: Ez a feladat is úgy jött szembe velem, mint sok más korábbi munkám. A Napraforgó utcai tulajdonosok egyesülete kért meg, hogy a Bauhaus centenárium kapcsán írjam meg történetét, mert hogy „ez is egy Bauhaus lakótelep…" Idén fél tucat előadást tartottam arról, hogy a Bauhaus nem stílus, és nem minden modern épület Bauhaus. Ez a vélekedés makacsul tartja magát. A munkát a lakóhelyükre büszke jelenlegi és volt tulajdonosok lelkesen támogatták: sokaktól kaptam  olyan családi fotókat, melyeken használat közben is látszik a belső tér vagy a kert. Így most már nem csak üres „csigaházakat" tudok bemutatni, hanem azt is, hogy kik és hogyan éltek benne. Az utóbbi időben egyre inkább érdekelnek az épületeket használó emberek. Utána néztem az eredeti tulajdonosoknak, akik elsőként vásárolták meg a Fejér és Dános cégtől a kislakásos mintatelep házait, és megpróbáltam követni a tulajdonosváltásokat a hatvanas-hetvenes évekig. Nagyon különböző társadalmi helyzetű emberek laktak itt: kereskedők, cégigazgatók, katonatisztek, banktisztviselők, rendőrkapitány, egy gróf színésznő feleségével, filmforgatókönyv-író, sőt, egy a munkásmozgalomban dolgozó házaspár. Utódaik között ismert nevek is szerepelnek, van köztük zeneszerző, színész, szobrász és több sportoló. A háború alatt és után a lakók egy része nem jószántából hagyta el otthonát, a történetekből olykor tragikus sorsok bontakoznak ki. A könyv igyekszik minél hitelesebben feltárni a telep létrejöttének történetét és az említett háttértöténeteket, de foglalkozik a modern épületek műemlékvédelmével is, hiszen védett együttesről van szó. Januárban lesz a könyvbemutató: kíváncsi vagyok a fogadtatásra, mert ez a könyv nem csak építészeknek szól.

___________________________________________________________________________________________________________________

Ferkai András: Modern házak és lakóik: A napraforgó utcai kislakásos mintatelep története című könyvének bemutatója (Terc kiadó, könyv terv: Vargha Balázs / Stalker stúdió) január 16-án 17h-kor lesz a Fugában.