Nagy Imre emlékhelyei

Nagy Imre köztéri emlékezete a rendszerváltozás hajnalán a semmiből született meg, és ma, negyedszázaddal később, ismét a semmi felé közelít. Ez a könyv azt a folyamatot próbálja bemutatni, amely a két semmi között történt. Pótó János írását Hajdú József fotói illusztrálják. 

Előszó

Nagy Imre köztéri emlékezete a rendszerváltozás hajnalán a semmiből született meg, és ma, negyedszázaddal később, ismét a semmi felé közelít. Ez a könyv azt a folyamatot próbálja bemutatni, amely a két semmi között történt.

Az első, évtizedekig tartó csend a Nagy Imre nevére a Kádár-korszakban kimondott tabusítás következménye volt. A politikai hatalom határozottan elvárta, a társadalom és a történetírás pedig kényszerűen tudomásul vette, hogy vannak témák, amelyekről nem beszélünk. Pontosabban: csak nagyon kevesen beszélhettek ezekről a tabukról, s a nyilvánosságban csak a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) politikai álláspontjának megfelelő „tudományos" vagy „közéleti" megnyilatkozások jelenhettek meg. Amikor a Kádár-korszak nagy tabuiról beszélünk, mindenekelőtt három témakörre gondolunk: ilyen volt „a szovjet csapatok ideiglenes magyarországi tartózkodásának" ténye, az 1956 őszén és a következő években, a megtorlás során történtek úgy általában, és harmadikként különösen sűrű hallgatás burkolta ez utóbbi egy részét, nevezetesen Nagy Imre forradalomban játszott szerepét, a miniszterelnök és társai sorsát az 1956. november 4-ei hajnali rádiószózatot követően, végül a titokban lefolytatott pert. Pedig „A halálos ítéleteket végrehajtották" zárómondatú, 1958. június 17-ei közleménnyel végképp összeforrni látszott az emlékezetben az, ami korábban is összetartozott: 1956 forradalma és Nagy Imre neve.

A Kádár-rendszer a forradalom leverésében fogant, s önlegitimációjának legerősebb talpköve volt az, hogy 1956-ban „ellenforradalom" történt, ami ellen nemcsak jogos, de szükséges is volt bármilyen eszközzel fellépni. Ezt a hazugságot kellett fenntartani és a társadalommal tudomásul vétetni – bármi áron, mert ezen alapult az MSZMP hatalma. Ugyanakkor a párt vezetői sem gondolhatták komolyan, hogy a társadalom „elfelejtette", mi is történt valójában azon a tizenkét őszi napon és az utána következő hónapokban, években. Nem azt várta el a hatalom a társadalomtól, hogy elhiggye, amit születése körülményeiről állít, hanem azt, hogy ne firtassa azokat a körülményeket. Sem az MSZMP nem ünnepelte meg soha október 31-ei születésnapját, sem a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány november 4-ét. „Cserében" viszont „elvárták" a társadalomtól, hogy úgy tegyen, mintha elfeledte volna október 23-át. A hatalom – előbb nyílt, majd titkolt személyi presszióval, társadalmi szinten pedig az életszínvonal-politikával megtámogatott – „ajánlata" tehát úgy szólt: boruljon fátyol a múltra.

Ez a politikai hatalom által kikényszerített „konszenzus" a tabuk tabukként való tudomásul vételéről, tehát a róluk való hallgatásról, a kényszerű csendről a második nyilvánosság megjelenésével tört meg. A formálódó ellenzék már az 1970-es évek végén észlelte, hogy az egyéni és társas emberi szabadságjogokat és az ország függetlenségét célzó törekvéseik mennyire összhangban vannak az agyonhallgatott 1956 szellemével. Ráadásul a forradalom és a forradalmat és a megtorlást személyes sorsában összesűrítő, azt szimbolizáló Nagy Imre beemelésével a második nyilvánosságba az ellenzék a Kádár-rendszer legitimációs alapkövét kezdte feszegetni. 1956 forradalma általában, Nagy Imre személye pedig különösen kohéziós erőként működött az ellenzék két fő csoportja, a céljait legális eszközökkel érvényesíteni akaró népi, és az illegális eszközöktől sem visszariadó demokratikus ellenzék között. Nagy Imrében ugyanis nemcsak a forradalom miniszterelnökét, hanem a megreformált szocializmus, az „új szakasz" 1953–1955-ös miniszterelnökét és az 1945-ös földosztó minisztert is tisztelni lehetett.

Az 1956-os emigráció kezdettől igyekezett könyveivel és folyóirataival fenntartani a forradalom és miniszterelnöke emlékét, ennek hatása azonban az 1980-as évekig nem nagyon jutott el Magyarországra. A „létező szocializmus" kísérletének kifulladása, a hidegháború enyhülése, a politikai ellenzék magyarországi fellépése azonban felértékelte a nyugati emigráció tevékenységét, amelyre 1988-ban a párizsi Père Lachaise temetőben Nagy Imrének és mártírtársainak, valamint „az 1956-os magyar forradalom minden kivégzettjének" emelt szimbolikus síremlék tette fel a koronát.

Ez az esemény, valamint a forradalom harmincadik évfordulóján, 1986-ban világbotránnyá dagadt 301-es parcella képei és története, a „temetetlen" halottak sorsa megrengette az MSZMP korábban megkérdőjelezhetetlen társadalmi elfogadottságát. 1989 tavaszán a Rákoskeresztúri új köztemetőből érkező torokszorító hírek megrendítették a társadalmat, Nagy Imre és társai június 16-ai temetésének komor méltósága pedig már a politikai alternatíva lehetőségét is felmutatta.

1956-ban a forradalom felé sodródó Magyarországon a hatalomból kiszorított Nagy Imre jelentette a tömegeknek a reménysugarat, a forradalom egyik követelése volt a „Nagy Imrét a vezetésbe". Pedig kommunista volt, és akik benne reménykedtek, a kommunista vezetésbe kívánták visszajuttatni. Ő is hitt a szocializmusban, ő sem akart mást, mint pártja, „csak" másként, lassabban, túlkapások nélkül, a nemzeti sajátosságokat figyelembe véve, de éppen e „csak" miatt vált a sztálini mintát szolgaian követő pártján belül kitaszítottá, az értelmiség, majd a tömegek szemében pedig reménysugárrá.

„Nagy Imre a 20. századi kommunista kísérlet egyetlen olyan politikusa, aki helyet kapott a nemzeti panteonban" – írta e sorok szerzője több mint egy évtizede az általa szerkesztett „rövid" Nagy Imre-biográfia borítószövegében. Ma már másként kell fogalmaznunk. Az a jövőben bízó, nemzetegyesítő szerep, amelyet Nagy Imre 1956-ban valóságosan, majd temetésével 1989-ben szimbolikusan betöltött, a rendszerváltozás után erodálódni, halványodni kezdett, és ez a folyamat mindmáig tart. Ma már nem mondhatjuk, hogy 1956 forradalma és Nagy Imre neve eltéphetetlen, mert már ’56-nak sem története, hanem történetei vannak. Csak az időben, a „történelmi távlatban" lehet bízni, hogy talán változtat ezen. S reménykedünk, hogy ezzel a kötettel valamennyire mi is hozzájárulhatunk ehhez.

*

Ebben a könyvben Nagy Imre emlékhelyeit kívánjuk bemutatni képekkel és szövegekkel. Nem csak a szobrokat és az emléktáblákat vesszük azonban sorra – bár zömmel azokat –, hiszen az emlékhelyek két legfontosabbika éppen földi maradványait rejtő sírja és egykori lakóháza, ma emlékháza. Sokféleképpen lehetne az emlékhelyeket csoportosítani, de alapvetően két típusukat különböztethetjük meg – éppen a személyhez, az életúthoz való kapcsolódásuk alapján: Nagy Imre életének emlékjellel ellátott színterei alkotják az egyik csoportot, és a tiszteleti helyek a másikat, ahol tehát magának a helynek nincs kötődése az életúthoz. Az első csoportba tartozóknál mindig megpróbáljuk legalább felvillantani azt az élethelyzetet is, amelyre az emlékjel reflektál, míg a tiszteleti helyeknél az emlékhely létrejöttének történetére koncentrálunk. 

A forrásadottságok az egyes emlékhelyek esetében rendkívül eltérőek. Hiszen míg egy több millió forintba kerülő egész alakos szobor körül megszületése folyamán szakértők tucatja nyüzsög, szakvélemények, költségvetések készülnek, a sajtó már a pályázati fordulókról is beszámol stb., addig egy egyszerű, csak feliratot tartalmazó emléktábla néhány nap alatt elkészül egy sírköves vagy kőfaragó műhelyében, a mester a kézzel rajzolt skiccet a munka után kidobja (úgysem tudnánk, hol keressük, mert a táblán nincs mesterjegy), a számla ott maradhat az állíttató szervezet elnökének zakózsebében, a sajtó pedig csak egy kétmondatos, „mínuszos" hírt hoz az avatásról – vagy azt sem. Ennek megfelelően a „történetek" rendkívül eltérő terjedelműek. Van, ahol az emlékjel teljes története aprólékosan végigkövethető, és van, ahol csak a léte konstatálható. Ezt az aránytalanságot azonban fel kellett vállalnunk, mert nem nagyon tehetünk ellene semmit.

A könyvben az emlékhelyek felavatásuk sorrendjében követik egymást. Több lehetőség közül (pl. típusok szerint: egész alakos szobrok, mellszobrok, domborműves emléktáblák, szöveges emléktáblák) azért választottuk a szigorú kronológiai rendet, mert így nyomon követhető az emlékjelek felállításának dinamikája is, például a kerek évfordulók (1996, 2006) körüli „sűrűsödések". Ez pedig jól mutatja az emlékhelyek évfordulós funkcionalitását: a nemzeti ünnep vagy emléknap megjelölt helyet kíván, ahol a helyi közösség összejöhet emlékezni, a mindenkori politikai vezető pedig elmondhatja az ünnepi beszédet.

*

E könyv megírására a lehetőséget az a felkérés adta, amelyet Nagy Imre unokájától, Jánosi Katalintól, a Nagy Imre Alapítvány alapítói jogokat gyakorló kurátorától és Gecsényi Lajostól, a Nagy Imre Emlékház igazgatójától kaptam. Köszönöm nekik a lehetőséget, hogy mindezt összegyűjthettem, megírhattam. A könyv hibái természetesen a szerzőt terhelik, erényeit viszont sokaknak köszönheti, akik a források összegyűjtésében nyújtott segítséggel vagy egyes részek elolvasásával és javításával a szerző segítségére voltak. Köszönöm a Budapest Galéria munkatársai, Szöllőssy Ágnes és Szilágyi András, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus munkatársa, Soós Ildikó, a Nagy Imre Társaságtól pedig Balahó Zoltán, Földvári Rudolf, Goda Zoltán, Némethné Dikán Nóra és Szántó László segítségét. Köszönöm továbbá a segítséget a kézirat első két olvasójának, Pótó Júliának és Horváth Zsoltnak, valamint Buday Miklósnak, Burucs Kornéliának, Demeter Zsuzsának, Ekker Róbertnek, Glatz Ferencnek, Kotricz Tündének, Méray Tibornak, Petro Kingának, Puskás Gyulának, Rajk Lászlónak, Reőthy Ferencnek, Szijártó Istvánnak, Varga Róbertnek – és külön köszönet illeti feleségemet, Ther Máriát hasznos tanácsaiért, megértéséért és türelméért.

Pótó János

Örvényes, 2013. július

A kötet a Nagy Imre Emlékházban érhető el. Ingyenesen átvehető személyesen: 1026 Budapest, Orsó utca 43.