A Magyar Rádió épületei – Virtuális leletmentés: modern örökség

2024 őszén megkezdődött a Magyar Rádió épületeinek bontása. Hiába a nemzeti engedetlenkedés, a szakmai tiltakozások, jogi huzavonák: a dózer győzött, indul a Pázmány Campus építése! Lehetett volna úgy is, hogy az egyetem birtokba veszi és felújítja a telkén álló épületeket – azzal sem járt volna rosszul. Helyette bontott; lássuk, mi ment veszendőbe. Cikkünkhöz ismét a Virtuális leletmentés oldalát hívtuk segítségül.

Egy 2020-as kormánydöntés következtében a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) mintegy két évtizedes használat után sorsára hagyta a Makovecz Imre által tervezett piliscsabai campusát és a főváros egyik legértékesebb területére, a Palotanegyedbe, a Múzeumkert mögötti telektömbbe költözik. Arra a Nemzeti Múzeum telkével azonos szélességű területre, amelyet 1928 óta használt a Magyar Rádió, ekkor épült meg ugyanis a világ első stúdióépülete a Bródy Sándor utca 5-7 udvarán. A Rádió épületeinek bontása nem csak a környéken lakók ellenkezését váltotta ki, átláthatatlansága és az egyeztetések hiánya miatt nehezményezte a 8. kerületi Önkormányzat és komoly erőfeszítést tett a megmentésükért a Civilek a Palotanegyedért Egyesület is, melyben több helyben lakó építész is aktív. A többséget persze nem a szocializmus korának építészeti hagyatékának elherdálása hozta indulatba, sokkal inkább a szellemi és a műszaki örökség pusztulása, és a terület agresszív és a közösségi egyeztetést minden szempontból nélkülöző birtokba vétele váltott ki jogos indulatokat.

A tömb bontásra ítélt épületei között vannak:

• a Münnich Aladár által tervezett Szentkirályi utcai lakóházak, melyek helyén nyílik majd a campus egyik új bejárata, árkádos terecskével és harangtoronnyal;
• a Rádió első, központi épülete, amelynek csak az utcai traktusát tartják meg;
• a világ első stúdiójaként aposztrofált, háború előtt épült Stúdiópalota, és a bővítéseként a harmincas évek közepén átadott, legendássá vált 6-os stúdió;
• a kettő közti udvarban emelt büfé, az együttes szellemi központja, a Szabó István kezétől származó könnyűszerkezetes Pagoda;
• a Pollack Mihály térre néző háború utáni épületrészek (az üzemépület és az irodaház).

Az érvekről és ellenérvekről, a projektet képviselő jogi huzavonákról bőségesen tájékoztatott a sajtó, az előzményeket Vincze Miklós dokumentálta részletesen. Még a Pázmány költözésének hírére reagálva, 2020-ban az Építészfórum nagyon részletes leltárt közölt a Rádió létesítményeiről egy hajdani dolgozó, Ács Gábor tollából. E cikkben a szerző igyekszik objektívan értékelni az épületeket és műszaki tartalmukat, felvillantva azok hasznosításának lehetőségeit, nem tagadva, hogy jelenleg nem mindenben felelnek meg a mai igényeknek. A már lebontott legendás 6-os stúdióról egy akusztikus szakértő, Arató Éva írt részletes elemzést, szintén az Építészfórum oldalára.

A Rádió tömbjének sorsa tanulságos példája annak, hogy az urbanisztika mennyire nem csak építészeti kérdés. A tömbre rohamtempóban, már 2021-ben kiírt tervezési pályázat nyertese, a KÖZTI Zrt. nyilvánosságra került tervei alapján megállapítható, hogy az elvárt programot érzékenyen igyekeztek teljesíteni, értelmesen kihasználva a terület adottságait – tették ezt úgy, mintha a Rádió dzsungele ott sem lenne. A 19. századi paloták közé, minden egyéb elbontásával terveztek egy új épülettömböt, a Rádió szellemisége iránti kegyelet pedig a főépület homlokzatának és utcai traktusának megőrzésében és integrálásában mutatkozik meg. Bizonyos értelemben tiszta lapot teremtettek azzal, hogy a valóban szedett-vedett térstruktúrát megtisztították, és helyébe egy a klasszikus architektúrát stilizáltan idéző új tömböt alkottak. Küllemében a klasszikus építészeti gesztusok – árkád, harangtorony stb. – némiképp, bár nyilván nem szándékosan a harmincas évek olasz novecentójának ízeit idézik. A terv láthatóan magáévá tette a törvényerővel is megtámogatott döntéshozói értékrendet: a 19. század építészete értékes, a többi kuka; a polgári jóízlés kategóriájába tartozó klasszikus formák időtállók, minden egyéb üres formalizmus. A megoldás városszerkezetileg valóban tisztább képletet teremt, a tömbök között összefüggő köztereket hoz létre, a huszadik század építészetét mindenestül elutasítók szemében egyfajta kulturált rehabilitálása a Palotanegyed klasszikus értékeinek. Egyúttal nyilvánvaló ítélet a háború utáni hagyaték értékét illetően. A környező utcák felé az új beépítés téröblökkel kapcsolódik, ami különösen az igencsak szűk Szentkirályi utca esetében szerencsés. A már lezajlott bontások mutatják, mennyivel javult a Pollack Mihály tér hangulata és téraránya a paloták közti terület megnyitásával. Mi hát a probléma? Túl persze azon – az egyébként jogos, mégis illuzórikus vágyon –, hogy ha már eltűntek az épületek, mennyivel jobb lenne a helyükön egy hatalmas park a Belváros közepén. Itt jön képbe, hogy az építészet, az építés nem pusztán esztétikus tömegek rakosgatása a terepasztalon, hanem a társadalmi közegbe és a kultúrába ezer szállal ágyazódó civilizációs tevékenység. 

Sajnos már a nulladik lépés is megkérdőjelezhető: jogosan kritizálható, hogy a Pázmány Egyetem, amely ingyen kapott telket Piliscsabán, melyre hatalmas állami pénzeken, a hatalom által legkiválóbbnak tartott építész, Makovecz Imre tervezett látványos kampuszt, úgy döntött, hogy elköltözik onnan; az államra, és ezzel sorsára hagyva a makoveczi életmű azóta is folyamatosan pusztuló, ikonikus darabját. Cserébe megkapta Budapest belvárosának egyik legjobb adottságú telkét, ahol szintén jelentős állami támogatással épít grandiózus, a terület adottságait messze túlhasználó program szerint, amely legkevésbé az ott lakók igényeit szolgálja. Most tapasztaljuk meg, hogy kurzusok és preferenciák mentén hogyan változik építészetileg a városi tér – befektetők, politikusok és építészek hatékony közreműködése mellett. De míg a mindenkori preferencia változékony, az épületek a helyükön maradnak, illetve csak rombolás és hatalmas anyagi áldozat, valamint környezetterhelés mellett törölhetők el a föld színéről. Nem elhanyagolható szempont, hogy mi kerül a város szimbolikus középpontjába.

Igaz ez egyébként a Rádió épületeinek huszadik századi terjeszkedésére is. Amikor a rádiózás még valóban kizárólagos médiuma volt az információk terjesztésének, habozás nélkül áldozták be a paloták kertjeit – már a 2. világháború előtt is – az újabb és újabb stúdiók megépítésének oltárán.A főépület létrehozásához két eklektikus lakóházat építettek egybe, amely Gerlóczy Gedeon tervei alapján 1928-ban két plusz emeletet is kapott. Itt kaptak helyet a Magyar Telefonhírmondó és Rádió műszaki részlegei. Az első bővítmény az 1928-ban felépült Stúdiópalota volt, tervezője, Gerlóczy Gedeon a Bródy Sándor utcai historizáló épületet alakította át és kötötte össze az új stúdióval, amely így megelőzte a BBC stúdióját, és Európa első ilyen jellegű intézménye volt. A Bródy utcai főépület tágas udvarának déli végében egy kétemeletes épületet emeltek egy nagy- és egy kisstúdió, egy próbaterem, egy felolvasószoba, a hírrovati szerkesztőség, az igazgatóság, a műsorszerkesztés és az adminisztráció elhelyezésére. Az ingatlanon, illetve a szomszédos Festetics-palota megvásárolt kertjének területén 1932-36 között Münnich Aladár, majd 1939-44 között Cséry Miklós tervei alapján újabb bővítésekre került sor, amelyek a korabeli tudósítások szerint „eseményszámba mentek a magyar műszaki életben"[1]. Ezek eredményeként a Stúdiópalota kezdeti 275 négyzetméteres alapterülete 813-ra nőtt.

„… nemsokára megnyílnak az új stúdiók és Magyarország ezzel az újabb teljesítményeivel ismét tanúbizonyságát fogja adni, hogy megérdemli a kulturnemzetek között az őt megillető helyet." – jelentette ki a tervező, Münnich Aladár a Vállalkozók Lapja hasábjain.

A 6-os stúdió
A háború után tovább terjeszkedett az intézmény, és abban az időben nem is volt kérdés, hogy a kor nyelvén beszélő házak szülessenek a 19. századi paloták között. Ami a Rádió tömbjét illeti, fizikai mivoltában egyre inkább kaotikussá vált, a legkülönbözőbb megjelenésű üzemépületekkel. Nem az épületei voltak értékesek, hanem a belső tartalom, a világszínvonalú stúdiók kialakítása. És ez esik mindenestül áldozatul az új kampusz építésének. A 6-os stúdió akusztikai tervezője, Békéssy György az USA-ba emigrálása után, a hallás-mechanizmus területén végzett kutatásáért orvosi Nobel-díjat kapott, magyarországi alkotótevékenységének egyetlen tárgyi emléke  a 6-os stúdió volt. Bár Bazsó Gábor a Műemléklap oldalán 2000-ben a stúdiót és a Pagodát is védelemre javasolta[2], a közhiedelemmel ellentétben nem kerültek műemléki védettség alá, így a pályázók a többi épülettel együtt szabadon dönthettek sorsukról. Mindössze egyetlen pályázat számolt az épületek újrahasznosításával, a Bántáti+Hartvig Építész Iroda pályaművének előremutató gondolatait azonban a zsűri nem értékelte.

A Pagoda
Az egyik nyilvánvaló veszteség a Rádió Pagoda néven elhíresült büféje. A Bródy Sándor utcai főépület és a Stúdiópalota közötti udvarban álló könnyed pavilon szellemi horgonypontot képezett a rádió tömbjének folyton bővülő labirintusában. A háború után, 1949-ben épült fel Szabó István irodájának tervei alapján. Szabó István (1914-1988) munkái közül legtöbben az 1977-ben átadott farkasréti Mindenszentek templomát ismerik, melyen haláláig dolgozott – egyébként ingyen. A Kelenföldi lakótelep közepén, a Bikás park mögött ötletszerűen landolt űrhajót idéző Ildikó téri temploma nem kevésbé figyelemfelkeltő. A Szervita (egykor Martinelli) téren álló, néhány éve lebontott, és mára új csodával pótolt irodaháza már kevésbé volt a budapestiek szíve csücske. Szabó, aki többek között a Hungexpo főépítésze is volt, mestere volt a szerkezetekben rejlő poézisnek, és ez a szerkezetelvűség az ideiglenes építmények és pavilonok esetében különösen hangsúlyosan juthatott szóhoz.

A kis építmény, mely nemcsak tervezője, de önálló építészeti kvalitásai nyomán is méltán tarthatott volna igényt az öröklétre. Napjainkban, amikor az 1945 utáni modernizmus emlékei sorra áldozatul esnek a pillanatnyi kultúrpolitika ízlésének, a Pagoda jelentősége nem hangsúlyozható eléggé.  A kis épület példamutatóan egyensúlyoz a laikus közönség számára is értelmezhető klasszikus építészeti formák és a modernnek sokszor szemére hányt szikár szerkezetelvűsége között.

2002-ben Flachner Szilvia (MÁVTI) tervei alapján újították fel: az egykor egyenes előtető helyére ekkor került íves üveg, bár nem a tető ívét követve. Emlékezetét számos más műfajú alkotás őrzi: Pagoda címen futott 1995-től a Magyar Rádió szakmai lapja, Bárdos Pál rádiódramaturg pedig Pagoda címmel adta ki a magyar művészvilág nagyjairól írott portréit. Jampecek a pagodában címmel jelent meg a Nemzeti Emlékezet Bizottságának kiadványa, amely a Magyar Rádió Kádár-korszak alatti könnyűzenei politikáját elemzi. A legendás épület akár szerepe, akár építészeti megformálása okán helyet találhatott volna egy 21. századi egyetem campusán. Akadt olyan pályázó, aki megőrzésre javasolta – meglepő módon a nem épp a helyi értékek iránti érzékenységéről híres Zaha Hadid irodával társult Finta Studio, Abud, és a Garten Studio csapata. A győztes pályamű azonban bontandónak ítélte, azzal az indokkal, hogy a Stúdiópalota megmaradó részéhez kapcsolt új kollégiumi szárny által körbezárt udvart alápincézik, ehhez a pavilont bontani kell, visszahelyezését pedig nem ajánlják. Pedig könnyűszerkezetes, elvben szétszedhető és bárhol felállítható építményről van szó, amelynek hasznosításáért, megmentéséért jó ideig küzdött a Magyar Építészeti Múzeum is, sajnos, sikertelenül.

Az Üzemépület
Hasonló a sorsa a Polack Mihály térre néző háború utáni épületeknek is, bontásuk épp most zajlik. Még áll az 1984-re Fekete Lajos és Schilling Zsolt tervei alapján elkészült Üzemépület. Mára hálóval takarták el és leszerelték a sötét üvegezésű, szerelt, függönyfalát, mely egykor a szomszédos Festetics palota kertjébe épült, annak fehérre festett kovácsoltvas kapuja mögött kissé visszahúzva. Emeletén működött a rádió étterme, a kaput koronázó címerrel egy magasságban. A címeren ágaskodó darut az itt dolgozók kócsagnak titulálták, az erre néző asztal volt a „kócsagos asztal". A tükröződő üveghomlokzat a kor egyik tipikus megoldása volt a klasszikus városszövetbe illesztésre, ugyanezzel az eszközzel élt Virág Csaba is a Budai Várban lebontott Teherelosztó épületének tervezésénél.

Sajnos az üvegfelület idővel tönkrement, elhomályosult, így ennek az épületrésznek esélye sem volt a túlélésre, dacára annak, hogy 2009-2010 között Dobos Botond és Borsiné Arató Éva (akusztika) tervei alapján belülről modernizálták. Kortárs belsőépítészeti eszközökkel kilenc vadonatúj stúdiót alakítottak ki benne, melyek közül mindössze egyet használtak, a többi érintetlenül kerül csákány alá. Pedig Ács Gábor már többször idézett elemzésében ennek az épületnek adta a legtöbb esélyt:

Az Irodaépület
Ugyancsak az enyészet a sorsa az 1952-ben, a hidegháború hevében világra jött, több méter vastag betonfalak közé szorított háromszintes, atombiztos stúdiónak is, mely egyébként szintén betolakodó: az Ybl Miklós tervezte Nemzeti Lovarda (1857-1858) helyét foglalta el.

Sokatmondó, hogy a hatvanas évek végén, a Rádió további bővítése idején nem vesződtek az okafogyottá vált Bunkerstúdió felrobbantásával. 1969-ben a bunkert Szende László, Fekete György és Nánási Sándor (ÁÉTV) tervei szerint egy ötemeletes irodaépülettel építették körbe. A korábban historizáló köntösbe öltöztetett bunker ekkor új esztétikai minőséget kapott: egészen mostanáig Somogyi Józsefnek, a korszak emblematikus alkotójának homlokzati bronzplasztikája, a Szárnyas Niké díszítette. Utóbbi a tervek szerint a tömb más társművészeti alkotásával együtt megmenekül, az épületet azonban már elbontották. (Somogyi szobrára a Kiscelli Múzeum pályázik, de egyelőre tárolási gondokkal küzdenek.)

A földszint plusz öt szintes, H alaprajzú irodaházat szintén a beépítési vonaltól visszahúzva telepítették, korának tipikus homlokzatkialakításával. A horizontális tagolású homlokzaton a sávablakok alatti mellvédet világoszöld üveggel burkolták, amelyről a korabeli kritika megállapította, hogy később érdemes a környezet minőségéhez illeszkedő, nemesebb anyagra cserélni. Ami az anyaghasználatát illeti, a Kiscelli Múzeum – a virtuális leletmentésen felül – konkrét anyagmintákat is megszerzett, a stúdiók falburkolatától kezdve, a padlón, homlokzaton, belsőben használt kőanyagokig. Ezen felül, a tervek szerint, az Építészeti Múzeumba és a Műszaki Múzeumba is kerülnek anyagok. Az új irodaház megépülésével ide került át a rádió főbejárata, amihez reprezentatív előcsarnok csatlakozott, többféle nemes kőburkolattal, ahogy az a korban szokásos volt. A járófelület vörös márványként emlegetett tömött mészkő, az oszlopok alja fekete labradorit, a hengerpalástok sárgás, a falak sötétszürke tömött mészkő borítást kaptak, alumínium nyílászárók, cikcakkos műanyag álmennyezet és műanyag armatúrás világítótestek egészítették ki az összképet. Megjelent a korszak jellegzetes, helykihasználás szempontjából ideális, kissé az escheri rémálmainkra hajazó, ellentétes vonalvezetésű lépcsője is.

A márványterem

Ez utóbbiban működött a szintén legendás közvetítések és hangversenyek helyszínéül szolgáló Márványterem, amely az épülettel együtt megmenekül. A palota történetéről, titkairól és a stúdiók belső kialakításáról érdemes elolvasni Ács Gábor sokat hivatkozott sorait, melyeknél semmilyen építészeti elemzés nem tükrözi jobban a Magyar Rádió bontásával járó veszteségeket.

A sportközponttal, kollégiummal, kápolnával, konditeremmel megpakolt terv időközben, a tartós tiltakozás, na meg a pénzügyi nehézségek hatására kicsit szelídült, a sportfunkciót és a mélygarázst a zöldfelületek növelése érdekében újragondolták, cserébe megnőtt a magastetők meredeksége, és eltűntek a zöldtetők. A zöld amúgy is neuralgikus pontja a projektnek, józan ésszel belátható, hogy új beépítés nélkül is mindaz megvalósítható lenne, amit a projekt előnyeként sorolnak a mellette érvelők: a tömb megnyitása a városlakók előtt, a parkosítás, a műemlék paloták felújítása és ellátása közfunkciókkal. Ezek közül egyik sem igényli egy egész tömbbelsőt elfoglaló egyetemi campus jelenlétét, csekély kárpótlás a szabadon látogatható konditerem. A Palotanegyed eme tömbjének sorsa meglehetősen szomorú látlelet a 2020-as évek építéspolitikájáról, még azzal együtt is, hogy a minden bizonnyal megvalósuló épületegyüttes láthatóan értékteremtésre törekszik.

Zöldi Anna

[1] Vállalkozók Lapja, 1934-01-31 / 9-10. szám
[2] Műemléklap 2000 / 2. szám, p 9
[3] Borosnyai Pál: A Magyar Rádió Központi irodaháza, Budapest, VIII. Pollack Mihály tér. Magyar Építőművészet, 1970/6 pp. 34-35.

Szerk.: Borenich Levente